Homeless-blues, vagy a hangya esete a sátortáborral

A címben említett „homeless” kifejezés hajléktalan, otthontalan egyént jelöl, a mesebeli hangyák pedig mi vagyunk, a többség. A történet valahol a kőkorszakban kezdődik azzal, hogy az egyik torzonborz emberősnek nem jut barlang – s ki tudja, hol ér véget. A helyszín nem fontos, hiszen barlangtalanok mindenütt akadnak – a korunk Kánaánjaként számon tartott skandináv államokban éppúgy, mint a harmadik világ többmilliós metropoliszaiban. A különbség hajszálnyi, a lényeg ugyanaz: minden kötelezettség nélkül megélni, fennmaradni, akár mások rovására is. Ezen persze nincs semmi elítélendő, hiszen az emberiség egész története az egymás kárára elkövetett háborús és egyéb bűncselekményekről szól.

Láttam olyan kéregető hajléktalant a bécsi metróban, aki mobiltelefonon egyeztette kollégájával a napi bevételt, majd a rendőrök közeledtével csonkának álcázott lábain úgy viharzott el, mint a szélvész. A prágai Károly-híd közelében találkoztam olyannal, aki a cseh koronát meg sem köszönte, Budapesten meg olyannal, aki öt nyelven tudott válaszolni a kérdésre, hogy mit óhajt tőlem... Ugyanakkor ismertem Ferót (nevezzük így), a tolókocsis pozsonyi fiatalembert, aki az alkoholista szülők által hátrahagyott üvegszilánkokba lépve szerzett halálos fertőzést háromévesen, s majd három évtizedig húzta. A belvárosi kultúrközpont előtti „placca” tavalyelőtt üresedett meg végleg; újabban egy öreg harmonikás szokta ott belezenélni a világba, hogy ihaj-csuhaj, sose halunk meg!

Két eset, egy sors

Kerouac óta tudjuk, hogy Úton lenni boldogság, Orwell óta pedig azt, hogy a hajléktalan csavargó élete még Párizsban és Londonban sem fenékig tejfel.

A szociológia különbséget tesz a hajléktalan létformát önként, tudatosan vállaló, a társadalomba beilleszkedni egyáltalán nem hajlandó egyének, valamint a hajlékukat valóban elveszített, az utcán élni kényszerülő indivíduumok között. A tudomány mai állása szerint ugyanis senki nem születik hajléktalannak, az utcára kitett újszülöttnek is kijár az állami nevelés.

Hogy miért jobb mégis az utcán? A pozsonyi hajléktalanok között veteránnak számító, amúgy Besztercebánya mellől származó Ján V. pontosan felmérte az előnyöket és hátrányokat, mielőtt ezt az utat választotta.

„Induljunk ki abból – kezdi fejtegetni a negyvenes évei derekán járó, bevallása szerint majdnem főiskolát végzett úriember, akit társai Bégyoként emlegetnek –, hogy a normális élet jóformán csak megkötésekkel jár. Anyámék például elvárták, hogy szófogadó fiuk legyek. A feleségem, hogy hazaadjam a fizetésemet, a munkáltatóm, hogy minden reggel megjelenjek a munkahelyemen, a bank, a biztosító, a villanyosok és a gázosok pedig, hogy fizessem a tartozásaimat. Az egész életed tehát elmegy azzal, hogy megfelelj valakinek, és ennek nincs semmi értelme. Mert az ember szabadnak születik. Amúgy meg: ma már senkit nem hagynak éhen halni, megfagyni az utcán; akivel ilyesmi megesik, az vagy totál részeg, vagy nem normális. Tarhálással, gyűjtögetéssel vígan meg lehet keresni annyit, hogy fenntartsd magad – főképp a fővárosban. Ezért élek az utcán, holott hazamehetnék, volna hová. De ez már nem a feudalizmus, én elutasítom a röghözkötöttséget.”

