Kölyökharc, avagy Miért veszekednek a testvérek?

A gyerekszobában tetőfokára hágott a hangulat. Már a lépcsőn hallatszanak a kiáltások: „Te hülye!” – „Buta kis taknyos!” S amikor a mama kinyitja a gyerekszoba ajtaját, nem lát egyebet, mint egy földön hempergő gyerekgombolyagot. Az ötéves Matyi nővérének a hasán ül, és a hajába mélyeszti kezét, a hétéves Lili pedig megpróbálja öccséből kiszorítani a levegőt. A mama megkísérli a veszekedők szétválasztását: „Nem tudnátok egyszer, csak egyetlen percig úgy játszani, hogy közben ne kapjatok hajba?”

Edzés az életre

Ha a testvérek kiássák a csatabárdot, és egymásnak esnek, a szülők attól tartanak, vége a családi békének, és általában magukat okolják a történtekért. „Mi az, amit rosszul csináltunk?” Hiszen a szülők semmit sem szeretnének jobban, minthogy otthon béke uralkodjon. A valóság azonban egészen másként fest: a meleg családi fészekben a legkeményebb konkurenciaharc alakul ki.

A tapasztalt szülők tudják, hogy nem létezik olyasmi, ami miatt a testvérek ne tudnának veszekedni. S a dolog nem kérdéses: a testvérek gyakran sokkal keményebben és könyörtelenebbül civódnak, mint a barátok. S ennek megvan a maga oka, egyben értelme is. Ha a hatalmi harcot nem vívják túl elvtelen eszközökkel, a csatából mindannyian győztesként kerülhetnek ki, hiszen a testvérek közötti konfliktusok az életre edzenek.

Rivalizálás – erőteljes személyiség

A veszekedésben az egyik legfontosabb cél, hogy a testvérek megtanuljanak bánni a rivalitással. Hiszen mindent meg kell osztaniuk: a gyermekkort, a szülőket, a felnőtté válás időszakát és az életteret is. Az ebből adódó konkurens viselkedés iránytűként szolgálhat számukra, s akár életre szóló ösztönzőként is hathat. A nevelési szakemberek éppen a konfliktusok megoldásának képességét tartják ma az öntudatos és boldog felnőttkor alapjának. A testvéri viszony kedvez a türelem kialakulásában, amire egy későbbi partnerkapcsolatban, sőt még a munkahelyen is nagy szükség lehet. Az a tudat, hogy az erőviszonyokat fel lehet mérni, veszekedni lehet anélkül, hogy a kapcsolat megszakadna, szinte pótolhatatlan biztonságérzetet ad. Pszichológusok szerint a gyerekek veszekedés közben megtapasztalhatják korlátaikat, és mert meg kell védeniük helyzetüket, megoldások után is kutatniuk kell.

Veszekedés – önmaguk megtalálása

A szociális konfliktusok megélése, a veszekedés és a békülés azonban csak egyetlenegy komponens. A testvéri civakodás során a gyermeki én is a felszínre kerül. Legyen bár az igazságosság utáni vágy még oly nagy is, a testvérek alapvetően nem törekszenek az egyenlőségre. Egyediek szeretnének maradni. Amerikai felmérések szerint a családban lejátszódó hatalmi harcoknál semmi sem határozza meg inkább a személyiség kialakulását, még a gének és a nemhez való tartozás sem. A testvérek közösségében minden gyerek a saját elcserélhetetlen és összetéveszthetetlen helyét keresi.

Szeretet – érzelem a fájdalomhatárig

Bár a látszat néha csal, a szülők alaptalanul tartanak attól, hogy konkuráló gyermekeik valódi ellenségekké válhatnak. Ha a testvérek veszekszenek, nem azt jelenti, hogy nem szerethetik egymást. Az is előfordul, hogy néha helyettesítő hadműveletbe kezdenek: a testvéri rivalitás tudatalatti családi konfliktusokat is visszatükrözhet. Ha a szülők kapcsolatában problémák merülnek fel, melyeket igyekszenek a gyerekek előtt palástolni, vagy megpróbálják a nagy összecsapást elkerülni, gyakran a gyerekek civódnak helyettük.

Mikor lehetünk döntőbírák?

A testvéri marakodás normális esetben nem adhat okot az aggodalomra. A probléma akkor kezdődik, ha több a veszekedős időszak a békés együttléteknél. Ilyenkor elképzelhető, hogy a szülők tényleg kevesebb figyelmet szentelnek egyiküknek. A testvéri veszekedés csak akkor fordulhat át valóban romboló rivalitássá, ha tényleg kevés a szeretet. Az örökös hajbakapás ilyenkor igazi segélykiáltás: „Vegyetek már végre észre!”

