Külföldre viszi mutatványait David Merlini

Olaszországban, Kínában, Amerikában, Bahreinben lépett közönség elé az elmúlt időszakban. Budapestet imádja, hazajárni is szeret, de már régóta úgy érzi, nem motiválja őt semmi abban, hogy Magyarországon mutasson be újabb produkciót. Kinőtte az országot, vagy elfogytak a szponzorok? Mi az oka annak, hogy az elmúlt tíz évben a hírét sem hallotta a magyar közönség? Az ország nem változik, most is ugyanakkora, mint tíz évvel ezelőtt, csak nem érzem, hogy itthon kellene dolgoznom. Sok minden megváltozott körülöttem. A produkcióim gazdasági vállalkozássá nőtték ki magukat, már nem engedhetem meg magamnak, hogy ingyen dolgozzunk. A tíz évvel ezelőtti produkcióim is költségesek voltak, de volt rá pénzünk. Úgy, hogy én azokból egyáltalán nem profitáltam anyagilag. Az álmaimat akartam megvalósítani. Jégbe fagyasztattam magam a Hősök terén. Betonkockában engedtek le a Duna fenekére a Lánchídról. Ezekkel a mutatványokkal több száz embert foglalkoztattam. A 2005-ös produkció után arra kényszerültem, hogy külföld felé nyissak, és akkor változott meg bennem valami. Magyarországon sok mindent nyélbe lehetett ütni, ami külföldön szóba sem jöhetett. Itthon barterüzleteket kötöttem. A hídépítő kölcsönadta a daruját, amely naponta ötmillió forint, ha bérbe adják. Külföldön nem lehet ilyen bartert kötni. New Yorkban vagy fizeted a helikopter négyezer dolláros órabérét, vagy nincs helikoptered. Amerikában, ha megérzik, hogy nem vagy komoly játékos, fél percet nem áldoznak rád. The cash is king. Nincs mellébeszélés. Ha egy produkciót megtervezünk, annak gazdasági szempontból olyan túlbiztosítással kell működnie, hogy ha bármilyen nem várt dolog történik, akkor is véghez tudjuk vinni. De már eleve nincs is olyan produkció, amelyet itthon szeretnék megvalósítani. Ez is országfüggő? Igen. Vannak dolgok, amelyeket eleve ide képzeltem el. Mindennek megvolt a saját helye. De már nem akarok problémákat, huzavonákat, mert itthon minden téren az van. Nem tudok kihívni egy szakiparost a legbanálisabb otthoni javításhoz, aki nem késne egy órát, aki nem magyarázkodna, akinek meglenne a szükséges felszerelése. Nincs ilyen. Már nem is vagyok kíváncsi az okokra. Én az igenek embere vagyok, nem a nemleges válaszoké, amelyekkel itthon találkozom. Ez a fő motívuma annak, hogy Magyarországon nem láthatnak. Vis maior helyzetek természetesen adódnak. Mint például nemrég New Yorkban. Terrortámadás veszélye miatt le kellett fújni a produkciót. Egy ilyen helyzet előtt meghajolok. E mögött hatósági döntés áll. De hogy sokkal kisebb témában lehetetlen legyen dolgokat véghezvinni, azt 2015-ben nem tudom akceptálni. Az sértés minden tekintetben. Ma, amikor már mindenütt monumentális építkezések folynak, önjárógépek közlekednek az űrben, visszaküldve információkat, ne mondják nekem egy banális kérésre, hogy kivitelezhetetlen. Magyarul: ellehetetlenítették a helyzetét. Nem engem, hanem bizonyos felfogású embereket lehetetlenítenek el. A szabadulóművészet olyan precíz foglalkozás, amelyben minden pontosan ki van találva. Ha nem, megsérülsz, megnyomorodsz, vagy meghalsz. Hatalmas luxus trehány módon számolni és alábecsülni problémákat. Minden más szakma ugyanígy működik, csak lehet, hogy nem annyira veszedelmes. Ha például egy autószerelő rosszul állítja be a kocsi kerekét, az ugyancsak kockázatos. Veszélybe kerülsz. Én a felszínesség és a megbízhatatlanság elől menekülök. Ha ilyen kvalitású szolgáltatásokkal találkozom, akkor a legminimálisabb módon sem akarok