Magda nővér küldetése Pozsonyban

Egy kávézóban adtunk egymásnak találkát. A szerzetes nővérek zárt világa mindig felkorbácsolta kíváncsiságomat, mert él bennem róluk egy kép, de nem sejtettem, hogy az köszönőviszonyban sincs a valósággal. Magda nővér, civil nevén Magdalena Wojcik, meggyőzött arról, hogy valóban, távolról sincs.

A misszió hitből fakadó önzetlen szolgálat. Ez a katolikus Magda nővér küldetése, élete. A fiatal lengyel nő a spanyol író, Fernando Rielo Pardal által 1959-ben Tenerifén alapított Identes misszió keretében fejti ki tevékenységét. Rielo, aki 2004-ben New Yorkban hunyt el, hozta létre az Identes-iskolákat és a Fernando Rielo Alapítványt, amelyek ma a világ 25 országában működnek. Magda Franciaországban, párizsi egyetemistaként  találkozott a misszió tagjaival.

Párizs vonzásában

Magda nővér az egykori Felső-Szilézia fővárosa, Opole melletti faluban nőtt fel nővérével és fivérével együtt. Édesapja Franciaországban talált munkát, édesanyja a legidősebb lányával gyakran látogatott el hozzá. Nővére beleszeretett az országba, s amikor édesapjuk néhány év múltával hazatért, maga vágott neki az útnak. „Nővérem szereti a kalandokat, s úgy döntött, hogy ott folytatja tanulmányait. Csakhogy üres kézzel érkezett, s hogy meg tudjon élni, dolgoznia is kellett. Ez nem tántorított el, én is arról álmodoztam, hogy követem őt. A középiskolában tanultam franciát, s ahogy leérettségiztem, felültem a buszra, s elindultam utána. Elhatároztam, hogy munkát keresek, mert a francianyelv-tudásom elég gyengécske volt, nem volt nyelvvizsgám. Bár az amiens-i egyetemről azt a választ kaptam, hogy tanulhatok náluk, Jules Verne városában nem ismertem senkit, féltem, hogy egyedül nem fogok boldogulni. A nővérem időközben talált nekem munkát Párizsban, s az egyetemen is mindent bevetett az érdekemben. Végül azzal a feltétellel, hogy mást választok, nem színháztudományokat, mert az nem nyílt abban az évben, lengyel szakra iratkoztam be. Párizsban.”

„Nem voltam jó diák”

Tanulmányai mellett dolgozott. Valamiből élni is kellett. „Nem voltam jó diák – ezt csak úgy odavágja, s meg is lep vele. – Gondban voltam a franciával, no meg az igazat megvallva, a rám zúdult nagy szabadság közepette nem voltam túl szorgalmas. Sok minden más kötötte le az érdeklődésemet, Párizsban rengeteg lehetőség kínálkozik. Olyan voltam, mint egy pillangó, egész addig, amíg nem hozott össze a sors egy nővérrel. Egyetemi tanulmányaim utolsó napján történt: megálltam a campus lelkiszolgálati épülete előtt, s néztem, hogy mennyien térnek be oda. Lengyelország erősen katolikus, s én mindig éreztem, hogy fontos nekem az Úr, de fiatalon egy kicsit szabadabban gondolkodtam, élvezni akartam az életet. Nem voltam szent, de egyetlen kapcsolatom sem volt komoly. Párizsban arról álmodoztam, hogy rátalálok életem szerelmére.”

Nem akartam megszakítani a monológot, de mégis kicsúszott a számon, hogy sikerült-e? „Igen. Csak épp sokáig tartott, amíg eligazodtam a világban, megértettem, hogy az nem más, mint a Jóisten. Az egyedüli dolog, amit érdemes követni, Isten hangja. Ha következetesen a szívemre hallgatok, sokkal boldogabb leszek.”

Magda nővér arca egész átszellemül, amikor nagy felismeréséről beszél. De nem fanatikusan, hajlandó vitába szállni, s nem próbál meggyőzni a maga igazáról, hitéről.

Sorsdöntő találkozás

Magda a 21. század első évében, 18 esztendősen indult útnak, 16 évig élt Párizsban, s rá is, mint mindenkire, nagy hatással volt. Tetszettek neki az ottani emberek, a szép iránti érzékük, az, hogy mennyire multikulturális ez a város. Nem sokkal azután, hogy Párizsba érkezett, a nővérével egy kis lakást béreltek, ott laktak jó öt évig.

Itt megint visszakanyarodunk ahhoz a naphoz, amikor ott álldogált a campus kis kápolnája előtt, s úgy érezte, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Meleg volt, nyitva volt az ajtaja, elnézte a ki-be jövő diákokat, olvasgatta a szentírás falba vésett idézeteit. Aztán észrevette, hogy egy hölgy áll az ajtóban, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy elkezdtek beszélgetni. Máig nem tudja, ki kit szólított meg, csak azt, hogy sokáig volt témájuk, s minél jobban telt az idő, annál nagyobb nyugalom lett úrrá rajta. Csak később derült ki, hogy egy nővérrel csevegett – később ő lett a lelkivezetője, majd amikor olaszországi misszióba ment, akkor egy másik nővérnek adta át őt.

