Legózás és egy vacsora másodosztályú étteremben

Az általános sztrájk miatt teljesen kihalt a sevillai repülőtér, az uniós kormányfők kénytelenek voltak más úton-módon a csúcstalálkozóra érkezniReuters Vagy ellenkezőleg, számtalan rokon mostohagyereke, akit hol agyonszeretnek, hol bűnbaknak állítják. De hát soha senki nem állította, hogy könnyű Európai Uniónak lenni.

Megszemélyesíteni is csak újabban szeretnék. Keresnek egy Mr. Európát, aki elég tekintélyes és hatalmas ahhoz, hogy tizenöt, majd huszonöt, utóbb huszonnyolc – ki tudja, hol áll meg? – közös képviselője lehet a kerek világban. De azért nem túl tekintélyes és hatalmas, nehogy túlnője a tizenöt-huszonnyolc nemzetállam vezetőit. Az EU elnöke – az első talán Tony Blair lehet, vagy José Maria Aznar, bár korai még találgatni – nem főnöke, inkább beosztottja lesz majd a nemzetállamok főinek: azt teheti majd, amire ezek felhatalmazzák. S alighanem lesz neki egy „kormányfője” is, azért idézőjelben, mert eme államférfiúnak már nemcsak ő lesz a főnöke. Hanem – megint – a tagállamok vezetői, azok parlamentjei, az Európai Parlament, és talán még több más közösség és intézmény is, például a régióké. E „kormány” különben ma is létezik, az Európai Bizottság – de ennek is át kell majd alakulnia. Vagy afféle végrehajtó titkársággá, vagy ellenkezőleg. Egyre igazibb kormánnyá, amely az Európai Parlamentnek és a tagállamok törvényhozásainak egyaránt felelős. Meg a tagállamok vezetői tanácsának, amiből viszont lehet, hogy több lesz. Meg a tagállamok miniszteri tanácsának, amelyből lehet, hogy kevesebb lesz. Ha mindez netán megvalósul, akkor átláthatóbb, egyszerűbb és polgárközelibb lesz az EU – mondják. Hm.

Hümmögni ráérünk, mert a nagy reform évekig „épül” majd. Az „épül” alapszó az uniós szótárban, az EU állandóan épül, és nem is cél, hogy valaha teljesen kész legyen. ĺgy az „épül” többnyire azt jelenti, hogy tatarozzák, és a szüntelen folyó munkálatok alatt a tervezés egy percre sem állhat le. Sokan állítják, hogy a százezer oldalas uniós joganyagban – hivatalos nevén: közösségi vívmányok – kell lennie valahol egy pontnak, amelyben előírják, hogy minden javaslatról legalább öt javaslatot kell tenni. Mármint annyiszor ötöt, ahány tagállam, intézmény, s benne ahány előkészítő, döntéshozó, halogató, végrehajtó és megtorpedózó lépcsőfok áll. A lépcsőfok is épül. ĺgy aztán egy kisebb jelentőségű ügyben röpke öt alatt létre is jöhet az egyeztetett, közös álláspont, amelyre legfölül már csak vita nélkül rábólintanak. Bonyolultabb ügyben erről szó sem lehet. Ezekről bizony legfölül is vita van, s alatta minden szinten, az utolsó lehetséges pillanatig – vagy akár még tíz évvel tovább. Okunk van feltételezni, hogy az intézményi reform bonyolult ügynek minősül.

A bővülő EU ugyanis az újoncok nélkül se maradna a régi, hiszen megváltozott a világ. S benne megváltozott Nyugat-Európa is. Németország európai nagyhatalommá, sőt vezető hatalommá vált – Franciaország rovására. Olaszország – kicsit tán tényleg késve is, de Berlusconi ambíciói majd tesznek róla – balkáni, sőt mediterrán vezető szerepet keres magának. Itt nemcsak a franciákba és a britekbe, hanem előbb-utóbb a szintén feljövő Spanyolországba is beleütközik. Az öt „nagy” – lehet, hogy az idézőjel felesleges – egyre több jelét mutatja, hogy tart a „kicsiktől”. Az utóbbi idézőjel, ha derogálni akar, tűrhetetlen – mondják a kisebb országok –, az EU főleg azért jött létre, hogy mi is egyenrangúak legyünk. S ha az öt nagy, érthetően, inkább a kormányközi hatásköröket erősítené, akkor a kisebbek, a közepesek inkább a közösségieket: nagyobb biztonságban érzik magukat. S minderre rájön a bővítéssel egy újabb nagy, Lengyelország, és két közepes, Magyarország és Csehország, valamint több kicsi.

