Hol rontottuk el? Ha tud valaki megoldást erre a kilátástalan helyzetre, írja meg!

Teljesen normális családi életet éltünk. Mindketten dolgoztunk. A munkáért kapott bérünkből, igaz, nem tudtunk megspórolni egy koronát sem, de elég volt a mindennapi megélhetésünkhöz, sőt évente egy hetet síeltünk, 10 napot a Balatonnál töltöttünk.

A kisebbik gyerek alapiskolai tanulmányai mellett festett, néptánccsoportba járt, zenedében hegedűn tanult játszani és jutott még egy pár korona arra is, hogy külön német nyelvet tanuljon, mivel az iskolában angolnyelv-oktatás folyt. Ha ideje volt, szívesen eljárt focizni, lovagolni, teniszezni, de főleg gördeszkázni szeretett.

A nagyobbik srác már a középiskolai tanulmányait is Magyarországon végezte. Nem volt gond az útiköltséggel és a zsebpénzzel sem. Színvonalas kollégiumban lakott, nagyon jó tanárai voltak, ennek köszönhetően széleskörű betekintést nyert több irányú elfoglaltságba. Az egyetemre az első felvételin maximum pontszámmal bekerült. Még akkor sem volt gond, amikor az ösztöndíjtanács elutasította a kérelmét egy nevetséges indokkal: „úgysem jön már vissza, ha a középiskolát ott végezte”. Egy pillanatig sem érdekelte őket az a tény, hogy a gyerek minden lehetséges tudást, amit Magyarországon szerzett, itthon kamatoztatta. Nyári nemzetközi tábort szervezett a hazai fiatalokkal, de nálunk szokás úgy véleményt nyilvánítani valakiről, hogy közben senkit nem érdekel, ki ő és milyen érdemei vannak. ĺgy lett a nagyfiam egy magyarországi egyetem hallgatója önköltséges osztályba besorolva. Egy kicsit veszélybe került a családi kassza, de mit meg nem teszünk a gyerekért, vállaltunk egy kis pluszmunkát, és kifizettük szemeszterenként a tandíjat, havonta a kollégium és a koszt költségeit, a tankönyveket, az útiköltséget meg minden mást, amit egy önköltséges diáknak kell. Télen már nem síelt a család, nyáron pedig nyaralás helyett idénymunka volt. Mindennek ellenére nagyon jó hangulat uralkodott nálunk.

Csakhogy a dolgok mindig akkor változnak meg, amikor úgy gondoljuk, hogy a legnagyobb rendben megy minden. Május elsejével a férjem cégét felszámolták, és akármennyire az egyik legjobb dolgozó volt, nem akadt számára sehol munka. Az első hónapok még egészen jól teltek el, írtuk a kérvényeket, egyiket a másik után, bújtuk az újságokat, konkurzusra járt, sajnos a cégek vagy egyáltalán nem válaszoltak, vagy negatív választ küldtek. A hónapok lassan teltek, már bevontuk az ismerősöket is, a munkakeresési körzet is kiterjedt, most már Kassától Pozsonyig, Miskolctól Pécsig, mindenfele és már bármilyen munkát vállalt volna. ĺgy jött a november, a december... A férjem egyre idegesebb, egyre elkeseredettebb lett, már nem volt miből kifizetni a villanyszámlát, már nem volt miből törleszteni a kölcsönt, ha a gyerek hétvégére hazajött, nem volt miből bevásárolni, ha utazott vissza, nem jutott útiköltségre sem, és egyre ritkábban járt haza, mert az otthon már nem volt az igazi. Mert mindenki ideges volt, mert minden gond volt, mert nem lehetett már megszólalni anélkül, hogy valaki ne válaszoljon agresszívan. Mert a szülők már csak veszekedtek, mert apa már el akar költözni, mert, mert, mert... Eltűnt a jókedv, a nevetés, a melegség a házból.

Nem értjük, miért nem megy. Egy férfi, aki nagyon ügyes, legyen szó kézügyességről, szellemi munkáról, egyszerűen a karrierje alatt egy panasz nem volt rá, betöltött vezető pozíciókat, de dolgozott munkásként is, mindig becsületesen végezte a munkáját... Az ilyen most miért nem kell sehova?

Vállalkozni? Miben és persze miből, hogyan elkezdeni? Sokféle tudással rendelkezik, főiskolai végzettsége van, sok éves tapasztalata, kitartása, becsületes hozzáállása a munkához, és ami a legfontosabb, dolgozni akar... Kiben van a hiba? Bennünk vagy a társadalomban? Jöhet még ettől rosszabb, kérdezik sokan. Igen, mert nem elég, hogy elromlott a televízió és a mosógép, és kilopták a pincét..., és jöhetne még sok más, mert persze minden fokozódik, de hogy a dolgok ne menjenek olyan túl egyszerűen, megszűnik a mama munkaviszonya is. Az árak emelkednek, a villany- és a gázszámla magasabb lett, de a fűtést is emelik, és a kölcsönt sem fizettük még le, s már halmozódnak az újak, mi következhet még? Lesz még ebben a családban valaha is jókedv, vidámság? Visszatér a melegség, a fény?

Kedves olvasó, nem azért írtam le ezt a történetet, mert azt gondoltam, annyira egyedi, hanem pontosan azért, mert lassan majdnem minden család erre a sorsra jut, kiváltképp Kelet-Szlovákiában, ahol nincs munkalehetőség, ahol a munkanélküliség százalékát nem egyjegyű számmal írják, mert sorra zárnak be cégek és a létezőek is a minimálbért fizetik csupán. Milyen országban élünk? Milyen generációt nevelünk? Hogyan fognak gyermekeink családot alapítani és persze gyerekeket nevelni?

(H. M. – teljes név és cím a szerkesztőségben)