Magda érezte, hogy ez a találkozás megváltoztatja az életét, de ez nem egyik napról a másikra történt. Még mindig nagy volt benne a zűrzavar. Családja tudott arról, hogy nagy döntés előtt áll, de toleránsak voltak, nem próbálták befolyásolni.
Ellátogatott a rendbe, beszélni akart a nővérekkel, akiknél épp látogatóban volt a spanyol tartományfőnöknő. „Úgy beszélt velem, mint most mi ketten. Egyenest nekem szegezte a kérdést, hogy nem akarok-e misszionárius lenni, belépni a rendbe. Azt válaszoltam, hogy szeretném még meggondolni, befejezni mindazt, amit még nem végeztem el, hazamenni Lengyelországba.”
Nagyon komoly egy ilyen döntés, egész életre szól. A rend közössége ugyan olyan, mint egy nagy család, de egy nő számára sok kötöttséggel jár. Itt van például az anyaszerep, amelyet egy irgalmas nővér soha nem él meg. Magda nem titkolja, hogy ismer olyan nővért, akinek ez nagyon hiányzik, de ezt az Úr iránti szeretet pótolja.

Pozsonyi küldetés

Magda döntött, belépett az Identes Párizs mellett lévő rendházába, amelynek jótékonysági tevékenysége nagyon sokrétű, sokféle támogatást, segítséget nyújt mindenütt, ahol szükség van rá. 2017 szeptembere óta van Pozsonyban. „A rend nemzetközi találkozókat szervez, amelyeken közösen megvitatjuk, honnan kaptunk jeleket, ihletet, telefonhívást, hogy hová mehetnénk, hol lenne ránk a legnagyobb szükség, hol tudnánk valamit tenni. Karitatív tevékenységünk keretében beteg- és szegénygondozást vállalunk, árvaházi munkát, oktató-nevelő munkát, hitoktatást és lelkipásztori kisegítő munkát végzünk.”
A rendtartomány úgy döntött, hogy Magda nővér Szlovákiába megy. A párizsi rendfőnöknővel májusban közölték a döntést, ő adta tovább Magdának, aki mindjárt megkezdte a készülődést. Először is elkezdett szlovákul tanulni. Pozsonyban szerencséjére nem teljesen ismeretlen környezet várt rá, az említett találkozón megismerkedett egy szlovákiai nővérrel, Janával, aki előtte Németországban, majd Spanyolországban, Ekvádorban és Bolíviában szolgált orvosként. Ő várta az állomáson, s már előkészített mindent, hogy Magda ne érezze itt idegennek magát. Csaknem négy hónapig bérelt lakásban laktak, később költöztek egy kisebb házba.  

Állandó feladata, az Úr szolgálata mellett az volt, hogy tökéletesítse szlováknyelv-tudását, hogy kommunikálni tudjon az emberekkel, segítsen új közösségek alakulásában a missziós munka révén. Beiratkozott a Vazov utcai nyelviskolába, azóta is látogatja, s bár az akcentusán érződik az idegen kiejtés, már egész jól beszéli a nyelvet, így a további kötelezettségeinek is eleget tud tenni aszerint, ahogy azt az „órarendje” előírja. Például: néhány hónapja a francia iskolában dolgozik nevelőként, az orvos Jana nővér pedig a Heyduk utcai onkológián. Az is megtörténhet bármikor, hogy értesíti őket egy lelkész, egyházi vezető, netán maga a püspök, hogy itt vagy ott van rájuk szükség. „Nemrégiben azzal fordultak hozzánk az érseki hivatalból, hogy a pozsonyi Ifjú Gárda kollégium kápolnájában lenne szükség ránk. Úgy volt, hogy egy fiatal szlovák testvér fog ott szolgálatot teljesíteni, aki Bolíviában szolgált, de visszaküldték őt külföldre, mert ott jobban hiányzott. Így egy cseh lelkipásztor foglalta el a helyét – helyette meg spanyolok jöttek –, s mellette van még egy szlovák testvér, aki ugyancsak Csehországban dolgozott. A misszió ugyanis nem néhány ember munkája, hanem a mi közösen elvégzett erőfeszítésünk eredménye. Krisztus nem csupán az egyháziaké, hanem mindenkié. Ő mindenkiért jött, ezért mindenkinek tenni kell valamit az örömhír terjesztéséért. Amikor egy célért sokan teszünk valamit, annak hatalmas ereje van.”

Megtalálta a „szerelmet”

Bár Magda közelebb került hazájához, mióta Szlovákiába érkezett, még nem járt otthon. S előtte sem jutott haza. Próbálta ugyan, hogy ott teljesítsen szolgálatot, de nem sikerült. A szülei még élnek, ők látogathatják, ilyenkor nála lakhatnak. S ha a sors úgy hozza, hogy nem lenne, aki gondoskodjon róluk öreg napjaikban, betegség esetén, a missziósházban befogadják őket.
Magda is letette az ún. hármas fogadalmat: ez pedig a tisztaság (szüzesség), szegénység (nincs saját vagyonuk, csak annyi, amennyi épp szükséges) és engedelmesség (Istennel, feljebbvalókkal és az egyházzal szemben). A fogadalom letétele után folytatja tanulmányait, részt vesz az apostoli munkában, és mindenekelőtt elmélyíti a hivatás megélését.

Megtalálta a „nagy szerelmet”, amit keresett. Vajon boldog? „Az Úristen mutatja az utat, s igyekszem ezt követni, mert magam választottam, hogy milyen boldogságot szeretnék. Azt, amelyben érzem, hogy ő hív engem. Ez pedig több mindennél.”