Kisandor, a család réme

Kisandor, nagyanyám baromfiudvarának büszkesége, egy kakas volt. Fajtájának dísze, hatalmas, délceg madár volt, nem találtak nála különbet a környéken. Nevét egy Andor nevű legény után kapta, aki valaha ott élt a faluban, és verekedéseiről számos történet forgott közszájon.

Nos, a mi kakasunk is összeférhetetlen természettel áldatott meg, a háreméhez tartozó néhány tyúkot tűrte csak meg maga mellett, azokat sem mindig. A ház lakói közül meg egyedül nagyanyámat szerette, de őt nagyon. Ha látta, hogy a baromfiudvar felé közelít, menten ott termett a farácsos ajtónál, és nagy hangoskodással fogadta, majd futott előtte az úton, elzavarva az udvar minden lábatlankodó lakóját a közelből. Mikor gazdasszonya megállt, peckesen körbejárta és gyengéden megcsipkedte a vádliját. Nagyanyámat mindig meghatotta ez a ragaszkodás, és izgágasága ellenére szerette kakasát. Pedig mennyi bosszúságot okozott!

Aki a baromfiudvarba merészkedett, azt Kisandor kíméletlenül megtámadta. Csípte, vágta hegyes csőrével és karmaival áldozatát, a legváratlanabb oldalról támadt neki. Márpedig a budi a baromfiudvar végén állt, ezért ugyancsak sürgős volt a dolga annak, aki rászánta magát megközelítésére. Na és persze nem kisebb elhatározás kellett a biztonságot nyújtó faházikó elhagyásához sem – ugyanúgy futva tette meg mindenki a visszafelé vezető utat, még ha már akkor nem is volt annyira sietős. A környékbeliek, ha sikoltozást vagy ádáz szitkozódást hallottak a portánk felől, nevetve találgatták, kinek van nálunk éppen hasmenése.

Legidősebb bátyám akkor még csak süvölvény volt, de már kitűnt ügyességével, testi erejével. Magánál jóval idősebb fiúkat is könnyűszerrel a földhöz teremtett. Tisztelték ezért őt még a felnőtt legények is a faluban. Ez a tisztelet azonban Kisandornál megszakadt. A bátyám valahányszor óvatosan körbekémlelve a baromfiudvarba lépett, a betyár kakas elbújt valamelyik építmény mellett vagy a tetején, majd villanásnyi idő alatt a meglepett fiú hátán termett, hogy védekezni se tudjon, s már záporoztak is a csípések a fejére meg a nyakára. Bátyám ilyenkor nem jajveszékelt, nem is a csípésektől, karmolásoktól szenvedett, hanem a megaláztatástól, a szégyentől, hogy vele, a legények legényével egy oktondi szárnyas így el tud bánni. Esküdt ellensége lett Kisandornak, s készült a nyílt leszámolásra.

A napi helyzetet tovább súlyosbította, hogy a kertajtó is a baromfiudvarból nyílt. A háziak egymást küldözgették zöldségért, gyümölcsért, ha nagyanyám a templomban volt, vagy nem ért rá. Egyedül apám nem félt Kisandortól, egy lapátnyelet fogott a kezébe, ha a méhesbe ment. Azzal védte ki ügyesen a harcias kakas támadássorozatát, s közben vidáman heccelte:

– Nyughass, Kisandor, mert farok nélkül maradsz! Eladom a tollaidat kalapdísznek a csendőröknek.

A kakas, mintha értette volna, micsoda megalázó ígéret, még hevesebb támadásba lendült, de ekkorra apám nagy nevetve átsiklott a kertajtón.

A kertben többek közt magaslott egy cseresznyefa. Ennek árnyékában volt egy ácsolt asztal meg pad, és tavasztól őszig egy fonott karosszék. Ez volt nagyapám kedvenc tartózkodási helye. Itt üldögélve gyönyörködött a kertben, hallgatta a madarak énekét, a méhesből odahallatszó zsongást, közben el-elbóbiskolt, nagy szürke bajusza alól mélyen lelógó pipáját még álmában is szortyogtatva.

