Lecsó és hagyma

Legkorábbi emlékeim az evésről nem a legvidámabbak. Szüleim, nagyszüleim sopánkodnak fölöttem: ennek a gyereknek valami baja van, nem akar enni... Itatják velem a csukamájolajat, hogy étvágyam legyen, de annak az undorító íze még nagyobb ellenszenvet ébreszt bennem az evés iránt. Orvostól orvosig cipelnek, vizsgálnak, míg végre egy zsidó orvos megnyugtatja őket, hagyjanak békén, majd eszik a gyerek, ha éhes lesz. Különben is, nyugodjanak bele, az egyik ember kövér, a másik sovány.

Háborús ízek

Az evés – talán mert háborús gyerekek voltunk, és ennivalóban nem tobzódtunk – nem játszott az életemben túl nagy szerepet. Néha megbotránkozom, hogy a mai gyerekek nem esznek meg akármilyen csokoládét, csak a legfinomabbat. Nekünk ezzel nem volt problémánk: a csokoládét csak a háború után ismertük meg, amikor jegyre kapott minden család (vagy gyerek?) havonta egy táblát; jó étvágyú öcsém egy ültő helyében megette volna az én fejadagomat is, de én elutasítottam. Pedig koronát ígértek minden pici kockáért... mégsem hagytam magam lecsokoládézni. A cukorkát is csak a háború után ismertük meg: anyám egyik barátnője hozott néhány szem bab alakú színes cukrot – borítékban. Öcsém azonnal felfalta, én őrizgettem, gyönyörködtem a színes szemekben.

Az UNRRA-konzerveket kedveltem. Mindegyikben volt valami finomság: egy darab keksz, apró dobozban dzsem (ilyenben árulják ma a pástétomokat); izgalommal bontogattam, milyen ízű kekszet találok bennük.

Apánk főztje

A háború után anyánk kórházba került, apánk ott maradt két kicsi gyerekkel. Akkoriban a férfiak nem jeleskedtek a főzésben, de a két gyereknek enni kellett. Hidegtálakat készített: a kenyérkockákat szalonnadarabokkal díszítette. Egyétek a katonákat, noszogatott. Nem ettük. Apám azzal nyert, hogy elhitette velünk: ezek amerikai katonák. Később már nem vonakodott a konyhai munkáktól. Vasárnap ebéd után kizavarta a családot, és fél óra múlva tálalta a piskótatekercset. A mosogatással is megbarátkozott, bár eleinte szégyellte, ha kötényben találta a látogató, évek múlva büszke volt rá, hogy a szomszédasszony tőle kér főzési tanácsot. De azt nem árulta el senkinek sem, hogyan készíti a rizst, hogy annak minden szeme külön áll...

A disznóölés

falun eseményszámba ment. Tardoskedden is, ahol laktunk. Hát még nekünk, akiknek a jószág nem volt mindennapi dolog. Néhány tyúkot, kacsát mindig tartottunk (egyszer pulykákat is, de egy szálig megboldogultak). Elmondhatatlan volt az örömünk, amikor apánk beállított három aranyos visító kismalaccal. A névadás joga engem illetett meg. Minthogy akkoriban szenvedélyesen figyeltem a magyar sport sikereit, a három kismalac egyike Szőke Kató lett, a híres úszónő után, a két kis kan pedig Puskás és Bozsik. (Utólag is elnézést kérek a sportolóktól.)

A szaporulat ötvenhárom nyarán következett be. A három aranyos kismalac szépen gömbölyödött. Év végére egyikük sorsa megpecsételődött: hurka és kolbászjelölt lett belőle. (Arra már nem emlékszem, hogy Puskást, Bozsikot vagy Szőke Katót érte-e a kitüntetés.) A disznóölés komoly előkészületeket jelentett akkoriban. Először is kérelmet kellett benyújtani a községházára, hogy engedélyezzék 1 db, 120 kilós sertés levágását. Apám bevallotta, hogy két kiskorú gyermeke van, a szóban forgó disznót 1953. szeptember 18-ika óta saját maga neveli, és hogy kérelme kedvező elbírálásban részesüljön, nyomatékul azt is feltüntette, hogy az előző – 1953. január 15-én megejtett – disznóvágásból a hétnapos határidőn belül, január 20-án beszolgáltatott hét és fél kiló olvasztott zsírt, valamint a sertés bőrét. 1954. január 2-ai dátummal a felvásárlási minisztérium pecséttel szentesítette a disznóölés időpontját, egyúttal figyelmeztette apámat, hét napon belül köteles beszolgáltatni a zsírt és a disznóbőrt, és három hónapon belül legalább 5 kg csontot...

