Még hogy személyiség!

A vasárnapi ebéd után megint én voltam a soros mosogatni, felöltöttem hát házi civil ruhámat, ami egy hétfelé nyúlt trikóból és egy régi szakadt farmerből áll. Mindkettő megért a kidobásra, de a szemétkosár helyett mindig a szennyes közé dobom őket, így aztán mosás után megint megmentem az életüket a legközelebbi koszolódásig. Legutóbb is ez történt. A két öreg ruhadarabot nemcsak hogy kimostam, hanem ki is vasaltam. ĺgy aztán természetes, hogy magamra is öltöttem őket – a mosogatáshoz. Ezután kedvenc karosszékembe telepedtem, hogy nekiálljak a szokásos vasárnap délutáni olvasásnak. Kényelmes göncök, kényelmes karosszék és egy jó könyv – nem is kell több egy szomorkás, esős vasárnap délutánra. Fel is háborodtam egy kicsit, amikor megszólalt a bejárati csengő. Ugyan ki zavar ilyenkor, épp csak az első sorokat olvasom? Gyorsan az ajtóhoz futottam, se a könyvet, se a szemüvegemet nem tettem le, hogy majd mihamarabb folytathassam, amit elkezdtem. A bejáratnál két jóvágású férfi állt, kedvesen mosolyogtak, egy pillanatra megállt a tekintetük a könyvemen. Megkérdeztem őket, miben segíthetek. Illendő köszöntés után az egyikük azt mondta: „Ön egy varázslatos személyiség.”

Hát, nem mondom, majdnem ízlelgetni kezdtem az elismerést, csak aztán eszembe jutott, hogy ugyan mire föl állítja ezt a kedves ismeretlen. Talán a könyv hatott rá ilyen mélyen? Vagy a szemüvegem? Netán én magam, az én személyem? Lopva végignéztem magamon, s nagyon éreztem az ellentétet a két jól öltözött idegen és köztem. Nem is álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, mire alapozza az állítását. Magyarázatot kaptam, csupa kedves, meleg szót. Például, hogy a tekintetemből sugárzik, meg hogy az ember azonnal tudja, milyen típussal áll szemben. Én a jóságos típus vagyok – így mondták. Bár akkor úgy éreztem, inkább csak amolyan mosogatós típus vagyok, de azért hagytam magam elringatni, gondoltam, ha külsőleg nem is, de belülről lehet valami közünk egymáshoz. A meglepetés akkor ért, amikor a látogatók felmutatták az Őrtorony egy-egy számát, s mondták, hogy elhozták nekem az „üzenetet”. Na, köszönöm szépen, ebből nem kérek, gondoltam, majd egy személyiséghez méltóan megköszöntem a látogatást, s félreérthetetlen jelként egy lépést tettem hátra. A két férfi csalódottan ugyan, de azért illedelmesen köszönt el, kitartva nézetük mellett, hogy én igenis egy egyéniség vagyok.

Aztán visszavonultam a vackomra, s egy percig elrágódtam azon, hogy mit ki nem találnak a jehovisták, csak hogy megszerezzenek valakit maguknak. S nem csak ők. Hasonlóképpen járnak el más házalók is. Dicsérő, behízelgő szavakkal hülyítik el áldozatukat, az meg – gyarló lélek – bedől nekik, végül megveszi tőlük a kínált csodagyógyszert, az ugyancsak csodákra képes tisztítószert, és sajnos olyan eset is előfordul, hogy valaki meginog saját hitében, s hagyja, hogy mások manipuláljanak vele. Mindezt pedig néhány elbűvölő, elbutító hamis szóért.