Kettéfurészelt gukkeren figyelnek a mongolok

A gondolat, hogy ezt meg kell inni, már a puszta látvány alapján is riasztó lenne az idegennek. Nagyobb sokkot okoz azonban a szaga. Hadosztályra való halzsíros kozák csizma kisebb feszültséget okoz a gyanútlanok gyomorszájában, mint ez a néhány vödör tea az enyémben. A lámákat láthatóan nem zavarja. Hogy zavarná oket ilyen apróság, hiszen még a turistákat is elviselik. Ott bóklászunk még közöttük néhányan, nézegetve a falon körben elhelyezett vitrinek ezernyi szoborszentjét.

Vagy vegyünk egy másik teret. Én eddig azt hittem, a pekingi Tienanmen térnél szegényesebb, fantáziátlanabb térkompozíciót még nem alkottak építészek. S akkor kétórányi repüloút után rábukkantam Ulánbátor foterére. Tudom, engem azért tartanak, hogy erre is találjak szavakat, a kihívás azonban rendkívüli. A rettenthetetlenül lovagló Szuhe Bátor még rendben van. Emlékeztem rá régi könyvek lapjairól, s ezek a ko- vagy bronzhosök a világon mindenütt karéjozzák a lovaikat. Ugyanennek a lovasnak a mauzóleuma miatt már ingattam a fejem, ezt a szokást igazából sosem sikerült megemésztenem. Maga az építmény nem is sikerült sokkal szebbre, mint akár Leniné, akár Maóé. De erre még mindig azt mondja az ember, hogy az o dolguk, ha nekik ez valamiért jólesik, hát építsenek mauzóleumokat. A sivár, gondolattalan, haslövés-szeru építmények azonban kikezdik a szemet.

Az invenció nagyjából ott ért véget, hogy a tér észak–déli tájolású, jól érzékelhetoen az egész délrol van elképzelve. Ez kínai hatás. Nem azért, mert Kína délre van, hanem mert ezt tartalmazza a kínai építészeti és térrendezési kánon. Ennek megfeleloen a legfontosabb épület az északi végre kerül, s az ott is van egy ormótlan, szürke, oszlopos, rideg középület formájában. Itt székel az államfo, a kormányfo és a törvényhozás. Valami itt is felrémlik a múltból, a Nagy Népi Hurál, amit a gimnáziumban mindig csak nagy népi durábelként emlegettünk. A szocialista durábel aztán itt is érvényesül a téren. Az oldalépületek az említett kínai kánonban nem nagyon hangsúlyosak, s nem nagyon hangsúlyosra is sikerültek. Ami lényeges, az maga az észak–dél tengely. Minden, ami fontos, erre a tengelyre kerül, ugyanakkor ez egy út is egyben. Vagyis a ráhelyezett kapukon és épületeken keresztül lehet menni, legfeljebb nem mindenkinek, de az már nem építészeti kérdés. Na most a múlt század második felének álmodói erre a tengelyre tették rá kétszer is Szuhe Bátort, egyszer ugye lovas szobor, s egyszer mauzóleum formájában. A hagyományos felfogás szerint Szuhe Bátor megkerülhetetlen, viszont áthatolhatatlan is.

A mongolok persze percet sem törik a fejüket ilyen ostobaságokon. Keleties komótossággal kaparják, törik az aszfaltot a téren, gigászi kandelábereket állítanak, ötpercenként pakolgatják a terelobójákat innen oda, majd onnan ide. Generálfelújítás van. Legalábbis itt a téren, pedig az egész városra ráférne. Vagy az országra. Itt még a diplomata-lakótelep is lepattant, pedig ezekre a legszegényebb országokban is ügyelnek. Mintha a húsz-huszonöt évvel ezelotti, legleharcoltabb dunaújvárosi lakótelepet látnám, s az egyetlen árulkodó jel a büszkén lengo francia trikolor. Ugyanakkor vannak a városnak pezsgo részei, boltsorokkal, kifogástalan éttermekkel, rengeteg dél-koreaival, s még rengetegebb utcagyerekkel. S ha már a számosságnál tartunk, a legrengetegebben a részegek vannak. Talán, mert régen jöttem el otthonról, talán, mert Kínában soha nem látok az utcán részegeket, mindenesetre kábító tapasztalat volt a sok kóválygó, fetrengo, totálisan beszívott figura látványa.

Ahogy hallottam, a lakótelepeken leginkább a középosztály él. Pedagógusok, állami alkalmazottak, stabil munkahellyel rendelkezok. Nagyon vigyázni kell, persze, ezzel a középosztály kifejezéssel. Megismerkedtem egy tanárnovel, aki korábban egy állami iskolában havi 48 dollárért tanította angol és orosz nyelvre a gyerekeket. Most nagyon szerencsésnek érzi magát, hiszen gyökeres fordulat állt be az életében: elcsábította egy alapítványi iskola havi 150 dollárért. Igaz, az élet sem túl drága, s persze nem is túl jó. Akik kinn születnek a városszéli jurtákban, nem nagyon szárnyalhat a képzeletük a jövojüket illetoen. Pedig a televíziónak köszönhetoen már lenne hova szárnyalnia. A jurtavárosok pedig nottön nonek. Az elmúlt öt évben Ulánbátor lakossága egyharmadával nott. A külso területeken szabadon lehet területet foglalni, csak be kell jelenteni, hogy a hatóság ellenorizhesse, nem foglalta-e el azt már valaki más.