részt venni semmiben. De annyira nem, hogy sem látni, sem hallani, sem tudni nem akarok róla. Ezért döntött tehát a sokkal távolabbi helyszínek mellett. Csak egy példa: ötödmagammal repülök, hogy elégessenek egy máglyán a sivatagban. Nekem is jobb lenne ezt valahol a közelben bemutatni, hogy utána rövid időn belül hazaérhessek, mint más normális ember, miután elvégezte a dolgát. Nekem át kell repülnöm az óceánt, és nem részletezem, milyen állapotban kell kiállnom a színpadra, hogy az embereimmel együtt megcsinálhassam a mutatványomat, másnap pakolás, és vissza Európába! Miután „elégették”. Igen, Kalifornián túl, a sivatagban. Ilyet sem produkált még senki előttem. Ezt is én találtam ki. De ugyanazon a hétvégén volt más produkcióm is. Élve eltemettek. Előtte egy héttel, Kínában, a világ legtisztább tavában pedig élő adásban engedtek le a víz alá, ahol 18 és fél percig tartottam magamban a levegőt. Ez is világrekord. Persze hogy szívesebben mutatnám itthon mindezt, de nem mutathatom. Megalázó helyzetekbe kényszerítenének. Felkérnek egy produkcióra, megadjuk az ajánlatunkat, majd heteken át nem is halljuk a potenciális megrendelőt, csak pár nappal a produkció lebonyolítása előtt. Akkor szólnak, hogy igen, szeretnék. Közben, a bizonytalanság miatt, két hetet elveszítünk a felkészülésemből, tehát az én biztonságom, az én életem forog kockán. Ilyen esetben már a New York-i ügynököm veszi kezébe az ügyet, hogy: „Merlini úr elfoglalt, nem áll módjában részt venni a produkcióban”. De megvannak a feltételek, mondják. Késő. Már nem érdekel. Nem foglalkozom komolytalan ügyletekkel. Egyébként pedig annyi hatóság, annyi minisztérium, állami apparátus van, hogy nem hiszem el, hogy nincs egy olyan szervezet, amelyik nem vizsgálhatná meg azt, hogy egy vállalat munkájának minősége, üzleti magatartása megfelel-e bizonyos standardoknak, vagy sem. De ezen a téren is óriási a trehányság. Rómában járt nemrég, ahol az olasz televízió közönségét kápráztatta el mutatványával. Nyilván feléjük is húzza a szíve, hiszen apai ágon olasz. De az olaszok sem a precizitásukról híresek. Ők is eléggé lazán kezelik a dolgokat. Eddig én is azt hittem, mert Magyarországon szinte belém ivódott, hogy az olaszok linkócik, nem igazán tartják a szavukat, felszínesek. Én a világ egyik legprofibb televíziós cégével dolgozhattam. Sem Kínában, sem Los Angelesben, sem az arab emirátusokban nem találkoztam ilyen kompetens, szavahihető, megbízható emberekkel, mint az olasz tévénél. Jó, hozzá kell tennem, hogy Berlusconi csatornájához nem megy dolgozni akárki prime time műsorokba. Valószínűleg az a krémnek is a krémje volt, akikkel mi dolgoztunk. Korrektségért mindenütt korrektséget várnak. Az elmúlt húsz év alatt mi is bebizonyítottuk, hogy amit megígértünk, azt mindig véghez is vittük. Gyönyörű lenne Budapesten folytatni, de ha most más a helyzet, nem teszi lehetővé, hogy itt folytassuk, amit elkezdtünk, akkor nem erőltetjük. Ez nem kesergés a részemről, hiszen amíg máshol a világban meg tudom valósítani az álmaimat, addig nincs baj. Aztán lehet, hogy tíz év múlva majd valamelyik magyar tévécsatorna megveszi azt a produkciómat, amelyet most Ausztrália vagy Dél-Amerika vett meg. A világ átjárható már. Ilyen szempontból. Nincsenek aggályaim. Előbb-utóbb biztos vissza fogok térni Magyarországra, a kérdés az, hogy milyen formában. Miután meghívta az olasz televízió, kiválasztott egy produkciót a kínálatból, vagy valami speciálisat kért, kimondottan az ő nézőközönségének? Idő és költségvetés függvénye, hogy