ĺzlett a töltött káposztád, öcsi

Amerikai munkaadóim viszonylag rendesen bántak velem, nem nyalatták fel velem sokszor a parkolót, csak naponta háromszor, nem kellett fényesre pucolnom a főnök nagyikájának az autóját, csak hetente ötször, és nem kellett sokáig dolgoznom, csak reggel héttől másnap hajnali fél kettőig. Viszonylag hamar belátták, hogy egy harmadéves bölcsésznek nem túl sok hasznát veszik egy autószerelő műhelyben, így békén hagytak. A nyár és beszélőkészségem haladtával egyre gyakoribbá váló, este tíz körüli beszélgetéseinkben azonban soha nem mulasztották el az alkalmat fölényük fitogtatására: „Milyen autók vannak Szlovákiában? Škodák? Nálunk sokkal jobb Fordok vannak!” Vagy: „Milyen házatok van Szlovákiában? Háromszobás hatodik emeleti bérlakás? Az semmi! Nekünk tízszobás villánk van teniszpályával!” De a legszebb az volt, amikor a három tulajdonos fivér közül a középső – Eddie – bizalmasan félrevont, és kijelentette: „Ha hazamész, ne feledkezz meg arról, hogy mindenkinek elmondd: csak itt, Long Islanden van finom burgonya! Az összes többi helyen ótvaros, formátlan és ízetlen a krumpli.”

Eddie nagyon szerette a hasát. Minden reggel pontosan kilenckor berobogott rozsdás kék Ford teherautóján, lekászálódott, kezembe nyomta a gyeplőt, vagyis az indítókulcsot, és elindult a Boldog idő falatozóba. Minden reggel amerikai almás palacsintát evett, vastagon megkenve áfonyadzsemmel, hozzá friss gyümölcsöt, almát, banánt vagy szőlőt. Bekapott néhány csokis piskótát, majd az egészet egy nagy pohár tejjel zárta. Én már az áfonyadzsem, a szőlő és a tej együttesének puszta említésére is majdnem hányingert kaptam, amit természetesen nem is tudtam kellőképp eltitkolni. Öreg barátom fejcsóválva megjegyezte: „Öcsi, kár beléd a kaja.” Délelőtt aztán Eddie szuszogva-fújtatva megszerelt néhány autót – tízméteres körzetben szöktek az olajcseppek –, majd amikor a Kossuth rádió ottani megfelelője tizenkettőkor bemondta a pontos időt, elindult ebédelni. Hatalmas véres bifszteket, ropogósra aszalt gyümölcsöt és nagy hegynyi hasábburgonyát pusztított el, természetesen az elmaradhatatlan tejszínes-őszibarackos fagylalttal.

Kettő körül általában kissé csökkent a forgalom, leültem egy kőre, elővettem a hátizsákomból az elmúlt este megfőzött rizses-paradicsomos-húsos kotyvalékot, és a tűző napon bekanalaztam. Eddie imádott kritikus megjegyzéseket tenni étkezési szokásaimra, de nem bántam, mellettem tornyosuló alakja legalább árnyékot vetett. A fáradtság és a nyirkos hőség miatt inkább csak egykedvűen bólogattam, miközben a mellettem álló hegy mondta a magáét. Egyszer azonban váratlanul elhallgatott, a hirtelen süket csöndben jutott eszembe az utolsó mondat: „Akkor megegyeztünk, holnap te főzöl nekem valami finomat, jó?” Mikorra cammogó észjárásommal fel tudtam fogni, hogy én tulajdonképpen erre bólintottam rá, Eddie már a műhelyben kalapált, és harsányan énekelt. Megfájdult a fejem.

Este kilenckor sürgősen hazakéredzkedtem torokfájásra panaszkodva. A szupermarketben öntött el a második kétségbeesés-hullám: mi a fenét főzzek ennek az ínyencnek? Jó, jó, valamilyen magyaros ételt. Például paprikás csirkét. Egek, hiszen én nem szeretem a csirkét, még kézbe venni is irtózom, nemhogy megfőzni! Akkor legyen, mondjuk, kürtőskalács. Ja, az lehet, hogy magyaros, de eddig csak képen láttam, íztapasztalat hiányában honnan tudjam, milyen az igazi? Kínomban aztán gondolkodtam tésztában sült sonkáról, hatalmas mangalicák görögtek előttem a bolt padlóján, bánatos tekert szarvú juhok vonultak. Végül olyan ételt választottam, amelyet még egy óvodás is el tud készíteni, legalábbis akkor még azt gondoltam. Töltött káposztát.

Vettem egy fej káposztát, rizst, darált húst, fűszereket, méregdrága őrölt paprikát, meg egy fél csokoládétortát. Az utóbbit orosz szobatársamnak, akitől segítséget kértem. Alex vállalta, hogy összegyúrja a tölteléket, ami a vodkásüveg gyakori emelgetése mellett sem jelentett számára akadályt. Én közben szabtam káposztalevélből csokornyakkendőt és báli ruhát, csak éppen tölteni való káposztát nem. Végre hajnali háromkor ott rotyogott a nagy fazék töltött káposzta a tűzhelyen. Orosz szobatársam a vodkától felfűtve rögtön javasolta, hogy helyben együk meg az egészet, ha már ennyit dolgoztunk vele, én azonban letorkoltam: nem nekünk való az.

Másnap délelőtt tizenegy órakor dobogó szívvel adtam a kis műanyag dobozt Eddienek úgy, mint aki a lelkét ajánlja fel. Ő biccentett, majd lehuppant egy lézengő abroncsra, és hozzálátott. Eldöntöttem: sürgős dolgom akadt odakint, és elsompolyogtam. Két perc múlva elkeseredetten láttam elmenni Eddie-t a Boldog idő falatozó felé. Nem ízlett neki, tudtam biztosan, valamit nagyon elrontottam. Amikor visszajött, harsányan a nevemet kiáltotta. Hatalmas kezében papírdoboz volt, benne emeletes hamburger.

– ĺzlett a töltött káposztád, öcsi. De azért az amerikai kaja se rossz – nevetett, és hátba vert. Az volt életem legfinomabb hamburgere.