Koromcsíkok

Néhány lépésnyire a kocsmától, drótkerítésnek támaszkodva álldogált csendben naphosszat Hutu Berti. Senki sem tudta, hány éves, kortalannak tűnt, vén cigány ugyanúgy lehetett volna, mint harminc körüli. Cingár testét nem viselték meg az alkalmi munkák, arcán a szomorúságnak mindig ugyanaz a fátyla feszült, mindig ugyanazzal az üres tekintettel bámult bele a világba. Talán mert nem volt minden egészen rendben a fejében. Legalábbis így mondták nekünk a felnőttek, pontosabban úgy, hogy nem teljesen tiszta. Ennek ellenére nem akadt ember, aki csúfolta, sértegette volna. Tíz-húsz fillérért bárkinek elénekelte az „Állj be, Berti katonának” kezdetű dalt, amelynek még egy sorát tudta csupán, „Jobb dolgod lesz, mint apádnak”. Ezt ismételgette, ha kellett, ha kérték, hosszú percekig. Tőlünk, vásott kölyköktől sem tagadta meg a nótázást, csak fizessünk. Fizettünk. Ha Detvára futotta, amely egy koronába került, a valamivel finomabb cigaretta, a Bystrica egy hatvanba, akkor az a pár fillér igazán nem volt sok Berti produkciójáért. Utána büszkén mentünk tovább, nekünk is énekelt.

Gyermekkorom tágas udvarából ma is hatalmasan emelkedik elém egy másik cigány ember, Danyi tagbaszakadt alakja. A közeli ambulancián takarítónőként, de inkább amolyan mindenesként dolgozó Etel néninek segített fát, szenet bekészíteni másnapra, csomag dohányért, általában Taras Bulbáért, egy-egy ebédért, mely ha kétfogásos volt, ő abból egyet csinált, öszszeöntötte a paradicsomlevest a mákos tésztával, nem cifrázta. Etel néni vasárnapi főztjeinek maradványai ugyancsak egy edénybe kerültek, almás pitéstől. Danyi barátunk az egészet összekeverte és kikanalazta. Ha néhanapján többet öntött fel a garatra, féltünk tőle, meg-megkergetett, noha nem kötekedtünk vele, hogyisne, józan fejjel viszont még kártyázni is leült közénk, új szabályt vezetve be, a vesztes, a sparheltről leemelt fazék aljáról, koromcsíkot kapott az arcára. Azt bezzeg soha nem tudtuk, ki hányszor győzött, csak kudarcaink számát összegezhettük, mindenesetre a végén úgy néztünk ki, mint harcba induló indiánok.

Ideidézhetném még Lujzát, a cigány asszonyt, aki a város pereméről, szájában lógó cigarettával, időről időre besétált a városba, összegyűjteni ezt-azt, ami fogyasztható. Rendszeresen megjelent nálunk is, érdeklődött, nincs-e néhány fölösleges fillérünk, krumplink, esetleg valamilyen nyavalyától elhullott, frissen elhantolt baromfi, melyet, ha akadt itt-ott, ő boldogan kikapart, s vitte ebédnek, vacsorának, anyámék hiába figyelmeztették, baja lehet a dögtől – á, nekem, nagysád?! Amikor elsős lettem, a múlt évszázad ötvennegyedik esztendejében, és először néztem, néztünk körül az osztályban, addigi virgonc énünkhöz képest meglehetősen visszafogottan, talán félénken is, három lányon mindjárt megakadt a tekintetem, kettőbe nyomban szerelmes lettem, a harmadikra csendje miatt figyeltem fel. Szerényen, összehúzódva ült, mint aki látszani sem akar. Cigány leány volt, Hajnalnak hívták. Persze, az hogy cigány, senkit nem érdekelt, ugyanolyan volt, mint bármelyikünk, csak a bőrének színe más. Az előítéleteknek, a xenofóbiának, a rasszizmusnak nyomát sem tapasztaltuk akkoriban a felnőttek világában, így a miénken is kívül maradt, pedig köztudomású, hogy a gyerekközösségekben mily erős tud lenni a vadság vonzása a jóság vonzásával szemben, még csak utalnunk sem kell William Golding A legyek ura című regényére. Hajnal elvolt magának, senkit nem bántott, senki nem bántotta. Vele ellentétben, már a harmadik-negyedik osztályba járván, Lakatos Miki egyenesen szórakoztató figura volt, többek között egy ügyes mozdulattal benyúlt a szemébe és kifordította, két fehér buborék villant elő a sötétbarna arcból. Majd visszaugrasztotta őket. A horror fogalmát akkor még nem ismertük, ez az volt. Különben adott magára mint jóvágású, vagány gyerek, még az órán is elő-előhúzta farzsebéből a fésűt. Meglehetősen jól tanult, s ha mégis súgásra szorult, súgtunk neki, ahogy ő is nekünk, vagy egy-egy grimasszal magára vonta a tanító néni figyelmét, ha más irányból indult a segítség. Miki kifordított szemeiről jut eszembe a szintén kortalannak tetsző Vak Jancsi, aki állítólag egy családi forró vizes balesetben vesztette el a látását még karon ülő korában. Nagy kulccsal a kezében járta a kisvárost, ha jól emlékszem, nem kimondottan fajtiszta fehér kutya kíséretében. Nem, ő nem volt cigány, de lehetett volna gonosz ösztöneink, hajlamaink célpontja, akárcsak sokan mások, a gyengék, a „mások”, ahogy voltak olykor-olykor némely – értelemtől, emberi érzésektől és normáktól elkötött – részegek, barbár hordák szemében, akiket minden kor kitermel, egyszer kevesebbet, máskor többet, és támadásaikhoz még csak nem is szükséges, hogy gyenge, fogyatékos vagy más legyen valaki. Ma már meg tudom fogalmazni, amit kölyökként nem: amikor Jancsi – akit az egész város ismert – a történeteit mesélte, tulajdonképpen megtisztelve éreztük magunkat.

Évtizedek távolából visszanézve, különféle, még a második világháború borzalmainak nyomait is az emlékeikben, lelkükben, testükön viselő emberek természetes, békés szimbiózisában éltünk, amelyben mindenkinek kijárt a tisztelet. Megsüvegelték az utcaseprőt, a gyepmestert is. Ez útravalónak sem volt akármi, legalábbis számomra. Talán ezért döbbent meg és tölt el mérhetetlen szomorúsággal, valahányszor olyasmit hallok, mint a minap: hajnali órán részegen randalírozó fiatalok utcaseprő roma asszonyokat vertek meg Zólyomban, bevallottan raszszista indítékokból. És a Lőcsén tanuló, iskolájukba, kollégiumukba, intézetükbe tartó vakokat, gyengén látókat újabban vajon milyen indítékokból támadják meg, rabolják ki őket, tepernék maguk alá „nagy legények” a világ fényeitől, a látás áldásaitól megfosztott lányokat, visszaélve kiszolgáltatott helyzetükkel?

Valami valahol nagyon elszakadt. S szakad tovább, a vadság vonzásában élő, sőt a vadság ragadós vonzását mind vehemensebben erősítő médiumok hatása nyomán is, összevarrhatatlanul.