Illegális nyár Angliában

„Sziasztok. Ma, mivel először vagytok itt, kezdjétek eperszedéssel” – mondta Paul, az eperfarm tulajdonosa. Ekkor kezdődött a nyári kaland, e pillanatban váltunk illegális munkássá. Pár nappal azelőtt indultunk el, hogy Cheltenham, az előkelő angol kisváros környékén – papírok híján – munkát találjunk, de egy ügynökséghez is jelentkeztünk lengyel alibivel, lehetetlen nevekkel – illegális nyárhoz illegális név is dukál –, de hasztalan adtuk fel magyar identitásunkat. Mindenhol a munkavállalásiengedély-referencia falba ütköztünk. Majd egy nap hallottunk a gyümölcsfarmról, ahova aznap – szép ruhában – ki is stoppoltunk. Másnap reggel már „játszóruhában” toporogtunk a farmon, és vártuk első feladatunkat.

Tehát eperszedés. A szedett mennyiségtől függően óránként 3-4 fontot, azaz 200-240 koronát lehet így – szó szerint – összeszedni. Később már órabéres munkát, gazolást is végezhettünk, így garantálva volt a 4,30 font. Bár volt, hogy a földön kellett aludni esténként derékfájás miatt, de később megtudtuk: szerencsénk van. A környéken, egy farmon ugyanis az afgán menekülteket egy lassan haladó kombájnról horizontálisan lógatták le kötélen, így kellett húzogatniuk a jó kis angol esőben veszettül növő gazt.

A horvát Zlatko és cseh barátja is a farmon dolgoztak – igaz, ők immár negyedik éve élnek Angliában. Nem tudom elképzelni, hogy kommunikáltak négy éve, hiszen Zlatko még most is alig beszél angolul, eddig még a nevét sem tudta megmondani. Akkor összefújta őket a keleti szél, azóta együtt vannak, talán szerelemből. Hazatérni sem akarnak.

„Később sem?” – kérdezem Zlatkót.

„Nem. Anglia minden jó, lakás jó, kocsi jó, pénz jó, élet nem jó. És... – emelkedik földes ujja a levegőbe: „... bónusz! Egy hónap 1100 font segély.” „Rövid idő hazalátogatás?” – alkalmazkodom.

„Nem” – gondolkozik el a megfelelő szón. „Lehetségtelen.”

Ők már az igazi, „hardcore” illegális munkások, bevándorlók. „Hamis papírjaik vannak, nem hagyhatják el az országot, mert soha sem térhetnek vissza” – magyarázza később M., az öreg róka, aki három éve ment ki Magyarországról.

„A csúcsmunka a krumpliválogatás napi 12 órán át. Futószalag. Kis krumplik jobbra, nagyok balra, érted? Annyira lefáraszt, hogy hazamész, és csak bámulsz.” M. tudja, mert így kezdte. De ő hasznát vette angoltudásának is: munkákat közvetít ki; már kezében van egy egész angol kisváros munkapiaca. Az illegális, of course. „Májustól mi lesz itt? Hallottam, a lengyelek már most készülnek a csatlakozásra... és én is, mert akkor át kell mennem nekem is legalitásba” – nyújtózkodik sóhajtozva.

Magyar ember és a forgóajtó, ugyebár: rengeteg kis luk van, könyvtárban, boltokban, adó-visszaigénylésben, amivel élni lehet. A nyáron üresen álló diákházakba is csak ketten jelentkeztünk be a három helyett, így olcsóbb, de bujkálni kell. Full-time job, azaz teljes munkaidőt és energiát igényel ez az életforma, mindenhol figyelni kell a költségekre és a lehetőségekre, húsz perccel többet sétálni az olcsóbb húsért.

A boltban az újságokból, otthon a tévéből szembesültünk szinte minden este ittlétünk tényével. A nyár legforróbb témája a Kelly-ügy mellett vitathatatlanul a bevándorlók kérdése. „...Blair legnagyobb kihívása”.

„Ellepi az országot az illegális bevándorlók hada, a prostitúció és a HIV-vírus” – szólnak a címlapok. Azt mondják, hogyha az egész EU-t nézzük, valódi történelmi méretű probléma a kelet-európai bevándorlók kérdése, az illegális prostitúció, a velük járó bűnözés. Elemzők rámutatnak, hogy egy új berlini fal veszélye forog fent, hogy... Tévé kikapcs, elég már az egészből. A sötétséget csak pár teamécses pislákoló lángja tartja féken, a csendet a felmelegedő sütő pattogása töri meg.

Kell a feloldozás.

Később, lecsúszik a lepel a kis – illegális – idillről. Elfújjuk a mécsest, majd miután egyikünk kisurran a konyhából, végre fel lehet már kapcsolni a lámpát (a háztulaj csak két embert láthat), így kivehetjük a sütőből a száradó ruhákat (már megint megáztunk), majd eltakarítjuk az íztelen vacsora maradékait (leárazott mirelit, ára 15 korona és öt könyöklés). Közben érzem, hogy pár év múlva mindez egy „lehetetlennek” tűnő történet része lesz, határokról, stoppolásról, bujkálásról és hasonló érdekességekről. És akkor már, ha úgy kívánjuk, felkapcsolhatjuk a lámpát is. (Sz. B.)