Meddő kísérletek után hatékony „adósságtörlesztés”

Doktor úr, az önök karitatív tevékenységet messze felülmúló, rendkívül szerteágazó munkája nem kényelmesítette el valamelyest a határon túli orvostársadalmat?

Ellenkezőleg. Induljunk ki abból, hogy nemcsak a határon túli magyaroknak van szükségük az anyaországra, hanem az anyaországnak is a határon túli magyarokra. Igenis, Magyarországnak érdeke, hogy a magyarság határon túli része minden szempontból integrálódjon a magyar társadalomba. Nem valamilyen szimbolikus kapcsolatrendszerre gondolok, nem a nemzeti szolidaritás jelképes, de gyakran tartalomszegény formáira. Hál’ Istennek azok az idők elmúltak, amikor lépten-nyomon úgy akartuk nemzeti érzéseinket demonstrálni, hogy úgymond magunkhoz emeltük az elszakadt területeken élőket, jöhettek hozzánk bennünket megcsodálni, székely táncokat járni, csángó dalokat énekelni, miközben arra is figyeltünk, hogy ezek a szokásos díszletrelációk lehetőleg ne kerüljenek túlságosan sokba, még akkor se, hogy ha mindez politikai célokat szolgált. Kapcsolataink a realitások szintjére emelkedtek. Egyrészt megszűnt a „felnézek rád, Magyarország” elvárás, másrészt lejáróban van az a szemlélet, mely szerint mi csupán azért adunk egészségügyi támogatást valakiknek, mert „szeretjük” őket. Persze, szükség van a szeretetre, de mi már réges-régen túlléptünk az érzelmi szempontokon. Magyarország nem csak „történelmileg” adósa a határon túli magyarságnak. Mindenekelőtt a szociális-egészségügyi rendszer és a munkavállalói rendszer összehangolására gondolok. Jönnek, immár százezer számra a határon túli munkavállalók. Szörnyű körülmények között laknak, gyakran akár tized magukkal, s esetleg bujkálnak a rendőr elől, mert lejárt a vízumuk. Százezer számra hasznosítják Magyarországon a munkaerejüket, a szakértelmüket, és immár rendszeresen fizetik a társadalom- és egészségbiztosítási járulékokat. Fiatalok és egészségesek, tehát az általuk befizetett járulékoknak csak a töredékét „igénylik” vissza. Már régóta szó sincs arról, ami annak idején primitív megfogalmazásban úgy hangzott, hogy „elveszünk egy ágyat a magyar egészségügyi ellátástól, és odaadjuk egy határon túli magyarnak”. Pontosan, forintra ki kell számolni, és egyensúlyt teremteni a két, eddig egymástól elválasztott munkavállalói és egészségbiztosítási szféra között. Ezt az egész társadalomban tudatosítani kell, s a mindenkori kormányzatnak is tisztában kell lennie ezekkel a realitásokkal. Sokévi meddő kísérlet után tavaly jutottunk el odáig, hogy az utóbbi két esztendő ilyen jellegű tartozásaiból törlesztett a kormány, s ilyen meggondolásból bizonyos pénzeket utalt át a költségvetésből a Segítő Jobb számára. ĺgy válhattunk az infláció ellenére „nullszaldósakká”.

A határon túli közvélekedés szerint önök fokozódó „szigorúsággal” járnak el a magyarországi kezelésre átutaltak ügyében. Jobbára megszűnt az az ellenőrizetlen gyakorlat, mely szerint boldog-boldogtalan „magyar pénzen” gyógyíttathatta magát.