Szívesen kötődne a röghöz – vagy bármihez, ami viszonylag biztos – J. Béla, egy Kassához közeli kisfalu szülötte. Története (mint megannyi hajléktalansztori, mellesleg pedig emberi sors) a szülőföld elhagyásáról, házasságról, válásról, asszony és bíróság általi kisemmizésről, az elharapódzó versenypiaci feltételek miatt megszűnő nyomdabeli munkáról, majd albérletek soráról, alkalmi munkáról, fizetésképtelenségről – végül pedig az utcáról és a hajléktalanszállásról szól. Nem bánná, ha már véget érne – de túl mélyen oltották bele a hitet ahhoz, hogy megtegye... Élni kell – más választás nincs.

Nos, ilyenekből körülbelül hatszáz él ma a fővárosban.

Tél volt, hó esett...

Miért hozom fel mindezt most, nyárutón? Azért, mert a jól bevett szokáshoz híven az ősz után ismét tél lesz majd, s ha hihetünk az időjósoknak, csikorgó lesz, kemény. Olyan, mint az év legelején volt, amely az akkori belügyminisztert, Vladimír Palko urat arra ösztönözte, hogy sátortábort építtessen a pozsonyi hajléktalanoknak. Két ember fagyott halálra az utcákon, ami a moszkvai viszonyokhoz képest „jó arány”, ám mindenképp azt jelzi: a többségi társadalom elmulasztott valamit a perifériára szorultakkal szemben. Pedig a civil védelem és a nonprofit szervezetek munkatársai jó formájukat hozták.

Martin Párik életének egyik alapelve, hogy nem vár köszönetet a segítségért. Ritka faj; egy civil szervezet önkénteseként abszolválta az említett téli sátortábort, s mint mondja: belső, szociális érzékenységmérőjének mutatója nem igazán lengett ki semmilyen irányba.

„A sátortáborban töltött éjszakák hatására nem kaptam sokkot, s nem vesztettem el illúzióimat – mondja. – Viszont egy életre szóló tapasztalattal lettem gazdagabb; ez pedig arról szól, hogy az ember kivétel nélkül mindennel vissza tud élni. Tanúja voltam annak, hogy a hajléktalanok nem a többségi társadalom részéről tanúsított jóindulat jeleként fogadták a tábort, hanem olyan szolgáltatásként, mely megilleti őket. Az elszállásolt százötven hajléktalan egy része például kifogásolta a kényelmetlen tábori fekhelyeket, mások pedig az étel-ital miatt emeltek panaszt. Teljesen természetes módon, gátlások nélkül vetették bele magukat farkastörvényeik érvényesítésébe, gyakoriak voltak a lopások, a verekedések, végezetül pedig néhányan fegyvereket csempésztek be a táborba. Nagyra értékelem, hogy egy jobboldali kormány képes volt kezelni ezt a szociális problémát, s hogy a keresztény együttérzést a gyakorlatban is meg tudták valósítani, de úgy vélem, a jövőre nézve a helyzet ilyen módon történő kezelésének inkább negatív, mint pozitív hozadékai lesznek.”

Álljon itt még egy fontos adalék: a téli pozsonyi esetet követően a politikai elit, valamint a sajtó magát szociálisan érzékenynek nevező része kollektív felelősségvállalásról, a szociális háló réseinek szűkítéséről kezdett szajkózni. Jó lesz tudatosítaniuk, hogy az országnak nincs olyan törvénye, mely meghatározná a hajléktalan fogalmát, a hatalmas – szerintem fölösleges – apparátussal dolgozó szociális hivatalok nem vezetnek nyilvántartást az utcákon élő emberekről, s tudomásom szerint a rendszerváltás óta az országban csak egyetlen hivatalos felmérés irányult a hajléktalanok számának meghatározására.

Mint látjuk, a probléma a kőkorszaktól fogva adott – ideje lenne tehát találni egy hosszú távra szóló megoldást.