Innen és túl

Megboldogult nyelvtanár koromból számos fogalmazványt őrzök az archívumomban. Kijavítottam őket, ahogy azt kell, de mielőtt ösztönző sorok kíséretében visszaadtam volna a szerzőknek, nem álltam meg, hogy egyiket-másikat le ne fénymásoljam. Minden a kölcsönösség jegyében zajlik, tanítani se lehet tanulás nélkül: rengeteg újdonságot tudtam meg anyanyelvemről olyanoktól, akik ragozni tanultak tőlem. Főként aspektust, idegen rálátást a sajátomra. („Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”) Egy amerikai diák például azt írja házi dolgozatában, hogy milyen szépen ünnepeljük mi – magyarok?, szlovákok?, ez egy pozsonyi magyar nyelvtanfolyamon nehezen értelmezhető – a Halloweent. Merthogy ahelyett, hogy zombinak öltözve töklámpással ijesztgetnénk egymást a túlvilággal, virágot viszünk odaátra költözött szeretteinknek, gyertyáinkkal fényt viszünk a halál sötétjébe. És hogy ez milyen örömteli szokás. Meg hogy ilyenkor összejön a család, mint náluk hálaadáskor (Thanksgiving). Mondanom sem kell, miért dokumentáltam én annak idején ezt az interkulturális naivitást. Még hogy öröm! Aztán az idő múlásával egyre több sírkőre kellett felvésetnem a „Nyugodjál békében!”-t, és miközben most betűről betűre haladva mosom le a rovátkákba tapadt port (purt es chomuut), óhatatlanul is bevillan, vajon megtanultam-e a leckét? Miféle nyelvtanár (tanuló) vagyok én, ha a saját kőbe vésett szavaimnak se adok értelmet? Mert mi van, ha a szüleim komolyan veszik az imperatívuszt (mint annak idején én az övékét), és igenis békében nyugodnak. S akkor én ennek miért ne örülhetnék? Most már. Innen. Ha egy határt átlépünk, új világba kerülünk. Ez nem újvilági gondolat. Legyünk a határ bármelyik oldalán, Dunán innen, Sztüxön túl. És ezért a meglátásért: I will give thanks to you… (R.I.P.) Hizsnyai Tóth Ildikó