S jönnek be a nomádok, nagy ZIL-eken szállítják a jurtát, letelepszenek a város szélén, s aztán ott nem igazán csinálnak semmit. Kis földmunkával kialakítják a jurta helyét, felépítik, majd elkezdenek kerítést emelni. Nem is kerítést, hanem szabályos, embernél magasabb palánkot. Hogy miért, azt ötnapnyi kérdezosködés után sem sikerült kiderítenem. Az állatokat nem itt tartják, s a terület dombossága miatt a magánélet sem rejtheto el ezzel a módszerrel a kíváncsi szemek elol. A kíváncsi szem ráadásul megszokott, mondhatnám szerves része a mongol életnek. Kedvenc idotöltés, hogy ül az ember a dombon, s gukkerrel studírozza a többieket. Nem ritka, hogy egymást nézik. S hogy milyen költséghatékony e sajátos mongol médium, megvesznek egy gukkert, azt kettéfurészelik, mintegy két távcsövet állítva így elo, s máris megduplázták a nézoszámot.

A szokás egyébként a pusztában alakult ki. Ha kinn, a végtelen terekben találkozol egy ballagó vagy heverészo emberrel, s megkérdezed tole, hogy az a nyolcszáz méterre legelo tehén vagy kecske kié, biztos, hogy azt is meg tudja mondani, hol található az illeto. Az az egy kockázat van, ha véletlenül nem arra a tehénre gondol, amelyre mutattál, s eltéro a tulajdonos, öt-hat dombbal is odébb küld, mint ahová te mennél. A gukkerozó szokás tehát a puszta kényszerében alakult ki, de behozták a városba is. Természetesen próbálkoznak a beköltözött nomádok ezzel-azzal, hiszen azért jöttek ide. Eladják az állatokból származó termékeket, megpróbálnak mindenféle munkát elvállalni, szereznek, eladnak, s természetesen ez a városi nomád vidék a legnagyobb utánpótlásbázisa a prostitúciónak. Mindenesetre az egzisztencia következo szintje, hogy – foleg fából lévo – házakat, vagy inkább házikókat emelnek a palánkon belülre. Nem vagyok benne száz százalékig biztos, de az volt a benyomásom, hogy a jurta funkciója ebben az esetben a nagyszobáénak felel meg. (Csak emlékeztetoül: a nagyszoba hiánygazdaságokban az a nappali, amelyben a családfo és felesége mellesleg alszik is.)

Amikor hetedikes voltam, az úttöroszövetség kijelölt egy mongóliai nemzetközi táborozásra. Úszott velem az örömtol a világ, már akkor is megvolt bennem a csavargó természet, de értheto okoknál fogva csak fejben csavarogtam. Aztán egy héttel az indulás elott lemondták, máig sem tudom az okát. Azóta több mint harminc év telt el, s bár egyre moderáltabban, de még mindig haragszom. Egy baráti társaságban Ulánbátorban elmeséltem a történetet, s a sok szakérto mindjárt jelentosen össze is különbözött, melyik lehetett az a tábor, amelyikben én nem táboroztam. Végül egy Gyuri nevu, egykor Magyarországon tanult mongol kiderítette a végso igazságot, s másnap már robogtam is kifelé a magyar követség Land Cruiserén. Helyenként akkorákat pattantam a terepjáróban, hogy a nyelvem komoly veszélyben volt, de aztán abban maradtam magammal, hogy ostoba, felnottes gondolkodás azzal nyugtatnom magam, hogy milyen szörnyu lehetett volna ugyanez az út 1971-ben egy ZIL-en vagy Ikaruson.

A tábor egy hosszú-hosszú, gyönyöru, zsákutcában végzodo völgy legvégében van. Itt már reggelente és esténként júliusban is befagy az embernek mindene. Korrekt úttörotábor, a világ bármely pontján elmenne, itt pedig kifejezetten feltuno. Faházak, zuhanyzók, étkezde, látszik rajta, hogy folyamatosan karbantartják. Aztán megint elobújt a korlátolt felnottes gondolkodás: találtam egy kinti vizesblokkot. Semmi teto, csak szépen sorakoznak egymás mellett a csapok egy palánkon. Csak erosítette a savanyú életérzést, hogy amint beljebb mentem, ismeros arcot láttam. A tábor közepén, természetesen szoborban, ott feszített Csojbalszan elvtárs, Moszkva egyik földi helytartója. Az étkezdében pedig felidéztem az 1971-ben kapott intést: oda csak akkor menj, fiam, ha bármit meg tudsz enni. A tábor üres volt, bár egy néni azt állította, minden évben jönnek gyerekek. Szerencsére kíséromül szegodött barátom kizökkentett szürreális hangulatomból, mondván, Gyula, te baromi jól érezted volna itt magad. Pedig már éppen kezdtem megbocsátani annak, akire harminc éve haragszom. Nem jött neki össze.

Mongóliában ugyanis ez a legkülönösebb. Egyetlen magyarázatot sem tudok mondani, de az ember jól érzi magát. Állítólag a mongol is. Ilyen ország nincs.

Ulánbátor, 2003. július