Kockázatos és költséges vállalkozás a verekedés

Az agresszió a „küzdőképesség” fogalmával körülírható emberi tulajdonság egyik összetevője, amelynek számtalan társadalmilag elfogadott formája létezik. Ellenben vannak olyan formái is, amelyeket a társadalom nehezen tolerál, és ezért egy részüket kórosnak tekintjük. Az állatok magatartáskészletének ugyancsak természetes eleme az agresszivitás. A számukra fontos erőforrások korlátozottak, s ez versenyhelyzetet teremt, ahol az érvényesülés egyik fontos eszköze az agresszió. Kórosnak tekinthető agresszió spontán módon túlságosan ritkán jelentkezik az állatvilágban ahhoz, hogy tanulmányozni lehessen, bár meglétét néhány esettanulmány bizonyítja. Ezzel szemben a természetes agresszió laboratóriumban könnyen „előállítható” és tanulmányozható, ezért igen gazdag az irodalma. A fentiekből következik az a furcsa helyzet, hogy a természetes agreszszió idegrendszeri és hormonális hátteréről sokat tudunk, viszont a kórosnak nevezhető agresszióról gyakorlatilag semmit, jóllehet az agressziónak ezt a formáját talán fontosabb volna ismerni, mint az előbbit. Naivitás azt hinni, hogy a kóros agressziónak egyetlen formája van, és az egyetlen okra vezethető vissza. A természetes agresszivitás összetett idegrendszeri szabályozás alatt áll, ugyanakkor a hormonok is beleszólnak kialakulásába. Egy ilyen bonyolult szabályozó rendszer több ponton is „elromolhat”. Embernél az egyik ilyen „hiba” a stresszhormonok termelésében keresendő: bizonyos pszichikailag rendellenes, agresszív páciensek vére – némileg meglepően – krónikusan kevés stresszhormont tartalmaz. Hogy az ember esetében ennek van-e köze az agresszivitáshoz, egyelőre megválaszolatlan kérdés. Megvizsgálták, mi történik, ha kísérletileg elnyomják a laboratóriumi patkányok stresszhormon-termelését. Meglepetésre ezeknek az állatoknak az agresszivitása nem fokozódott vagy csökkent, ellenben megváltozott az agresszivitás jellege. A kezelt állatok felhagytak a fenyegetéssel, és támadásuk az ellenfél fejére irányult. E két változás következményei valószínűleg súlyosabbak annál, mint amit az agresszivitás egyszerű fokozódása idézett volna elő. A verekedés kockázatos és költséges vállalkozás: felemészti az energiaraktárak készleteinek jókora részét, és sérülés veszélyével is jár. Ráadásul az eredménye is kétséges. Az evolúció folyamán bizonyára ezért erősödtek meg az olyan magatartási stratégiák, amelyek elkerülhetővé teszik a fölösleges agressziót és csökkentik az elkerülhetetlen agresszióból adódó kockázatot. A közvetlen fizikai agressziót kölcsönös fenyegetés előzi meg, ez lehetővé teszi, hogy az állatok felmérjék egymás szándékait és erejét. Az esélytelenebb többnyire visszahúzódhat anélkül, hogy támadásnak tenné ki magát. Ha mindkét fél lát esélyt a győzelemre, megkezdődik a küzdelem, de a „lovagiasság” bizonyos szabályait ekkor is megtartják. Az állatok egymás hátát és oldalát támadják, így – bár kétségtelenül sebeket osztanak és kapnak – létfontosságú szerveik (a szem, az orr, a torok, a has) nem sérülnek. A rivalizáló hímek agressziójának ugyanis nem az a célja, hogy az ellenfelet elpusztítsák, hanem, hogy a vitatott erőforrásért folytatott küzdelem feladására kényszerítsék. A megvert állat úgynevezett megadási pozíciót vesz fel: testének sérülékeny részeit a győztes felé fordítva gátolja meg a további agressziót. E stratégiák különösen fontosak az olyan szociális állatoknál, mint a házi patkány, mert a küzdelmek nagyobb része a csoport tagjai között zajlik. Ha elpusztítanák egymást, magának a csoportnak a léte is veszélyben forogna. Ha kísérletileg úgy alakítjuk az állatok hormonális hátterét, hogy kizárjuk e stratégia érvényesülését, elmarad a támadást megelőző fenyegetés, emiatt az ellenfél nem láthatja előre az agresszor szándékait és nem tudja felmérni az erejét. Ráadásul az agresszor sérülékeny testfelülteket támad, így támadásának kockázata ugrásszerűen megnő. A kóros emberi agresszió hormonális hátterét modellezve tehát abnormális agressziót idéztek elő laboratóriumi patkányban, amivel lényegében létrehozták a patológiás agresszió első laboratóriumi modelljét. (ÉT)