Hol terem a hamburger és a fája?

Anno, amikor még két korona volt a tej, és a Coca-Coláról az a hír járta, hogy oltárira bedurranthat tőle az ember – emlékszem –, emeletes toronyházunk körül váratlanul megjelentek a nyugati propaganda fizetett, kiskorú ügynökei.

Jól emlékszem, mily baljóslatúan összeráncoltam a szemöldököm az irigységtől, amikor a szomszéd házból az egyik mitugrász azzal szédítette meg a gyerek-galerit, hogy Nyugaton nemcsak Coca-Cola vagy éppen kvarcóra van, hanem egy olyan bolt vagy mi is, aminek az a neve, hogy Mekkdonát. Hülye ez, kérdezte vigyorogva Frici, sercintve egyet a fogai között, aki gyakorlatiasságát nézve mindig a legelsők között állt a bandában. Mi az, hogy Mekkdonát, kérdezte. Nem mindegy, hőbörgött a gyerek zavartan, szóval, folytatta, van ebben a Mekkdonátban egy olyan gyümölcs, aminek az a neve, hogy hamburger, mondta. A szomszéd ház ficsúrja győzelemittasan körbenézett. Ebben a mozdulatban volt valamiféle hányaveti megvetés... ĺgy a nyikhajt kollektíve megvertük. Mert mit magyaráz az ilyen? Mert miféle gyümölcs az a hamburger? Mert milyen hülye szó az, aminek ráadásul semmiféle értelme sincs? A szót, ezt a hamburgert, mindenesetre egy életre megtanultuk, s hagytuk, hogy lelkünkben olyan fogalommá aljasodjék, mint például a bécsi tévé néma hangja – azaz jellegtelen, elérhetetlen utópiává degradálódott ez a hamburger.

Most – immár hogy megváltozott minden – más lett a módi, hemzsegnek úton-útfélen a lacikonyhák, s manapság nem is lehetne őket elképzelni jófajta hamburger nélkül, bizony, az a büfés nem is lehet igazi büfés, akinek ne volna a menüjében hamburger! Időközben a hamburger mindent elárasztó gasztronómiai vírusa átlépte a vasfüggönyt, s a gyümölcs a mangóval és a papajával vagy a kivivel egyetemben elszaporodott nálunk is.

Az első hamburgerek jöttek, láttak és győztek. Persze, azok a lacikonyhások jártak a legjobban, akik miután elolvasták a Hogyan gazdagodjunk meg? című könyvet, s megértették a modern marketing benyomulását a szocialista üzleti filozófiába, rugalmasan bővíteni kezdték a termékskálájukat, és a Zsiga bácsitól lenyúlt kolbász meg a cigánypecsenye mellé beállították faltörő kosként versenybe a hamburgert is. Az újdonsült hamburgeres kioszkok előtt pedig napról napra nőtt a tömeg, mindenki ízlelni akarta ezt a furcsa, egzotikus gyümölcsöt, amely lássunk csodát, birokra kelt az otromba hússal, s a jónép ette, mint Blasková asszonyság a töpörtyűt, amikor a csallóközi sógora meghívta jófajta disznóölésre! Egyesek, a jól értesültek persze váltig hangoztatták a kioszkok előtt állva, hogy jó, szuper a Józsi hamburgere, na de az igazi, az mégiscsak a Mekkdonátban van!

A Mekkdonát hamburgerei! Azokról a hamburgeres specialistákról van szó, akik elsőként értették meg a modern idők szavát, akik nem ismerve időt, sem fáradságot felkutatták az antikváriumok mélyére süllyesztett hamburgerről szóló szakkönyveket, s elsőként indultak felkutatni a dzsungel rengetegébe a hamburgerfát! Vitathatatlanul a mekkdonátos hamburgerspecialisták voltak a szakma úttörői, akik merész huszárvágással élelmiszeripari láncuk menüjének középpontjába helyezték a hamburgert, hogy egy lapra feltéve a szerencséjüket bemutatkozhassanak a világ fogyasztói előtt!

