Ki mondja meg a gyerekeknek, hogyan foglalkozzanak a szülőkkel?

Számos gyermeknevelési szakkönyv jelent már meg szerte a világon. Jómagam is tulajdonosa vagyok néhány ilyennek. Sokszor lapozgattam őket, azzal a céllal is, hogy ne legyek a csipkelődő újságírók célpontja, akik a gyermekeiket elhanyagoló, vagy azokat rosszul nevelő szülőkről cikkeznek fáradhatatlanul. Megtanultam például, mikor jó, ha dicsérjük a gyermeket, mikor nem helyénvaló a dicséret, milyen ajándékot vegyünk a születésnapjára, hogy a nevelő-formáló szándék is érvényesüljön. Ha bemennék egy könyvtárba, biztosan rengeteg ilyen jellegű könyvet találnék, mint ahogy az újságokban is megszámlálhatatlan cikk jelent már meg e témában. De vajon mikor jelenik meg már könyv arról is, hogy a gyerekek hogyan foglalkozzanak szüleikkel. Most nem az idős, elesett szülőkre gondolok, akik speciális odafigyelést igényelnek, hanem a negyvenes éveikben járó szülőkre, akiknek a gyermekeik mondjuk 15-20 évesek.

Ez a kategória is megérne egy kis odafigyelést – mármint a negyvenes szülők és kamasz gyermekeik kategóriája. Mert ugye, tegyük fel, hogy én, az anya, hazajövök a munkából, elrakom a bevásárlást, előszedem a hűtőből az előző este megfőzött ételt, terítek, s vacsorázni hívom a családot. Vacsora közben minden anyai kedvességemet bevetve megkérdezem, ki tudna segíteni az angolleckémben (dehogy a mosogatásban – az az én privát feladatom!) A válasz: Jól van..., majd.., majd segítünk... Miután mindenki jóllakott, leszedem az asztalt, elmosogatok (na jó, néha azért akad, aki segít, vagyis elmosogat helyettem), majd előveszem az angolt. (Hogy minek kell őszülő halántékkal ilyen dolgokkal gyötörnöm az agyamat? Erre három válaszom van: 1. Hogy lépést tartsak a gyerekeimmel, 2. Hogy modern nő látszatát keltsem, 3. Hogy valamelyest bepótoljam, amiből négy évtizeden át kimaradtam.) Nos, a házimunkák elvégzése után nekifogok a házi feladatnak, de sehogy se boldogulok vele. Besomfordálok a gyerekszobába, s szép halkan felolvasok egy számomra igen rejtélyes mondatot. Egy pillanatnyi néma csönd után gyermekeim mély lélegzetet vesznek:

– Anyu, te egyelőre ne beszélj mások előtt angolul! – szól a gyermeki intelem. S a feladatok megoldása elmarad. Majd később, mondják a lurkók. Jó, addig úgyis van más dolgom: cipőtisztítás, vasalás, egyebek. Mire végzek, a gyerekek alváshoz készülődnek. Sietek a szobájukba. Már ágyban vannak. Hát a leckém? Majd. Mondják megint. Most nincs idejük. Alvás előtt jólesik egy kicsit olvasni, ne is zavarjam őket.

– De hát megígértétek – próbálkozom.

– Majd holnap – felelik.

Holnap, holnap! Tegnap is ezt mondták, tegnapelőtt is. Holnap pedig órám van. Kénytelen vagyok egyedül megírni a leckét. De hát mit csináljak, mondjam meg a tanárnőnek, hogy ezek a rusnya kölykök nem voltak hajlandók segíteni? Csak a maguk leckéjével törődnek. Persze, nekik csupa egyesük van, szegény anyjuk meg egyfolytában irul-pirul az angolórákon, s hovatovább már ki se meri nyitni a száját, mert minduntalan rosszul mond valamit.

Hát ezért mondom, hogy elkelne valami irodalom a félig felnőtt gyerekeknek arról, hogyan foglalkozzanak szerencsétlen szüleikkel. Este, elalvás előtt ezt nyomnám a kezükbe.