„Külképviseletünkkel” megbízott kollégáinkra semmilyen szempontból nem illik a „postás” szerepkör. Se Kovács János, se Ioan Covaci nem utaltathatja magát át egy banális epeműtét vagy lúdtalpa korrekciója végett. Mi nagyon is tisztában vagyunk – például – a romániai egészségügy helyzetével, lehetőségeivel. Nem csak arról van szó, hogy nem fogadunk olyan betegeket, akiknek a gyógykezelése odahaza is megoldható, hanem immár a jól kiépült, kórházaink és szakembereink között intézményesült kapcsolatrendszer révén igyekszünk hozzájárulni az ottani gyógyászat fejlődéséhez, korszerűsítéséhez is. A Segítő Jobb koordinálja ezeket a kapcsolatokat, melyeknek köszönhetően több olyan kórfelismerést, kezelést, műtétet, amelyre régebben Romániában nem volt lehetőség, jelenleg szakszerűen és megbízhatóan végeznek el az ottani kollégák. Ezáltal nem csupán a magyar egészségügyet tehermentesítik, nem csupán alapítványunk fordíthat jelentős összegeket olyan betegek kezeltetésére, akik odahaza még nem gyógyíthatók, hanem éppen a romániai orvostársadalom ön által felvetett „elkényelmesedése” helyett hozzájárulunk az ottani gyógyászat fejlődéséhez is. Az olyan látványosnak tűnő, a médiában is szenzációt keltő akciók mellett, mint például az, hogy Temesvárott dr. ?erban Margit professzor dr. Nagy Kálmán miskolci tanár segédletével elvégezte az első romániai csontvelő-átültetéseket, gondunk volt–van az „aprómunkára” is. Hogy mást ne említsek, közel másfél évtizede kezdeményeztük, hogy évente félszáz határon túli kolléga továbbképzésen vegyen részt nyári egyetemi oktatás formájában. Egyebek mellett korszerű onkológiai ismeretekre, ultrahangos kardiológiai vizsgálatokra tanítottuk meg őket. Ezeknek a kurzusoknak köszönhetően megközelítőleg ezer határon túli orvos szakmai tudását gyarapíthattuk.

Tudomásunk szerint a Segítő Jobb részt vállal a határon túli intézményépítési tevékenységben is. Ejtsünk szót ez irányú munkájukról is.

Annak idején, Hajdu Gábor, illetve Bárányi Ferenc minisztersége alatt, létrehoztuk a hematológiai-onkológiai vegyes bizottságot, mely éves rendszerességgel tanácskozik, de egymás kölcsönös tájékoztatása – a szükségletek szerint – akár napi szinten is működik. Kórház és kórház intézményesült kollaborációja, szakorvos és szakorvos személyes kapcsolattartása ma már természetes formája az együtt-működésnek. A lehetőségek szempontjából és minőségileg is új helyzet állott elő azóta, amióta a romániai magyar egyházak kezdik visszakapni hajdani kórházaikat. Már a restitúciós folyamat kezdetén javasoltuk, hogy a visszajuttatott ingatlanokat lehetőleg ne az állami egészségügynek való egyszerű bérbeadás révén hasznosítsák, hanem a saját intézményeiket építsék újra, korszerű formában. Jó példa erre a nagyváradi szemkórház esete. Azt javasoltuk a római katolikus egyháznak, hogy modern szemklinikát létesítsen a mi segédletünkkel. Tempfli József megyés püspök örömmel fogadta ajánlatunkat. Közös szándékunk, hogy a kor követelményeinek megfelelő szaruhártyabankot hozzunk létre. Erre s az allogén csontvelő-transzplantációhoz elengedhetetlen, ugyancsak általunk javasolt őssejtbankokra igen nagy szükség van Romániában.

Visszatérnék az ön által „Magyarország tartozásaként” megfogalmazott motívumra. Az „a-dósságtörlesztés” hatékony formájának tűnik a Segítő Jobb kezdeményezte továbbképzés. Véleménye szerint elhagyhatjuk-e az idézőjeleket, hiszen nem csupán munkavállalóink tb-hozzájárulásának kell a mérleg egyik serpenyőjébe kerülnie, hanem a Magyarországra áttelepedett orvosaink tanulmányi költségeinek is?

Annak idején a kérdéskörnek erre a vonzatára is igyekeztünk a kormányzat figyelmét felhívni. Emlékeztettünk arra, hogy a magyar egészségügy több mint 2500 orvost kapott „készen” Erdélyből, a Partiumból. Egy általános orvos képzése nálunk tíz-tizenötmillió forintba kerül, a szakorvosé pedig elérheti akár a huszonötmilliót is. Az áttelepülteknek köszönhetően enyhült az itteni kóros orvoshiány, tehát ilyen szempontból is kötelességünk egyensúlyi helyzetet teremteni.

S az anyaországba költözött orvosok mellett, mögött ott sereglik a az asszisztensek, az ápolónők hada...

Az ő esetükben is ezres nagyságrendben mérhető a határon túl keletkezett hiány s a határon innen létrejött többlet. Ez a folyamat is megállíthatatlannak tűnik. Nem, nem csak egyszerűen a munkavállalói kedv növekedéséről van szó: tavaly egyik kórházunk képviselői megkörnyékezték a székelyudvarhelyi magyar nővérképző végzőseit. Sikerült oda hatniuk, hogy „lábon megvették” az egész osztályt, és áthozták Magyarországra...