Ugyanakkor mint az NHI (Nemzetközi Hamburgerkutató Intézet) munkatársa, kötelességem tájékoztatni álláspontomról a fogyasztói társadalmat, noha semmi kifogásom sincs a Mekkdonát-hálózat hamburgerei ellen, ám a laikusok számára tartogatok egy megszívlelendő jó tanácsot: a marketing vastörvénye alapján a tömegtermelés bizonyos áldozatokkal jár. Nem várhatjuk el a bolthálózat hamburgeres specialistáitól, hogy aránylag elfogadható áron kifogástalan minőségben a hamburgeres szakma csúcsán elhelyezkedő produktumokkal álljanak elő! A mekkdonátos hamburger ízre finom, a gyümölcs húsa (szaknyelven: buci) kellő méretűre dagadt, puha, nem rágós, elegendő tápanyagtartalommal bír, elegáns, érezni, hogy a szakemberek folyamatosan ellenőrzik a hamburgerligetek fáit, a napsugár valóban arisztokratikus színűre barnítja a bucit – mégis, vagy talán éppen ezért: unalmas!

Közhely, ugyanakkor mélységesen érthető, hogy a mekkdonátos hamburger csak ezt a sima, szürkés színű életérzést hozza ki az emberből, s a továbbiakban vegyük figyelembe, hogy a Mekkdonát-lánc nem is törekszik más piaci szegmensek kitöltésére, mert tudvalevő – első számú fogyasztói a gyermekek! Ők azok, akik egyszerűen csak magukba tömik az egzotikus gyümölcsöt, és kész-passz, nincs többé bukékóstolás, elemzés stb. A jól értesültek szerint homokos földben, elsősorban tengerpartokon nőnek a Mekkdonát hamburgerfái, ahol, noha nincs hideg, mégis hűvös van! Ezért is kell a gyümölcs sötét, egyébként meglepően húsízű nyelvét forró olajban újra fölmelegíteni, vagy (uram bocsá’) megsütni! Borzasztó primitivizmus, de tiszteljük más emberek marhaságait – legyünk liberálisak!

A hamburgeres társadalomban a képzeletbeli periféria mentén jócskán megtalálhatjuk a kóklereket, az örök gagyit követőket, a mezei hamburgerárusokat is, akik miután megrendelték a Családi Könyvklubtól a Hogyan ültessünk és termeljünk hamburgerfát? című egyébként valóban komoly, átfogó agrártudományi szakkönyvet, máris nekiugranak az iparnak. (Ha erre a szakmai bestializmusra gondolok, könny szökik a szemembe. Dadogok, érzem, hogy öregszem!) Nem tisztem, hogy e szerencsétlen páriákról írjak, noha kutatásaim során szinte mindenütt találkoztam a hamburgeres szakma eme szégyenletes képviselőivel.

Szinte a zsigereimben érzem a fogyasztók felháborodását, s mint hivatásszerűen nyilvántartott fajnsmakker, ízlelőbimbóim szakszervezetének elnökeként kikérem magamnak ezt a tipikusan keleties hozzáállást, ezt a link beidegződést, meghunyászkodást, megilletődöttséget, miszerint örüljünk legalább annak, hogy hozzánk is eljutott végre a hamburgerfa e sajátosan zamatos gyümölcse! Ha már tájainkon nem terem a hamburger (ennek az állításnak azonban ellentmond, hogy komoly botanikustársaságok bizonygatják az európai hamburgeres szaklapokban: az egyik legkiválóbb éghajlati és tápanyagokban dúskáló föld a hamburgerfa ideális termesztéséhez Európában nem más, mint a csallóközi!)

A szakmai kóklerség egyik emeletes példányával – kiragadva a sok közül – a pozsonyi buszpályaudvar várótermének első emeletén hozott össze a sors. A táplálkozásra felkínált hamburger húsa, az úgynevezett buci, valójában nem is buci volt, hanem egyszerű – jobb szót nem találok rá – zsemlyeszerű valami! Ropogós zsemle, húsos nyelvvel és porhanyós héjjal! A gyümölcs nyelve a parizer ízére emlékeztetett, s ki tudja, hol termett valójában a kókler hamburgere? Véleményem szerint a szaki bizonyosan a tajgáról hozathatta, ugyanis a gyümölcs szegényes ízvilága mindenképpen alacsonyabb rendű fajtára utalt. A tajgai hamburger hideg volt és rágós, s én akkor megvetettem magam, hogy egyáltalán elfogadtam a kókler hamburgeres gyümölcsét, nyakat behúzva elsuttyogtam a pályaudvar tövében, nehogy közröhej tárgya legyek. (Aki élvezni szeretné emberi egyszerűségét, mindenképpen a pozsonyi buszmegálló hamburgeres förmedvényével próbálkozzék, biztos, hogy nem fog magában csalatkozni.)

