Kansasban ma már csak kitömött bölényt látni

St. Louis az ív madártávlatából. Balra a helyi baseballcsapat stadionja.Bölény és vadló most is látható az ív alatt. A nyugati terjeszkedés múzeumában azonban felirat figyelmeztet, hogy a kitömött állatok szőre az élőkkel ellentétben nem nő ki újra, tehát kéretik nem simogatni őket. Indiánkunyhó, „tipi” is van, indián viszont csak képeken és egy hidraulikusan mozgatott szoborcsoport részeként látható. Az élethű mimikával kísért hangfelvétel arról szól, hogyan vették el tőlük csalással a földjüket.

Százötven éve itt húzódott a civilizált világ határa. A várostól most alig négyórányi autóútra lévő Kansas City már a távoli, ismeretlen vadnyugathoz tartozott. Aztán St. Louisból nyolcszázezres ipari nagyváros lett, hogy ötven éve hanyatlásnak induljon. Mára az egykori lakosság alig fele maradt itt. A városközpontban, közvetlenül a rozsdamentes acélból emelt ív – hivatalosan Jefferson elnök emlékműve, nem hivatalosan a Nyugat kapuja – szomszédságában évtizedek óta üresen pusztuló épületek állnak. Az egyszerre két államban, Missouriban és Kansasban lévő Kansas City viszont jócskán megnőtt és meggazdagodott. Az államhatáron lévő State Line Road házai amerikai mércével is jelentős vagyonokat sejtetnek: az ápolt gyep hol közvetlenül a szomszédos golfpályával köt össze, hol egy-egy kisebb tavacskát vesz körül.

Az Európában mindmáig elképzelhetetlen társadalmi mobilitás azt is jelenti, hogy egy város romlása nem feltétlenül vezet tömeges nyomorhoz és kilátástalansághoz. Mi sem egyszerűbb, mint a munkahelyeket követve például St. Louisból átköltözni Kansas Citybe. Sokan meg is teszik. Az amerikai utak minden hét végén tele vannak az olcsón bérelhető, a költözködő által vezetett teherautókkal. Aki hajlandó lemondani a tengerpart közelségéről, viszonzásul például egyre olcsóbb benzinnel találkozhat. A Washington környékén még gallononként (3,78 liter) 1 dollár 70-be (60 koronába) kerülő üzemanyagért a kontinens belseje felé haladva előbb 1,60-at, majd 1,47-et, 1,38-at, sőt a legolcsóbb kisvárosi kutaknál 1,32-t kértek. Az utóbbi literenkénti negyvenhat koronás árnak felel meg.

Nem csoda, hogy errefelé nem hódítanak a kis fogyasztású, négyhengeres autók. Az utakat a sportterepjárók, a kisteherautók és a még mindig – már megint – hajónyi szedánok uralják. Amerikában talán nincs is olyan szegény ember, akinek ne futná egy tízéves Chevroletre meg a belevaló mérhetetlen mennyiségű benzinre.

Elsuhanunk Athén, Bécs, Róma, Nápoly és Toledo mellett – ezekbe az ohiói városkákba most nem térünk be, irány a távoli Kansas City.

A végeláthatatlan autópálya mentén egymást váltogatják a Jézus létére figyelmeztető plakátok és az XXX jelet viselő, csak felnőtteknek ajánlott boltok. (Utóbbiak nem pamuttrikóból árulnak extra méretet.) Egyes vélemények szerint a helybéli férfiak zöme főként azért imádkozik, hogy az asszony ne jöjjön rá, hol állt meg két templom között. Üdítő változatosságként időnként feltűnik a „világ legnagyobb tűzijáték-lerakata” is. Ilyenből nagyjából két tucatot számoltunk meg a Marylandtől Kansasig összesen nyolc államon átvezető út alatt.

Kansas City talán legnagyobb nevezetessége a múltja, ezen belül is a dzsessz történetében elfoglalt különleges helye. A 20-as évektől a világháború végéig itt gyülekeztek a legjobb muzsikusok. Itt történt, hogy a tizenöt éves Charlie Parkert hazazavarták, mert összevissza szólózott. A képzetlen őstehetséget a korszak legvirtuózabb zongoristája, Art Tatum vette szárnyai alá, és néhány év múlva már a „Madár” volt a dzsessz egyik legfényesebb csillaga. A sztorit Anthony Jones mesélte el, a csillogó szemű szociológus-történész az Amerikai Dzsesszmúzeum egyik idegenvezetője. Volt ideje velünk foglalkozni, a remek kis múzeumra – benne például Charlie Parker elefántcsontszínű szaxofonjával, Duke Ellington-, Ella Fitzgerald-, Louis Armstrong-relikviákkal – rajtunk kívül nem sokan voltak kíváncsiak. Az amerikai középnyugat egyáltalán nem számít vonzó turistacélpontnak, az üzleti utazók pedig a jelek szerint nem járnak múzeumba. Igaz, aki eljött, az élvezte: mellettünk egy anya és lánya önfeledten játszott a keverőpulttal, amelyen az igazi lemezfelvételhez hasonló lehetőségeket lehetett próbálgatni.