hol milyen produkciót mutatok be. Általában korszakokra bontható a tevékenységünk. A 2000-es évek elején az akváriumos produkciókat láthatták tőlem, amelyeket fejjel lefelé hajtottam végre. Mostanában a tűzzel játszadozunk. És igen, az olasz televízió is kapott egy ajánlatot az elérhető produkciókkal, azok feltételeivel, s teljes multimediális anyaggal. Van miből választani, de apróbb „testreszabások” is lehetségesek a stúdió vagy más helyszín figyelembevételével. Az olaszoknak a látványos, 2001-es jeges produkció kellett, amellyel nyertünk a World Magic Awardson. Sajnos tizenöt év elmúltával már nem voltam olyan gyors, hogy jó helyen legyen a lábam. Kicsit félrelógott, amikor kiszabadultam a jégkockából, és rázuhant egy nagyobb jégdarab. Az egyébként milliméter pontossággal kidolgozott produkcióban akadt egy pici kis rés, és máris balesetet szenvedtem. De ez sok minden máson is múlhat! Hogy milyen a jég olvadásának a pontja, milyen a hőfok a stúdióban, hogyan reped meg a jég… nagyon nehéz mindent előre látni. A tűz is ennyire kiszámíthatatlan? Az nagyon is kiszámítható. Ami kiszámíthatatlan, az a szél ereje, iránya, vagyis a külső elemek. A tűz és a jég mindig érdekeltek. Irányíthatók és mégis azt csinálnak, amit akarnak. Életveszélyesek, de látványosak. A tüzes produkcióban is a szabadulás a lényeg. Meg kell várnom, míg a kötelek, amelyeken lógok, elégnek. Vissza Rómába, a balesettel végződő produkcióhoz! Háromszáz kilós jégdarab zuhant a lábamra. Két hónapra fekvőgipszre ítélt az orvosom, de tíz nappal a baleset után már újra Rómában voltam, a tévéstúdióban. Jöttek, hogy lehetne-e még valamit? Nejlonzacskót húztam a lábamra, és bemutattam nekik az akváriumos produkciómat. Itthon, a próbán majdnem megfulladtam, kívülről kellett betörni az üveget. Robbanóanyag van az akvárium négy sarkában, baj esetére, de igyekszem nem használni. Mivel kondicionálja magát, hogy ha bármelyik produkcióját kérik, mindig, mindegyikre kész legyen? Van egy olasz grófnő ismerősöm. Chiara. Azt szokta mondani: őt nem érdekli, ha valaki panaszkodik. Én sem mondtam soha, hogy bocsánat, most nem vagyok fitt, keressenek egy hónap múlva. Tudom, mik azok az elemek, amelyek a kényelmemet szolgálják a felkészüléshez akár a hotelbeli edzőteremben, akár energiában gazdag táplálkozásban. Fizikailag mit tapasztal magán? Megengedi ugyanazt a teste, amit tíz-tizenöt évvel ezelőtt? Az első kalkulációm tizenöt éve az volt, hogy harmincöt-negyven éves koromban már nem leszek annyira pengeéles reakcióidőben. Ez sok apró dologban meg is mutatkozik, ezért úgy kell megterveznem a produkciókat, hogy a veszélyes dolgoknál legyen egy biztonságos back up, ami megóv attól, hogy meghaljak. Néha nagyon nehéz. Vállalnom kell bizonyos kockázatokat, amelyekkel régen egyáltalán nem számoltam. Tudom, mikor minek lehet beláthatatlan következménye. A polgári életben igyekszem vigyázni a testemre, munka közben viszont iszonyatos módon igénybe van véve, márpedig a test nem felejt. A betonkockás dunai merülés után kapott szalmonellás fertőzésnek a mai napig érzem a hatását a gyomromban. A betonkocka annyira kiszárította a bőrömet, hogy kenhetek rá akármennyi testápolót, nem segít. Öltések, égések nyomát viselem. Nem szép látvány sem a vágás, sem az égés a bordám alatt, esztétikailag zavar is egy kicsit, mégis büszkén viselem mindegyiket. Sokkal nagyobb trauma lenne, ha a testem ugyan tökéletes lenne, de gyávaságból vagy valamilyen mondvacsinált okból nem hajtottam volna végre egy eltervezett produkciót.