„Járni jár, csak nem jut”

Hajnali négy óra van itt, Csíkmindszenten. Hétfő. Szent Miklós napja. Már pattog a tűz a kályhában, belefáradtam a forgolódásba. Székely mondás jut eszembe: Hát, fiam, járni jár, csak nem jut!

Nem tudom elhinni, pedig sokan előre jósolták. Akkor sem tudom elhinni. Tizenöt év után tegnap este ismételten éreztem a történelem ,,illatát”. 1989 decemberében is megcsapott, elkábított, magával ragadott. A bőrömön éreztem, hogy része vagyok. Nem én alakítom, de hozzám is tartozik. Akkor felemelt. A tegnap földhöz szegzett. Szeretném hallani, hogy nem igaz! Nem ölte meg újra Káin Ábelt! Nem rázott le Magyarország magáról, mint leprás a kisujját! De csak a t?z ropog, békésen. O biztosan tudja, hogy azért fel fog kelni a nap. Emberemlékezet óta tudja. Én nem bírom elhinni!... Hogyan fogom ezentúl hallgatni a magyar himnuszt? Mennyivel tud még többet jelenteni? Számomra eddig is tele volt tartalommal, érzéssel, átéléssel és megéléssel. Hogyan fogok gyermekeim szemébe nézni? Mit kell átadnom nekik? Hogyan fogom vinni tovább a vállamon a romániai magyar lét eddig átélt és még át nem élt terheit? Hát a szépségeit? Kihívásait? Érzelmekkel telített voltát?

Szebb lesz-e a Hargita ezentúl, és sudárabb-e a fenyő? Hogyan fogok a Magyarországról érkező IGEN-magyarokkal és NEM-magyarokkal szembenézni? Székely vagyok-e, vagy magyar? Imádkozhatom-e én még a Magyarok Nagyasszonyához? Mi lesz a csíksomlyói búcsún? Ránk szakad-e ott majd az ég? Tudja-e más is, mit jelentett tavaly az István, a király a Somlyó oldalán? Történelem íródott-e most, vagy csak játszottak egyet velünk a politikusok?

Kezdek felébredni. Dereng már a hajnal. Átölelnék minden IGEN-magyart. Kedves ismerősöm biztató szavai jutnak eszembe: ha nem halok bele, erősebb leszek tőle... (Molnár Judit)