Hogyan szűntünk meg elvtársak lenni

Azt mondtuk, a forradalom kézen fogva kivezetett bennünket Platón híres barlangjából, és egyszeriben kontúrokat, formákat és árnyalatokat is láttunk már, nem csupán falra vetülő árnyékokat. De valóban mindannyian tisztábban láttunk?

Kezdők voltunk szabadság terén.

Meg kellett tanulnunk új nevet adni a dolgoknak. A felvonulás immár nem egykedvű menet volt, műszegfűvel és az ideológia szakállas atyáinak vörös zászlókon lengő képével, hanem tüntetés, tiltakozás, amelyről senki sem szakadt le a következő sarkon, miután leintegette a magáét a tribünön helyet foglaló párttitkároknak és tábornokoknak.

Az elvtárs megszólítás egyetlen éjszaka alatt devalválódott, reggelre kelve polgárok voltunk mindnyájan.

Próbáltuk megérteni, miben különbözik a novemberi szabadság a szabadság hiányától, amiben felnőttünk. Záporoztak ránk az új definíciók, mint aszály után az eső. A föld magába itta ugyan őket, de nem tudtuk, mi nő ki belőlük a kertünkben.

Biztonság és kommunisták

Azok közül, akik felnőtt életük nagy részét a kommunizmusban élték meg, sokan féltek. Féltették a biztonságot, amelyet nemzedékek sorára szabott ki a kommunista rezsim.

Nem is volt egyebük, csak ez a biztonság: a panellakás kiutalásának biztonsága, az élethosszig tartó munkáé, a karácsony előtti narancsé, az egy párté. A május elsejék biztonsága, az „örök időkre” jelmondatoké, amelyek nem változtak. A baráti katonai védelem biztonsága, és a két állami tévéadóé a fekete-fehér készüléken. Annak a biztonsága, hogy mindenki ugyanazt az ebédet eszi az üzemi étkezdében, és annak, hogy elég „tartani a pofádat és a lépést”.

Némelyikük még harminc év elteltével is azt kérdezi: mégis mi volt ebben olyan rossz? És nem emlékeznek már, hogy e biztonságért a nép egy része mennyi kompromisszumra kényszerült, mennyi megaláztatást szenvedett el.

Ugyanis ebbe a biztonságba beletartozott a félelem és beletartoztak a besúgók is csakúgy, mint a rendszer kritikusai részére kirótt nehéz fizikai munka, rosszabb esetben jáchymovi uránbánya. A kenőpénzek és fél disznók biztonsága, a kizárólag pártfunkciókat megillető fekete szocialista luxusautók, a Tatrák és Zilek biztonsága, a papír nélküli vécék biztonsága és a tömeges útlevél-nélküliség – vagy maximum egy Romániába szóló betétlap – biztonsága.

„Pártunk óvó melegében jaj, de nagyon jó nekünk, tiszta szívből ígérjük, hogy támaszául felnövünk.”

Azt kiabáltuk, takarodjanak a kommunisták. De ebbe valószínűleg nem értettük bele az összes olyan párttagot, akit személyesen ismertünk: a szomszédokat, tanítókat, rokonokat, ünnepelt szocialista sztárokat. Mégis hova mennének? Hittünk benne, hogy a kommunizmus lemosható az emberről, akár a verejték a gyógyító láz után. De harminc év elteltével azzal kell szembesülnünk, hogy nem mindenkiről.

Gyermekként nem tudtam, hogy tulajdonképpen kik a kommunisták, pedig oktatási rendszerünk zsenge korunktól kezdve sulykolta belénk, hogy ők a jók. De valahogy nem illettek bele nagymamám hagyományos meséibe, amelyekben mindig világosan megkülönböztethető volt a jó és a rossz.

Isten és Terézia

Gömörpanyiti nagy-nagynéném, Terézia egész életében megveszekedetten szidta a kommunistákat.

Ha csak szóba került a rendszer, az apró, istenfélő néni fúriává változott, és görbe botját felemelve, magyarul kiabálta, hogy büdös kommunisták!

Még azok is tartottak tőle, akik egykor elhajtották a falubeliek teheneit, lovait a szövetkezetbe. Nem tudtak vele mit kezdeni, hiába sütötték volna rá, hogy a rendszer ellensége.

Nem bocsáthatták el, mert nem volt honnan, nem büntethették a gyerekeit, mert gyermektelen volt. Nem foszthatták meg a biztonságától, mert csak egyvalamiben volt biztos: hogy meghal, és azzal véget érnek földi szenvedései.