Ám ennek az idillikus nyugalomnak sokszor meg kellett adnia az árát. Szegény öreg akkor már csak csoszogva tudott járni, és ha nagyanyám vagy apám nem voltak a közelben, Kisandor bizony kirojtozta a nadrágja szárát, míg a kertajtóig elaraszolt. Mivel sietni nem tudott, és a botját sem használhatta az elesés veszélye miatt, dörgő hangját és szókincsének érdesebbik részét vetette be védekezésül. ĺzes káromkodásába mindig új cikornyákat is beleszőtt az alkalmi hallgatóság nagy derültségére. Végül apám oldotta meg ezt az áldatlan állapotot. Nagy kertünk egyik vége az udvar mellett kihúzódott egészen az utca frontjáig, ezért a kerítést az udvar felől megbontotta, és beleerősített egy új ajtót. Be is szőtték a pókok és benőtte az iszalag az eredeti kertajtót, míg Kisandor élt.

Hanem amint azt a szólásbeli korsó esete is példázza, végül a nagytaréjút is elérte végzete, akárcsak névadóját, aki ellen a legények fogtak össze, és egy búcsú alkalmával, az esti mulatságon a sötétben agyonszurkálták.

Történt egyszer, hogy valaki roszszul tolta vissza a baromfiudvar ajtajának reteszét, tán épp a Kisandor előli menekülés miatt, s az jó résnyire megnyílt. A tyúkok nemsokára mind ott kapirgáltak a ház udvarán. Termetes lovagjuk is követte őket, de ő nem kapirgálási szándékkal, inkább kíváncsiságból. Felderíthette végre azt a világot, melyet eddig csak távolról nézhetett, a kerítéslécek közt leskelődve. Mivel a szobákat épp meszelték, a bútorok nagy részét kitolták a nyitott folyosóra. Ennek ajtaja többnyire nyitva állt, hogy ne akadályozza a háziakat a jövés-menésben, csak éjszakára szokták becsukni. ĺgy Kisandor ide is besétált. Itt számára már teljesen ismeretlen volt a környezet, lassabban lépkedett hát, mindent jól megszemlélve. Hirtelen megtorpant: a nagytükörben meglátta saját magát! Természetesen egy fajtájabeli riválist vélt felfedezni tükörképében, egyikét azoknak az ismeretlen kakasoknak, melyekkel kukorékoló párbajt szokott vívni hajnalonta. Felmeredtek a tollak a nyakán, felfújta a begyét, hogy hatalmasabbnak látsszék. ĺgy tett azonban a másik is. Először párszor odavágott a csőrével, de amaz ugyanolyan bátran viszonozta, egy pillanatot sem késlekedve. Kisandor látta, hogy helyre egy legénnyel van dolga, ezért hátrált egy kicsit, majd teljes súlyával nekizúdult a tükörnek. Az persze nem bírt ki ekkora megterhelést, és hatalmas csörömpöléssel összetörött. Nagyanyám ijedten jézusmáriámozva szaladt ki a konyhából. Azonnal meglátta a tükörcserepeket a földön, és még a megszégyenült kakast is elkapta tekintetével, amint előrenyújtott nyakkal iszkol vissza a baromfiudvarra. Apám, aki a padlásról lefelé jövet szemtanúja volt az esetnek, a nevetéstől meggörnyedve kapkodott levegő után, a könnyei is csorogtak belé.

Nagyanyámnak egyáltalában nem volt nevetni való kedve. Az ő könnyei is eleredtek, de ő sírt. Egy kedves, a szüleitől örökölt bútordarabot tettek épp tönkre, mely tanúja volt az ő fiatalságának. Istenem, hányszor tükrözte őt vissza még mint sudár, hamvas arcú gyönyörű lányt, aki után bomlottak a legények! Hányszor vallotta meg ennek a kedves üvegnek más előtt szégyenlett érzéseit! Az mindig megértette őt, és híven megőrizte féltett közös titkaikat. Igaz, új üveg kerül majd a rámába, szebb, csillogóbb, de annak csillogása hideg és idegen lesz nagyanyám számára. Szegény, úgy érezte, élete legszebb éveinek megmaradt emlékei törtek akkor darabokra.

Kisandor sorsa megpecsételődött. Rövid úton a fazékban találta magát, s a fehér abroszos vasárnapi asztalra került, gyöngyöző húsleves és fenséges pörkölt formájában.

Elvesztése miatt csak a tyúkok bánkódtak, na meg a bátyám, de ő egészen más okból. Egy idő óta ugyanis szorgalmasan gyakorlatozott egy maga metszette rugalmas husánggal, rögzítve magában a védő-visszavágó mozdulatokat, ahogy apánktól látta. A lehetőség azonban, hogy legádázabb ellenségét nyílt, férfias küzdelemben legyőzze, végérvényesen odalett. Ezért jobb híján kétszer is megrakta a tányérját a pörköltből, minden falatot alaposan, erélyesen megrágott, legalább így véve elégtételt a sok megaláztatásért.