Kurdisztán: béke van, de a helyzet rossz

A fegyver még mindig kéznél van KurdisztánbanReuters-felvételA gazdasági viszonyok inkább romlanak. A dollár titokzatos zuhanása, vagy pontosabban a dínár (ti. a kurd régiókban használt eredeti dínár, és nem a Szaddám-féle másolat) titokzatos erősödése, amit semmiféle látható gazdasági fellendülés nem tűnt igazolni, már egy éve elkezdődött, és a háborút megelőző hónapokban tovább gyorsult. Akkor a népszerű magyarázat úgy szólt, hogy a háborútól való félelem megbénítja a gazdaságot, senki nem építkezik, vásárol vagy kezd új vállalkozásba. Ennek a magyarázatnak nemiképp ellentmond, hogy a folyamat a háborút követően is folytatódott. Míg egy éve egy dollár 18-19 dínárt ért, addig az árfolyam ma 5 dínár alatt tart. Van, aki szerint ez igen kedvező folyamat, hiszen erősödő gazdaságot és olcsóbb importcikkeket jelent. (Kurdisztánban szinte minden török vagy iráni import, az alapvető élelmiszerek nagy részét is beleértve.) Vagy ahogy Duhok egyik leggazdagabb embere mondja (aki a rossz nyelvek szerint igen sokat nyer az árfolyam ilyetén alakulásán), Irak gazdag ország, hamarosan háromszor annyit ér majd a dínár, mint a dollár – mint egykor, az embargó előtti békeidőkben. De mi is történik valójában?

Miközben a piacon az árak inkább fel-, mint lementek, és mindazok, akik a múltban banki kölcsönt vettek fel, azonnali öngyilkosságot fontolgatnak, az állami alkalmazottak, vagy akár azok, akik bármely állami szerv (pl. televízió, rádió, egyetem) számára szerződéses munkát végeznek – vagyis a lakosság egy jelentős része – immár öt hónapja fizetésüket dollárban kapják. Méghozzá egy dollár 10 dínár árfolyamon.

Hogy érthetőbb legyen, ez mit is jelent, egy hatgyermekes, három évtizede oktató tanárember fizetése 700 dínár, vagyis a kétszeri váltás után úgy 350 dínár. Egy liter tej 6, egy kiló alma 5 dínár. És akkor a családiház-építésre felvett kölcsönt még nem is említettük.

Hogy a fizetések fele hova tűnik, azt legfeljebb találgatni lehet. A találgatások nem túl hízelgőek a regionális (kurd) kormány vezetőire nézve. Hogy ennek ellenére nem lepik el az utcákat a tüntető tömegek – ahogy mifelénk képzelné az ember – annak csak egy magyarázata van. Az önállóság elmúlt évtizede után már nemigen voltak vesztenivaló illúzióik.

Moszul körül, a bekötőutakon, mindenütt nomád táborozókat lát az utazó juhnyájak, rohangászó gyerekek, már ahogy ezt a Közel-Kelet nomádjairól képzeljük. Épp csak, hogy a sátrak nem a beduinok – vagy ahogy itt mondják a „beduk”, Irak utolsó nomád állattenyésztői – kézzel szőtt, fekete sátrai, hanem homokszínű katonai sátrak. A juhnyájak és mezítlábas gyerkőcök tulajdonosai ugyanis nem nomádok, hanem az egykori kurd, majd elarabosított falvakból menekült arabok.

Az „elarabosítás”, aminek európai párhuzamait régiónkban is könynyű lenne találni, az elmúlt évtizedek politikája volt. A katonailag vagy gazdaságilag fontos területekről Szaddám elűzte a kurd lakosságot, és a falvakba, illetve varosokba (elsősorban Kirkukba) a rebellis kurdokkal szemben Szaddám Huszeinhoz hű arabokat költöztetett be.

Ezek a „jöttmentek” a háború utolsó napjaiban elhagyták a „megszállt” falvakat, ki önként (félelemből), ki kényszer hatására, és a visszafoglalt falvak felkerültek a kurd hadsereg győzelmi listájára.