Volt, aki megkérte néha, ne a gyerekek előtt szidja a kommunistákat, mert még visszamondják az iskolában, és bajba kerülnek a szüleik. Isten úgyis mind megbünteti őket. A tanítót is, aki ebből ügyet csinál, válaszolta erre.

Közszájon forgott róla egy csomó sztori – hogyan nem volt hajlandó beadni a teheneit a szövetkezetbe, hogyan nem írta alá a papírokat, amelyekkel a helyi pártvezető járt a nyakára. A faluban egymást váltották az elvtársak, Terézia azonban rendíthetetlen ellenségük maradt. Az egyiket megfenyegette, hogy ha át meri lépni a háza küszöbét, akkor az én tántikám oda fog járni az irodájához, és addig átkozza, míg le nem pottyan az a borvirágos orra. Az elvtárs nem lépte át a küszöböt.

Terézia templomba járt, amíg bírt. Később azon sírt, hogy a templom sem a régi már, és a pap nem beszéli az ő nyelvét. Nem volt forradalmár, de nem bocsátotta meg a rendszernek, hogy el akarta venni az Istenét.

Kádár, Hofi és a szamizdat

Kiskorunktól kezdve tanítgattak arra, mit szabad és mit nem szabad mondani az iskolában. Én például nem ismételhettem meg, amit miskolci nagyapám mondott néhány pohár bor után a kommunista rezsimről, nevezetesen hogy Magyarországon hamarosan bekrepál a rendszer, és akkor majd odaköltözünk.

Balog Béla Hofi-vicceket mesélt a Kádár-rendszerről, a dagadtra hízott, ostoba elvtársakról, akiket a négy fal között mindenki kiröhög.
Akkor még persze nem tudtuk, hogy a magyarországi kommunista berendezkedés megtűrte a politikai kabarét, hogy azon keresztül eressze ki a felgyülemlett gőzt: megengedte a rezsim hiányosságainak bírálatát, anélkül, hogy kikezdte volna a rendszer alapját. Így abban az illúzióban élt az ország, hogy lényegében véve szabadság van, hiszen kiröhöghetik a helyi párttitkárokat, koruk karikatúráit.
Nagyapám olyan könyveket hozott, amelyeket Szlovákiában nem lehetett beszerezni, gimnáziumi tanáromtól pedig tanítás után megtudtam, hogy mi a szamizdat, a tiltott irodalom, hogy mi a Beszélő, és ki volt Nagy Imre. Hogy az igazságért ugyan nem ítélnek senkit máglyahalálra, pofonban azonban megkapja a magáét, aki pattog.

Forradalmárok

1989-ben jöttem Pozsonyba. Az első két hónap után nem jártunk be az egyetemre. De nem iskolakerülők voltunk, hanem forradalmárok. Szüleink, ha épp nem velünk tüntettek, odahaza, a rádió mellett reménykedtek, hogy ezúttal nem jönnek a tankok, hiszen Magyarországra és Lengyelországba sem mentek, amikor omladozni kezdett a rendszer.

Néhány tanárunk ledobta öltönyét, kinyúlt pulóverbe bújt és velünk tartott. Már akkor sejtettük, hogy a marxizmus-leninizmus nem akasztható be a szekrénybe, mint az elvtársi nyakkendő.

Felsőbb éves diáktársaink már a forradalom első napjai után azt kérdezgették, mi lesz azokkal a tanárokkal, akik éveken át a burzsoá média és irodalom kritikáját, a forradalmi mozgalom revizionizmusának kritikáját, marxizmus-leninizmust és dialektikus materializmust tanítottak. Ki dönti el, hogy ki maradhat a bölcsészettudományi karon, az újságíró- és történelemtudományi tanszéken?

Bársonyos forradalmat akartunk, és abban bíztunk, hogy diáktörvényszék helyett az egyén lelkiismerete dönt. Akkor még persze nem tudtuk, hogy sokan gyorstalpalóra iratkoznak be, hogy életrajzukból mielőbb kigyomlálják a forradalom előtti ideológiai sikereket.
Úgy volt, hogy az idő majd megmutatja, mennyire hiteles a tanárok „krémjének” metamorfózisa.

Szabadság

Felgyorsultak körülöttünk az események. Az állóvíz sok év után heves hullámzásba kezdett, és áradt az utcákra a szabadság az egyetemekről, a színházakból, a terekről. Befolyt a szocialista lakásokba, pincékbe, a kocsmákba, ahol azelőtt néhány sör után merték csak megmorogni a rendszert. A szabadságot már nem lehetett megállítani. Hatalmas folyóként ragadott magával bennünket.
Sejtettük, hogy nem hagyhatjuk magunkat csak úgy sodortatni. Azt is, hogy sok-sok évnyi munka vár ránk. Úgy éreztük, az akkor még alig két évtizedet élt nemzedékünk a majdan utána következőkkel együtt megmenekült.