Ám legyen a testvéri civódásnak bármilyen oka is, a szülők idegrendszerét minden esetben megviseli. Érthető tehát a vágy: a gyerekek között rendet és békét kell teremteni. A szakemberek azonban óva intenek bennünket az azonnali beavatkozásoktól. Ha egy családban minden összetűzést csírájában elfojtanak, ott igazából vesznek össze a gyerekek! Ha a kicsik helyett mindig mások oldják meg a problémákat, csak nehezen tanulják meg, hogyan viselkedjenek kritikus helyzetekben.

A nevelési szakemberek egyetértenek abban, hogy a szülőknek minden esetben óvakodniuk kell a békebíró szerepétől. Hogy valóban ki a hibás, azt egyébként is szinte lehetetlen kideríteni. Ám a túlzott tartózkodás is hibás magatartás lehet. Egy veszekedés érzelmileg feszült helyzetet teremt, amelyben gyakran kiabálnak és verekszenek is a testvérek. Problémát ez általában a kisebbeknek jelent, akik még nem képesek nyugalmukat megőrizni, és beszélgetésben megfelelő megoldásra találni. Ilyenkor valóban fontos, hogy egy felnőtt beavatkozzon a civódásba. Egyébként érvényes az általános szabály: a közbeszólásnak mindig csak akkor van értelme, ha a gyerekeknek elfogynak az érveik, és fennáll annak a veszélye, hogy (fizikailag) megsértsék egymást. Egyébként meg kell adnunk nekik a jogot ahhoz, hogy nézeteltéréseiket maguk rendezzék – ha másért nem, hát azért, hogy megtanuljanak békét teremteni. (M. M.)

Mely korban és milyen hevesen veszekszenek a gyerekek?

4–6 éves kor között: A testvéri viszonyt ebben a korban nagyon sok konfliktus terheli. Még nem körvonalazódott teljesen a gyerekek személyisége, ezért keményen küzdenek saját érdekeik megvalósításáért. Az osztozkodás és a kivárás még nehezükre esik. Jó, ha ebben a korban a szülők készek a közvetítésre.

7–9 éves kor között: a helyzet javuló tendenciát mutat. A nagyobbak szívesen megvédelmezik a kisebbeket, a kicsik pedig szívesen játszanak a nagyobbakkal. Néha azonban előfordul, hogy a nagyobbacskák örömüket lelik a kisebbek piszkálásában, és beleviszik őket egy-egy csínytevésbe. Az ilyen korú gyerekekre már rá lehet bízni, hogy egyszer-egyszer maguk között oldják meg a problémáikat. Ne avatkozzunk azonnal közbe!

10–12 éves kor között: A hangulat állandóan ingadozik. Ebben a korban már képesek érvekkel megoldani nézeteltéréseiket. A kisebbek néha elviselhetetlenek a nagyobbak számára, hiszen állandóan akarnak valamit. A nagyobb testvérek ilyenkor dominanciával állnak bosszút.

Hogyan csitítsuk a veszekedést?

Valamilyen játékötlettel elterelhetjük a gyerekek figyelmét. Ha puskaporos a levegő, elkezdhetünk rajzolni, ihatunk együtt egy kakaót, vagy közösen kimehetünk a friss levegőre.

Nincs teljes mértékű igazságosság. Jó, ha ezt tudjuk, és néha elmagyarázzuk a gyerekeinknek.

Ne álljunk egyik gyerek pártjára sem! Bármelyik oldalra állunk is, az majdnem mindig igazságtalan.

Óvakodjunk a büntetéstől! Egy kis méregzsákot megbüntetni veszélyes dolog. Jobb, ha valamilyen feladatot adunk neki, így zaklatott viselkedését konstruktív tetté formálhatjuk.

Álljunk közvetítőként a gyerekek rendelkezésére. Hallgassuk meg mindkét felet nyugodtan, és ajánljunk valamilyen kompromisszumos megoldást.

A tulajdon az tulajdon. Jó, ha a gyerekek megtanulják megosztani, amijük van, de saját, „külön bejáratú” játékok is kellenek nekik.

Legyünk példaképek. Hogy a testvérek miként oldják meg a konfliktusaikat, azt általában a szülőktől lesik el.