Az ilyen esetekben egy vérbeli hamburgerkutató kénytelen feltenni a kérdést, vajon milyen körülmények között termelhették a hamburgert, miképpen nőhetett meg, hogyan érlelődött a szilaj tajgai körülmények között a gyümölcs? A szüntelenül fúvó szél ellen vajon a fa kénytelen volt a gyümölcsét védve ropogós kéreggel, egyfajta páncéllal védelmezni?

A hamburger szüretelése című könyv szerzője szerint a hasonló hamburgercsaládok egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy egyfajta megélhetési növényekké degradálódnak, több energiát fordítanak ugyanis az életben maradásra a tajgán, mintsem zamatos gyümölcsöt teremjenek! A vízhiány, a tomboló szél, a radikális időjárási viszonyok, a tajga rágcsálóinak fogai kényszerítik a hamburgerfát a túlélésre, ennélfogva kész talány, a hamburgeres szaki, miután megízlelte a fa gyümölcsét, miért választotta ki a nagyközönség, a hamburgert kedvelők széles rétege számára?

Végigkóstoltam és tanulmányoztam immár számtalan hamburgerfesztivál kiváló hamburgereseinek termékeit, sőt több termelővel is volt módom megismerkedni az utóbbi időben, s mégis az a sommás véleményem, hogy a hamburgeres társadalom egyelőre a kvantumbehozatalra koncentrál, mintsem a kvalitásokra ügyelne, szűkebb régiónkban csak elvétve léteznek a szakma művészei.

Hol terem a jó hamburger? Hol szeret a hamburger? – tehetjük fel a jogos kérdést. Mégis, akkor hol fogyaszthatunk ebből a növényből kedvünkre?

A közelmúltban megrendezett Hamburgertermelők, -forgalmazók és fajnsmakkerek nemzetközi szintű kongresszusán, Hódmezővásárhelyen találtam rá a hamburgeres szakma nagy öregjére, aki aprólékos gondossággal szerezte be titkos helyről (bár zamatáról ítélve több kollégám gyanúja szerint a hamburgerre az Amazonas környéki esőerdőben talált rá). Ugyanakkor dicséretére legyen mondva, nemcsak kiváló, zamatos gyümölcsöt talált, hanem a növény konzumálásának is megadta a módját: hamburgerszalont nyitott! Örömmel válogathattam az indiai fajtából, nem vetettem meg a kongói hamburgert sem, de az igazi, valóban az Amazonas melléki volt! Benne volt minden, ami a jófajta hamburgert illeti. A zamat, a buci üde puhasága, a húsos nyelv tömörsége – és persze az öntet, amelyet csak a legeslegjobbak tudnak kicsalni a növényből.

Nem állítom, hogy csak a dél-amerikai hamburgerfajta a legjobb a világon, hiszen a hamburger annyira elterjedt növény, hogy szinte lehetetlen fölmérni, vajon hol teremnek, milyen éghajlati viszonyok közepette növesztik buci-gyümölcsüket a hamburgerfák, mindenesetre annyi bizonyos, hogy az egyik legősibb kultúrnövényről van szó, amely az antropológusok állítása szerint az embert az emberré válása felé irányította. Bizonyíték erre az a sok-sok megkövesedett, a Neander- és a Cro-magnoni-völgyben feltárt sírban talált hamburger is, amelyet kultúrgasztronómiai okok miatt egyelőre még nem hoztak nyilvánosságra a nemzetközi hatóságok. A hamburger ezáltal rejtély marad továbbra is, megmarad közhelynek, ködösített, élelmiszer-ipari terméknek, kirekesztve a társadalomból, prédául a szemfüles lacikonyhás kóklereknek, akik eltorlaszolják az utat a növényt felfedezni vágyók milliói elől!

Végezetül mit is javasolhatnék annak a halandónak, aki úgy érzi, végre pszichikailag és szellemi fejlődésében is megérett már arra, hogy a hamburgeres hivatást válassza? Noah Gordon, a nemzetközileg is elismert hamburgerkutató A hamburger nemesítése című könyvét a következő biztos tippjével zárja: „Törekedj a tökéletességre, keress és kutass, mert a hamburger nem pottyan senki szájába, a hamburgert le kell szakítani, csak így lehet a tiéd!”