Csakhogy a szabadság nem örökbérlet, nem épül be automatikusan a nemzet genetikai kódjába. Egyetlen nemzedék sem kapja befejezett állapotban, fogyasztásra készen. Ha nem foglalkozunk vele, akkor megfosztanak tőle azok, akiket megfertőzött a hatalom és a korrupció.

Elvtársak nélkül, párttagokkal

A demokráciát sokan úgy fogyasztották, mintha a nagy zabálásra lettek volna hivatalosak. Volt, hogy emészthetetlen kombinációkat pakoltak a tányérjukra. Csak azért ettek, mert az asztalok éppen tele voltak, és ők férkőztek a közelükbe elsőként. Nem gondoltak másokra, a sorban állókra, az eljövendő generációkra, a szülőkre, akik bíznak benne, hogy demokráciát hagyhatnak utódaikra.
A kommunista elvtársakat felváltották a párttagok, kialakult az apparatcsikok forradalom utáni nemzedéke, amely továbbörökítette a párthűség intézményét. A párt minden gyarlóságuk ellenére védő kart nyújtott azoknak, akik elég szorosan tapadtak hozzá, és kiemelt helyet szavatolt számukra az asztalnál.

Először a Vladimír Mečiar kreálta magánosítók jelentek meg a színen. Jövőképük nem volt ugyan, aranyozott vécécsészéjük annál inkább, valamint olyan luxusautó-flottájuk, amelynek árából több generációnyi szepsi gyerek iskoláztatását fedezni lehetett volna. Volt továbbá csinibaba-gyűjteményük és megkent-felkent hivatalnokaik, skrupulusuk azonban egy hangyasóhajnyi sem.

Felbukkantak olyanok is, akik egy időre a választók jólétéért munkálkodó demokrata álcáját öltötték magukra, de végül ők sem tudtak ellenállni a terített állami asztal ínycsiklandó fogásainak. A köz szolgálatát az állami költségvetésből karácsony előtt juttatott morzsákra, a nemzet ellenségeit néven nevező szórólapokra és a gazdasági klánok által tetézett nyomor völgyének frusztráltjai számára szállított nacionalizmusra redukálták.

A kommunista időkkel szemben nem volt már szükséges a párttagság, ha valaki a gyári hegesztőnél vagy alapiskolai tanítónál komolyabb karrierre vágyott, az efféle elköteleződés nem elhanyagolható gazdasági előnyöket, közigazgatásban betölthető pozíciókat és a védelem ígéretét jelentette, ha az embert netán rajtakapnák, hogy a pártdoktrína sötétebb oldalának egyes elemeit próbálja kidomborítani.

Védelem

A Fico-féle Smer szintet lépett a politikai klánok genetikai összetartozása terén. A pártból végérvényesen család lett, a hagyományos maffia-értelemben: feltétlen lojalitással, a felelősség elutasításával, védelemmel és karrierrel. Az olyan hivatalnok, aki – vagy akinek a felettese – a pártnak köszönhette pozícióját, álmában is fújta azoknak a névsorát, akikkel szolgálatkészen kell bánni, és akiket nem szabad piszkálni. Ezeket a névjegyzékeket olyan helyeken is tiszteletben tartották, ahol inkább vizsgálniuk kellett volna.

Az olyan típusú pártokból, mint Ficóé, nem a korrupt vagy a hatalmukkal visszaélő személyek szorulnak ki, hanem inkább azok, akik bírálni merészelik a klán, választott családjuk fejét. És ha netán nagyon háborog a köz, távozik, akit rajtacsíptek a korrupción vagy a hatalommal való visszaélésen, nehogy a jelenléte ártson a pártnak. Aztán csendben találnak számára egy megfelelő posztot valamelyik külföldi nagykövetségen vagy sóhivatalban.

A jogállamiság elveinek fokozatos aláásása miatt csak idő kérdése volt, hogy megszülessen egy Marian Kočner, aki biztosra veszi védettségét és azt, hogy a politikában kizárólag erkölcsileg romlott és erkölcsileg romlottabb szereplők mozognak. Miután Kočner úgy vélte, hogy az ország összes mocskát dokumentálta, meg akart szabadulni egy újságírótól, hogy a többieket megfélemlítse.

Mint az elkényeztetett gyerekek

Egy teljes politikai nemzedék áll hozzá úgy a szabadsághoz, mintha az csupán egyetlen választási időszakra szólna. Nem gondolnak a kormányzásuk utáni időkre. Gyakran arra fordítják energiájuk legnagyobb részét, hogy hatalmon maradjanak.