Ettől persze nem tűnt el az ősi frontvonal sem. Az egyikbe azok a tagállamok tartoznak, amelyek többet fizetnek a közös kasszába, mint amennyit visszakapnak belőle. A másikba azok, amelyek nettó jövedelemhez jutnak az uniós tagság által. A hidegháború elmúltával a szolidaritás kényszere és érzete is elmúlt a befizetőkből – pont addigra, amikorra kiderült, hogy még tíz-tizenkettő új tagtársnak kell majd fizetni. Hogy az eddigi egységes piachoz hasonlóan, a kibővített piac is ennél sokkal nagyobb hasznot hoz a befizető országok cégeinek? Igaz, de ettől az adófizető nem lesz vidámabb.

Olyan bonyolult lesz az együtt-működtetési rendszer, hogy tovább kell építeni. Közben bontva. Sebaj, az europolitikai legózásban szinten akár kockás gömböt lehet alkotni, noha közben két rudacska összetolása sem gyerekjáték. A sevillai csúcstalálkozón minden jel szerint elkezdik ide-oda dugdosni az összekapcsolhatónak látszó részeket, legfeljebb szétszedik utána. Ez még mindig könnyebb és gyorsabb, mint leülni, és előre megtervezni mindent. Ámbár: pont ezért hozták létre a konventet. De úgy látszik, nincs türelmük kivárni, hogy az végezzen a tervezéssel. Hogyisne, egy kész tervet nehezebben lehetne módosítani. ĺgy Sevillában szinte mindenki, aki szót kap – és kap is mindenki – rögvest elő is veszi a legót, ímhol az én modellem, rakom ki az asztalra, na lássuk, ki mer hozzányúlni. Mindenki, de azokét majd én szedem szét.

De azért nemhiába mondják, hogy az EU végső soron a józan észre és a közös érdekek racionális belátására épül. Meglepően gyakran kijön valami működőképes a legózásból. Azért a piac, a fogyasztás, a munkavédelem, a környezetóvás és sok minden tényleg közös, legalábbis egységesített. Azért a keletiek sok pénzt és tudást kapnak felzárkóztatásul, s ha van is benne kockázat, mégis beveszik őket. Csak ne kerüljenek sokba. Nem kerülnek: ha a mostani tervek alapján kapják majd az uniós pénzt, akkor a jelenlegi tagállamok összesített, évi nemzeti össztermékének nyolc-tíz ezrelékét (0,08 százalék) „veszik el”, tízen egyszerre, az első három évben. Hétköznapiul számolva harminc euróba kerülnek egy nyugati adófizetőnek évente: egy könnyű vacsora ára, másodosztályú vendéglőben, főétel, édesség, korsó sör, tízpercentes borravaló, ja igen, a két szelet kenyér. De lehet össze is adni a sok vacsorát, s úgy számolni, hogy évi tizenötmilliárd euró – egész másképpen hangzik.

Cserébe jóval messzebb viszik a nyugati polgártárstól a külső határt. Fő téma lesz Sevillában, hogy ezt majd közösen kellene védeni a bevándorlóktól, akik a negyedik fő téma lesznek. Ez már elvi vita is. Egyfelől az öregedő Európának már az évtized végére milliónyi külső munkaerő kell, aki itt adózik majd. Másfelől az öregedő Európa lakói sokallják az idegeneket, féltik tőlük nyugalmukat és hagyományaikat. Részben okkal, nagyobb részben ok – és kellő magyarázat – nélkül. Sevilla „intézkedni” fog, legalábbis úgy tesz majd, de a magyarázattal valószínűleg ez a csúcs is adós marad.

Holott – és Sevillában valószínűleg még nyíltabban beszélnek erről – sok más magyarázat is esedékes. Mire jó, és mire nem jó az unió? Mit és hogyan kell benne, rajta és általa megváltoztatni? Milyen lesz a közeljövőben a mi Európánk, és menyire – főleg: mitől? – lesz a miénk? Valami válasz előbb-utóbb biztos ki fog jönni, pedig (ugorjunk csak vissza a cikk elejére) ki mondta, hogy könnyű az Európai Unióban bármire felelni?

Sevilla, 2002. június