Ezeknek a falvaknak a sorsa már az első pillanattól – győzelmi mámor ide vagy oda – bizonytalan volt. A hajdani tulajdonosok, bár természetesen igényt tartanak földjeikre, az elmúlt évtizedekben már gyökeret vertek, házat építettek másutt, amit most aligha fognak sebtében odahagyni. Másfelől viszont, bár a kurdok úgy vélték, a „közismerten gyáva” arabok aligha merik majd a részben kurd katonák és hatóság ellenőrzése alatt álló területeken a nemegyszer közel két évtizede lakott házaikat visszakövetelni, egyelőre úgy tűnik, lesz még itt gond a kurd-arab falvak körül. Az északi régióból egyre több helyről érkeznek a hírek, hogy konfliktushelyzet alakult ki a „régi-mai” és az egykori tulajdonosok között. Számos helyen az amerikai katonaság kénytelen közbeavatkozni, hogy legalább a béke látszatát fenntartsa.

A jelenlegi és eljövendő problémák iskolapéldája lehetne a volt iraki laktanya mellett elterülő Domisz, a Baath párt tagjai és az iraki hadsereg tisztjei számára épített mintafalu, zöldellő kertecskékkel körbevett, igényesen megépített házaival pár kilométerre a volt kurd határtól.

Az elmúlt hetek krónikája igen eseménydús volt Domiszban. Pillanatnyilag a falu amerikai katonai ellenőrzése alatt van – a vérontás, vagy egy helyi belháború csak így kerülhető el. Persze, az események megítélése nézőpont kérdése.

A Domiszt őrző amerikai katonák szerint, akik épp apró-cseprő bevásárlásaikat intézik Duhokban (és reménykednek, hogy személyemben egy civil amerikaira bukkantak, de végül is egy magyar is megteszi) a KDP (Kurd Demokrata Párt) emberei „kirugdosták a lakókat, arabokat és kurdokat egyaránt, mire ők kirugdosták a KDP embereit, és visszaengedték a jogos lakókat”.

Mindez a kurdok szerint úgy hangzik, hogy Domisz kisajátított kurd termőföldeken épült, és a törvény szerint a hajdani kurd gazdák tulajdona. Pontosabban a KDP a házak egyharmadát az elmúlt évtizedekben elesett „mártírok” családjainak szánta, míg a többi, mintegy 500 házat a hajdani tulajok között osztotta volna szét. Ezzel egyidejűleg egyes környékbeli kurd családok, magánakció keretében, szintén nekiálltak az elhagyott házakat elfoglalni. A KDP ezeket ugyanúgy önkéntes „lakásfoglalónak” tekinti, mint az arabokat.

Mindeközben a volt arab lakók, bátorságukat összeszedve, az amerikai katonasághoz fordultak jogorvoslatért, (a Szaddám által kiállított) tulajdonosi papírjaikat lobogtatva.

Az amerikaiak az arabok javára döntöttek. Domisz amerikai katonai védelem alá került, május közepén én is szemtanúja voltam, ahogy a kapunál felsorakozott, visszatérni kívánó arabok papírjait egyenként ellenőrizték a bejáratot őrző amerikaiak. Ezt persze a KDP nem hagyhatta annyiban. Pár nappal ezelőtt Duhokban mindenki a Domiszban szervezett tüntetésről beszélt.

Az amerikaiak még egy hónapig maradnak, remélik, hogy addig a civakodó feleknek sikerül egyezségre jutnia. Az arab–kurd konfliktusok történelmének fényében ez meglehetősen optimista gondolkodásra vall.

Még riasztóbb a kép délebbre, az iraki olajkincs felett elhelyezkedő Kirkuk környékén, ami talán a legerőszakosabb szaddámi elarabosítási politika színtere volt – érthető okokból. Pár napja Kurdisztán déli nagyvárosába, Suleymaniába tartó, és a hagyományos arbili útvonal helyett a gyorsabb, de kevésbé biztonságos Moszul–Kirkuk–Suleymania útvonalat választó ismerőseim kocsiját egy csapat fegyveres arab állította le valahol a pusztában.

Az útonállók az egykori kurd falvakba beköltöztetett arabok voltak, akiket viszont a Kurdisztán déli vidéket irányító PUK (Patriotic Union of Kurdistan) pesmergái tessékeltek ki házaikból a háborút követően. Azóta a sivatagban húzzák meg magukat. Ismerőseimnek, mint az útonállók felvilágosították őket, szerencséjük volt, hogy – mint személyijükből kiderült – muzulmánok, és bár kurdok, de északiak, különben nem szabadultak volna élve. Talán az is nyomott némelyest a latban, hogy lerobbant, ócska kocsijuk nem képvisel épp nagyobb értéket. De lehet, ha a falusiakból sivatagi nomáddá visszavedlett útonállóknak aznap épp rossz napja van, nem ússzák meg ezt a „kalandot” ilyen olcsón.

Duhok, 2003. június