Azt hazudják a választónak, hogy a demokrácia elviseli, ha ők csak a számukra legvonzóbb falatokat csipegetik ki a tálból: előjogokat kötelezettségek nélkül, szabadságot felelősség nélkül, szavakat következmények nélkül. Fel vannak háborodva, hogy a liberálisok vagy idegen erők ügynökei a demokráciát rosszul értelmezve arra figyelmeztetik őket, nem lehet büntetlenül megnyirbálni a kisebbségek jogait a többség döntése alapján.

Ugyanis az autokraták által ráaggatott jelzők nélküli nyugati demokráciának éppen az a lényege, hogy a többség zsarnoksága elől is megvédi az emberi jogokat, ha a többséget behálózzák a populisták.

Populista kirakós

Ma olyan politikusok is versenyeznek a kegyeinkért, akik egy megvalósíthatatlan, torz, hamis világot ígérnek. Olyan világot, amelyben a választók maguk húzzák meg a határokat és választják ki első osztályú polgártársaikat, a többieket kirekesztve, hogy azok láthatatlanok és némák maradjanak. Számos nemzeti tragédia kezdődött ott, hogy a választó elhitte: ilyen társadalom lehetséges.
A forradalom után harminc évvel a visegrádiak egy része készséggel bólogat diktátoroknak, akik azt hirdetik, hogy az ember természetéből adódóan nem alkalmas a liberális demokráciában való életre, ezért a demokráciát meg kell változtatni. És hogy minden nemzet a választott kormányától függően a saját szükségleteihez igazíthatja a demokráciát, akár a szélsőségekig.

Népellenséget klónoznak a konspirációs weboldalak kitartó munkájával életben tartott ismert sztereotípiákból. A rettegésben élő választópolgár ugyanis sokkal készségesebben osztja az emberi jogokat arra, ami „azokat” illeti meg és ami „nekünk” jár. Az emberi jogoknak azonban nincs fehér heteroszexuális keresztény közép-európai férfiakra és egy másik, a világ maradék részére vonatkozó változata.

És harminc év elteltével ismét valahol a szabadság és a szabadsághiány mezsgyéjén találjuk magunkat, a jövő elrablói pedig arról győzködnek, hogy ők csupán a nemzet identitását védelmezik a – sikeresebb autokraták receptje alapján megalkotott – ellenséggel szemben.

Remény

De nem vagyunk tehetetlenek. A tisztességes, becsületes emberek nem a társadalom perifériájára szorult, veszélyeztetett kisebbség. Lehet, hogy nem kiabálnak, de van hangjuk.

Nevelik gyermekeiket, és nap mint nap kísérletet tesznek az emberhez méltó életre. Mindenki a lehetőségei szerint. Megtanítják a gyerekeiket arra, hogy nézzenek körül, mielőtt az úttestre lépnek, hogy illedelmesen köszönjenek az ismerősöknek, és köszönjék meg, ha valaki tesz értük valamit.

Arra tanítják őket, hogy ne hazudjanak, meg arra, hogy tanuljanak, mert akkor vihetik valamire. És kevéssé valószínű, hogy Marian Kočnert és a hozzá hasonlókat állítják eléjük példaként.

Ezek az emberek nap mint nap eljárnak munkába, néha aggódnak, nehogy elveszítsék, mert tudják, hogy ez az egyetlen módja családjuk eltartásának. Gyógyítanak, tanítanak, takarítanak, gyümölcsöt-zöldséget termesztenek, állatokat tartanak, ételt adnak ki, vezetnek, utasokat szállítanak vagy utaznak. Nap mint nap.

Nem lopnak, nem vesztegetnek, és talán ki is kérnék maguknak, hogy a korrupció természetes ösztön, egyfajta nemzeti sajátosság lenne.

Ebben az országban nincsenek még abszolút kisebbségben azok, akik tudják, hogy a műveltség nem szégyen. Akik olvasnak, és gyermekeiket is olvasásra szoktatják. Akik azt várják a politikusoktól, hogy a jobbik énjükhöz szóljon, ne pedig legalantasabb ösztöneiket próbálja felszínre hozni.

A szolidáris ember nincs kihalófélben. Tisztességes országot nem csupán azok akarnak, akiket a tisztességtelen kisebbség romkocsmákban ücsörgőknek vizionál.

És sokan vannak, akik tudják, hogy ismét – hogy mindvégig – a szabadságunk a tét.

Beata Balogová, a SME főszerkesztője
A European Press Prize 2020 díjnyertes írása kommentár kategóriában