Egy igazi vörös postakocsi a Nyugat meghódításának múzeumábanA szerző felvételei A 18. és a Vine (Bor) utca környéke a város régi híres mulató negyede. Annak idején kétszáz klub működött errefelé, a helyi szokásoknak megfelelően heti hét napon át éjjel-nappal. Az új mulatók megnyitásakor sajátos szertartás alakult ki: egy taxisnak odaadták a kulcsokat meg öt dollárt azzal, hogy menjen, amíg a pénzből futja, és utána hajítsa el a kulcscsomót, többé úgysem lesz rá szükség! A dicső múltra ma már csak néhány, a közelmúltban rendbe hozott épület emlékeztet. Az egyik egyszerre ad helyet a fekete baseball-liga és a dzsessz történetén végigvezető tárlóknak.

Itt mutatnak be egy magas, vékony férfinak, aki a helyi dzsesszélet egyik központi alakja. Lester „Duck” Warner énekes-trombitás egyben a múzeumot támogató muzsikusok szövetségének alelnöke is. Arra panaszkodik, hogy az utóbbi években jelentősen megnyirbálták a zeneiskolák állami támogatását, pedig az oktatás az egyik legjobb módja annak, hogy a fekete fiatalokat távol tartsák az utcáktól és a bajtól. Az Egyesült Államok 18 és 30 közötti fekete férfi lakosságának tizenkét százaléka ül börtönben, egyes környékeken ez az arány akár negyven százalékot is elérhet. A központi költségvetés hiányát azonban Washington továbbhárítja az államokra, amelyek sorra kénytelenek felszámolni vagy megkurtítani a társadalmi szempontból fontos programokat.

Anthony Jones mégis lát reményt. A 18. utca és a Vine környéke újabban ismét vonzza a befektetőket, a múzeum épületében lévő Blue Room bár pedig ismét élő dzsesszt kínál – egyelőre hetente négy este. Kansas City néhány utcáján egyébként, mint hajdani moszkvai május elsejéken, zene szól a telefonpóznára szerelt hangszórókból: hamisítatlan swing és bebop. Egy-két találomra megszólított helybéli szerint ez a világ legtermészetesebb dolga, nem is értik, másutt miért nem vezetik be. Mint mesélik, annak idején, amikor errefelé estéről estére annyian zsúfolódtak össze, hogy még a legendás kétszáz bár sem volt képes felszívni a tömeget, ugyanígy kitették a hangszórókat, hogy a kiszorulók se maradjanak zene nélkül.

Kansas City legöregebb épülete Kelly kocsmája 1837-ből. A játékautomatákból és a hátsó traktusba telepedett pizzásból ítélve azóta történt egy-két változás. A padló felmosását és a szellőztetést azonban nem lett volna szabad 166 éven át halogatni. Ennyi hagyománytisztelet talán már túlzás, máshol ebédelünk.

Vasárnap délelőtt a makulátlanul kék égen különös képződmény tűnik föl: két egymásra merőleges kondenzcsík ad ki egy tökéletes keresztet. Amíg azon tanakodunk, hogy véletlenről vagy vallási buzgalomról van-e szó, újabbat veszünk észre. Aztán sorban még vagy fél tucatot. Úgy látszik, a vasárnapi istentisztelet idején Pennsylvániától Kansasig ezzel szórakoznak a repülőklubok.

Ötven mérföldre jártunk Columbustól, amikor a rádióban megszólalt Rátonyi Róbert: – Gyere, csókolj meg, tubicám, szaporán! – Ohióban van az Egyesült Államok egyik utolsó jelentősebb magyar közössége. (Ezenkívül még New York és New Jersey, illetve Florida számít egy kicsit „magyarnak”.) Az adás alighanem Cincinnatiból érkezett. Az operettet magyar nóta követte, a híreket azonban már csak a frekvenciára egyre erősebben átszűrődő angol adásban hallgathattuk.

Indiánnal viszont nem találkoztunk. Pedig egy helyen, ahol a hirdetés helyben készült kézműves termékeket ajánlott, direkt letértünk az autópályáról. A kis úton kétoldalt egyforma farmok húzódtak. A prérin, bármennyire is szerettük volna a gyerekek miatt, egyetlen bennszülött amerikait sem láttunk. Ráadásul közben a magyar adást is végleg elvesztettük.

Kansas City–St. Louis, 2003. június