Konzervfarsang

Az alkalomra való tekintettel ma egy igazi farsangi történetet mondok el. Már most leszögezem: nemcsak a farsang igazi benne‚ hanem a történet is‚ amely egyik szavahihetőségéről elhíresült barátom kávéházi repertoárjának központi darabja. Szóval‚ amolyan konzervsztori ez: nem éppen friss‚ de legalább jól összeértek benne az ízek. Általában hangulatfestéssel kezdi:

– Aki még Csehszlovákia fennállásának idején töltötte le kötelező sorkatonai szolgálatát‚ és a szocialista haza védelmében egészen a cseh végekig nyomult a Hadak útján‚ egészen biztosan emlékszik a doupovi katonai gyakorlótérre. A Doupovi járás a szudétanémetek kitelepítése utáni időben vált a csehszlovák harcászati képzés Mekkájává. Talán a kémelhárítás agyafúrtnak képzelt álcázási eljárásának volt köszönhető‚ hogy a térképeken még szerepeltek az egykori települések nevei‚ sőt a településneveket hirdető táblák a valóságban is állottak‚ noha a házak helyét már csak néhány falmaradvány‚ üszkös gerendacsonk jelezte. Tankcsapdák‚ szögesdrótmaradványok‚ félbe lőtt fenyők‚ lövészárkok‚ aknatölcsérek tarkították a különben is nehezen járható‚ hegyes terepet. Korábban azt hittem‚ a figyelmes szemlélő még a legkietlenebb helyen is talál egy kevéske szépséget. No, de itt annyi se volt belőle‚ mint papsajtban a malaszt. – Itt egy hosszú korty bort folyat végig rövid torkán. – Nem tudom‚ tudod-e‚ hogy a farsang szavunk egy „mesélni‚ pajkosságot űzni” jelentésű német kifejezésből ered. Hát, ami azt illeti‚ az 1981-es doupovi farsangom már csak a félméteres hó miatt is tréfásnak ígérkezett‚ de hogy a sors egy szinte mesébe illő pajkosságot is tartogat számomra‚ azzal nem számoltam – jegyzi meg sejtelmesen‚ és cigarettára gyújt.

– Az egész úgy kezdődött – tér rá végre a lényegre egy újabb hosszú kortyot követően –‚ hogy kineveztek egy páncélautó parancsnokának‚ ami azzal járt‚ hogy mintegy száz kilométeren keresztül a lőtoronyban kellett állnom. Ráadásul a tankista sapka legalább két számmal kisebb volt a kelleténél‚ nem tudtam egészen behúzni a fejembe‚ és a fagyos szél a pofacsontomhoz csapkodta az állszíjat. Egyedül az kecsegtetett némi helyzeti előnnyel‚ hogy az én járgányomhoz kapcsolták az egyik gulyáságyút‚ és két szakács is velünk utazott. No hiszen! Megérkezésünk után a fáradságos sátorverésben és álcázásban persze még részt vettem‚ csak akkor intett magához a századparancsnok‚ amikor a gulyáságyúk már csőre voltak töltve. Szavam ne felejtsem‚ híradós altiszt voltam‚ nem holmi gépesített gyalogkakukk‚ én tartottam a kapcsolatot a hadosztály-parancsnoksággal. Most is ez ügyben szólítottak el. A százados jobbnak látta‚ ha próbaképpen még az ebéd előtt megteremtjük az összeköttetést‚ hogy amikor élesben megy a dolog‚ ne kelljen vele sokat vacakolni. Dzsipre szálltunk hát‚ és elindultunk. Az elképzelés az volt‚ hogy három különböző magaslaton próbálkozunk egyszerre‚ aztán visszafelé sorban összeszednek bennünket. Rangidősként utolsónak is maradhattam volna‚ de amikor felértünk az első dombtetőre‚ lekaptam a raktérből egy adó-vevőt‚ és beintettem. Azok meg elhúztak egy tovakanyargó tanknyomon. – Ez hagyományosan egy közepesen hosszú korty helye.

– Felállítottam az antennát‚ és a kapcsolatot‚ csodák csodája‚ szinte azonnal sikerült megteremtenem. Leültem hát a vercajgok közé‚ és vártam‚ hogy a dzsip kibontakozzon a ködből. Pár óra elteltével aztán kezdett gyanús lenni a dolog. A gyomrom már nagyokat röfögött‚ a szél is feltámadt‚ és hamarosan beesteledett. Nem is voltam igazán az alkalomhoz öltözve‚ úgy dideregtem‚ hogy a csontvelőm is remegett. Már szívesen otthagytam volna az egész hóbelevancot‚ de sötétben nem indulhattam útnak. Reggelre meg a hó betemette a nyomokat‚ esztelenség lett volna elindulni. Közben ráadásul az összeköttetés fontos láncszeme lettem‚ mindenféle tábornokok fecsegtek rajtam keresztül. Én persze nem sérthettem meg a katonai kommunikáció szigorú szabályait‚ de később szerencsére eszembe jutott egy kód (a vályú szó szerepelt benne, és egy háromjegyű szám)‚ ami az éhségre utalt. Úgy látszik‚ sikerült bemérniük‚ mert a második nap délutánján megjelent fölöttem egy harci helikopter‚ és lepottyantott egy kenyeret meg egy műanyag borítású konzervhengert‚ ami egynapi fejadagnak felelt meg. A hadimannát valahogy kikapartam ugyan a hóból‚ de nem volt se konzervnyitóm‚ se más megfelelő alkalmatosságom. ĺgy hát tovább ástam‚ és végül találtam is egy éles kődarabot‚ mellyel sikerült kilyukasztanom mind a négy dobozt. A húskonzervből csak a kocsonyát tudtam kicuclizni‚ a kompótból is be kellett érnem a levével. Egy kis szopizás után mindig kimartam egy darabot az egyre fagyosabb kenyérből. Időnként havat ettem rá. Ez lett a farsangi menüm. A harmadik nap reggelén aztán megérkezett a felmentő sereg valami lánctalpas járművön. Mit mondjak‚ amikor benyomultam a mackósan felöltözött honvédek közé a jéghideg acélkabinba‚ szinte megcsapott a meleg...

– No és mi lett a többiekkel? – teszik fel ilyenkor barátomnak a kérdést.

– Én láttam őket utoljára élve... Később tudtam meg‚ hogy becsúsztak valami kőbányába. Ötven métert zuhantak – zárja le a történetet lakonikusan‚ de a szemében várakozást látni. Talán további kérdésekre vár‚ és pillanatnyi elhallgatása csupán hatásszünet. De az is könnyen meglehet‚ hogy számos kimondatlan kérdésére várja valakitől a választ.