Könyvsorsok: Létezhet-e szolidaritás a közömbös világban?

Houellebecq, aki A térkép és a táj című regényéért 2010-ben elnyerte a legrangosabb francia irodalmi elismerést jelentő Goncourt-díjat, sohasem a derűs világlátásáról volt híres. Elborult cinizmusa valószínűleg azok számára is ismerős lehet, akik soha nem olvastak tőle semmit: a magyar közösségi médiában az ő előnytelen beállítású, cigarettázó portréja jelenti a „kiábrándult értelmiségit”. (Ezzel kapcsolatban ugyanakkor ő maga hasonlóképp közömbösnek mutatkozott, amikor szembesítették vele a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon 2013-ban, mint amilyen közömbös a fizimiskája a szóban forgó mémeken, melyeknek persze túl nagy közlés- vagy viccértéke nincs.)

De mire utalhatott az Elemi részecskék című regénnyel berobbanó szerző, amikor arra célzott, hogy minden egy kicsit még rosszabb lesz? Egyfelől feltételezhetően arra, hogy ha minden csupán úgy megy tovább a járvány és a leállás után, mint előtte, az legalább akkora mértékű cinizmus az ember részéről, mint amekkora unalommal és kiábrándultsággal viseltetnek a világ dolgai iránt regénybeli életunt figurái. Másfelől, konkrét példával élve, arra, hogy az otthoni munkavégzés széles körű elterjedése, a home office mindennapivá válása hozzájárulhat az emberek közti szakadék szélesedéséhez, a szeparáció súlyosabbá válásához, végső soron az emberi kapcsolatok minőségének további romlásához.

A társas együttlét formáinak és kvalitásának negativitása az egyik legfőbb, állandó témája Houellebecq nem éppen könnyed regényeinek. A prózaírói életművet nyitó kisregény, A harcmező kiterjesztése már megelőlegezte az atomizált társadalom meglehetősen borús (jövő)képét, amit a későbbi népszerű művek, A csúcson, az Elemi részecskék, az Egy sziget lehetősége, a Behódolás vagy a legutóbbi Szerotonin totálisan csúcsra járattak. Közben e regények következetesen bejátszatják a nagy témák, mint a tömegturizmus, a nemzeti és globális politika, a tudomány és a vallás embert és emberképet, társadalmat és társadalomképet ilyen-olyan módon átformáló hatásait, melyek szinte kivétel nélkül torzítják és kiüresítik az emberi viszonyokat, legyenek azok párkapcsolatiak vagy genealógiaiak. A felmenőkkel és leszármazottakkal szembeni abszolút közöny, szülők és gyermekek nem létező érintkezése ebben az elborult világszemléletben kicsinyítő tükre a devalválódó, mind értéktelenebbé és üresebbé váló társadalmi kapcsolatoknak és intézményeknek, amelyek az Elemi részecskékben szorosan összekapcsolódnak a nyugati világ szó szerint, tehát komolyan vett, többször is semleges hangnemben nyugtázott hanyatlásával.

Az egymással épp csak beszélőviszonyban lévő féltestvérpár, Bruno és Michel életén keresztül demonstrálja a regény azt a pusztulást, amelyet a nyugati társadalmak a szexuális forradalom óta átélnek. Az embereket úgyszólván „egységessé tevő” – vagy eredeti szándék szerint e célt szolgáló – vallás, mint azt a regény mindentudó elbeszélője vagy szereplői több ízben is esszéisztikusan kifejtik, átadta a helyét a pusztán a testi gyönyöröket előtérbe helyező infantilis spiritualizmusnak, a new age ezotériának, melynek különös intézményes alakulástörténete a hippimozgalmaktól az élvezetekre kondicionáló tömegmarketingig a maradék reményt is fölszámolja a normálisnak mondott életre. A társadalmi dekadencia a test hanyatlásával szembeni reménytelen küzdelmek révén válik különösen szembeötlővé, Houellebecq pedig szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Az öregedés, a test elhasználódása és megsemmisülése mindent meghatározó látószöggé alakul, a test helyreállítására vagy a gyönyörök hajszolására tett kísérletek teljes csőddel járnak. A halálos betegségek és az élet befejezését mindinkább sürgető neurózisok, továbbá a pszichózissá fajuló lelki számkivetettség arról látszanak tanúskodni, hogy nincs olyan rendszer a modern ember életében és az úgynevezett jóléti társadalmakban, amely fönntarthatná a boldog vagy legalább jó élet reményét. A társadalom közömbös az ember egyéni sorsa iránt. A részvét alkalmi, és nem üti meg az ingerküszöböt. A vallás fanatizmusba csap, a kiábrándultság a politikai szélsőségek fölerősödését eredményezi, a tudomány pedig az egyszeri, megismételhetetlen élet mítoszi eredetével számol le (ennek disztópikus mementója az Egy sziget lehetősége című opus magnum).

Houellebecq regényeinek keserű világában a természet végképp elkülönült a kultúra, az ember közegétől, így aligha válhat olyan környezetté, amely befogadja a menekülőt. „A külvilágnak megvoltak a maga törvényei, és ezek nem emberi törvények voltak.” Az Elemi részecskék jéghideg űrje, ha úgy tetszik, egzisztencializmus utáni válasz az Albert Camus regényei által fölvetett kérdésekre, a közöny, az idegenség, valamint az elzártság, az elválasztottság mind súlyosabb dilemmáira. Felkavaró olvasmány, amely mégis delejezi olvasóját, és arra sarkallja, hogy elgondolkodjék rajta: miképp gondolható újra ember és társadalom mikro- és makrokozmosza abban a fortyogó, közömbös világban, amelynek újabb és újabb fejleményei szinte kiáltanak a Camus Pestisében egyetemes kötelességgé emelt szolidaritásért?

L. Varga Péter