Hatalmas disznótort csaptunk, mindenki elrontotta a gyomrát (kivéve egyik unokabátyámat, ő éhes maradt...) A hurkát mind megettük, a kolbászt felfüstöltük, a sonkát, a szalonnát anyám a kenyérdagasztó fateknőben locsolgatta... Apám 1954. január 21-én eleget tett állampolgári kötelességének: leadta a disznóbőrt (12 koronát kapott érte, de a nyúzás 40 koronájába került), valamint a zsírt (ezért 84 korona ütötte a markát). Csak remélni tudom, hogy apám letagadott a disznó súlyából, mert egy 120 kilós csocsának alig lehetett több zsírja, mint amit be kellett szolgáltatni...

Nyárig kitartott a zsír,

a szalonna, a kolbász meg a sonka. Az egyik sonkát húsvétkor főztük meg, a másikat nyáron kezdtük meg, nyersen ettük, vöröshagymával, puha kenyérrel, de 1954. július 22-én vacsorára dinsztelt krumpli volt sonkával meg uborkasalátával (a fontos eseményeket feljegyeztem a naplómba). A kolbász fogyott el a leghamarabb. Jutalomfalatként szolgált. (Ha megeszed a főzeléket, kapsz egy darab füstölt kolbászt!)

Anyánk főztje

A főzelék nem tartozott a kedvenc ételeim közé. A sárgarépa meg a karalábéfőzeléket kifejezetten utáltam, a sóskát viszont imádtam. Ha anyám megkérdezte, mit főzzön, azt feleltem, hogy sóskamártást, dinsztelt krumplival meg rántottával.

Fevágottakat és egyéb – ma kapható finomságokat – nem is láttunk. Anyám megtartotta a tésztanapokat – nemcsak hagyománytiszteletből, hanem kényszerűségből is. (Ötvennyolcban, amikor a városba költöztünk, hetente egyszer mértek húst a hentesnél, és apám már hajnalban beállt a sorba, hogy kapjon egy kiló fagyasztott marhahúst, s nyaranta a szomszéd asszony hűtőjébe tettük, vasárnapig.) Sok tésztafélét ettünk: tejfelesen. A zsíron megpirította anyám a hagymát, pirospaprikát, tejfelt tett rá. Télen legtöbbször kacsazsíros sült krumplit vacsoráztunk, teával. Én vöröshagymával bővítettem a menüt. Mindenhez hagymát ettem: a tökfőzelékhez, a káposztás tésztához, a zsíros kenyérre is hagymát karikáztam, és kakaót ittam hozzá. (Kakaót csak én kaptam, öcsém beérte meltakávéval.) A furcsa kombinációnál csak öcsém kedvence volt meghökkentőbb. Ő habcsókot evett a kocsonyához.

Legeslegjobban a túrós tésztát szerettem – lecsóval. A nyarakat anyai nagymamáméknál töltöttem, Kürtön. Szüleim levegőváltozásra küldtek, hátha jobban fogok enni, és egy kicsit felszedek. Nagyapám kiváló étvágygerjesztőt rendelt: fél deci fehérbort. Ebéd utáni rövid pihenőjéből felkelve odaszólt nekem (néha nem is hallottam, annyira belemerültem az olvasásba), hogy „menj be az ebédlőbe, ott a borod”.

Mit főzzünk? – kérdezte reggelente nagymamám. Túrós tésztát. Lecsóval. Szegény feje a hét unokája legsoványabbikának nem mondhatott nemet, főzte másodnaponként a túrós tésztát. „Gyerekem, te ezt úgy megutálod, hogy anyád az életben többé nem főzhet neked túrós tésztát.”

Drága nagyanyám

tévedett. Hetente legalább egyszer azóta is túrós tészta szerepel az étlapon, de kolbászos lecsóval. A tésztát már nem gyúrom, mint nagyanyám és anyám, olasz spagettit főzök ki olajos vízben (eltördelve), a lecsót már diétásan készítem, a finom Hlavicska-féle gazdakolbászt felkarikázom, a zsírján pirítom meg a sok vöröshagymát, beleteszem a zöldpaprikát, kevés paradicsomot (meghámozva), pirospaprikát szórok rá, és fedő nélkül erős lángon megpirítom. A tésztára jó sok túrót teszek, megtrágyázom a kolbászos lecsóval, és vöröshagymát eszem hozzá...