Hendikeppel előlépő nemzedék

Ön már megvált ugyan a katedrától, de hosszú esztendőkön át gyakorló pedagógusként a fiatalok különböző korcsoportjainak körében mozgott. Tapasztalatainak birtokában eltűnődött már azon, hogy a járványhelyzettel szembesült koronanemzedék milyen felnőttekké növi ki magát?

Manapság a több hullámban globálisan elharapódzó pandémia nélkül is sebesen és nem mindig az előnyére változik a világ. Ezért a mai fiatalság eleve hatalmas kihívások előtt áll. Komoly tanulmányok szólnak arról, hogy ma már nem elég a klasszikus értelemben vett tudás; így az oktatásnak az is a feladata, hogy a diákságot megtanítsa arra, miként kell tanulni. Hiszen a jelen fiatal generációjának a jövőben öt-tíz évente lépnie kell egyet a saját szakmájában. Vagy egy másikban új közösségbe illeszkedve valami újat elsajátítania. Természetesen, ez már önmagában is eléggé komplikált, a tavaly kora tavasszal Szlovákiában is sokkhatásként megjelent fertőző járvány nélkül. Az pedig külön szót érdemel, hogy itt a járványkezelés feladatát a kormány úgy látja el és úgy irányítja, ahogyan! Tele improvizációkkal, elbizonytalanító döntésekkel, az emberek pénteken nem tudják, mire ébrednek hétfőn. Az iskolákat az elsőkként zártuk be, és utolsókként nyitjuk ki. Az örökös hezitálás mindenkire rossz hatással van, a felnövekvő nemzedéket pedig duplán elbizonytalanítja, amire külön hatással lesz a pandémia alatti összezártság is, a tágabb szociális közeg hiánya. Igaz, az elhúzódó járványhelyzet alatt a pedagógusok sok tekintetben tökéletesítették az online képességeiket, viszont rengeteg olyan gyerek él az országban, akinek nincsenek meg az online oktatáshoz szükséges feltételei; a szaktárca pedig nem segítette ki őket ebből a szorult helyzetükből. Ezt említve körülbelül százezer gyerekről beszélhetünk!

Tágabb horizonton milyen generáció lesz ebből a fiatalka és tizenéves korosztályból? Mondhatni: a koronaidők elveszett nemzedéke nő föl a szemünk előtt?

Szerintem ezt az időszakot az emberek egymás közötti kapcsolatai fogják a leginkább megsínyleni. Kérdés például, hogy a fiatalok – bár talán az idősebbek is – visszatalálnak-e majd egymáshoz? Megbízható választ erre csak a járvány lecsengése után kaphatunk, mert az ifjúság körében a poszttraumás tünetek vitathatatlanul jelen vannak. Pszichésen ez most borzasztóan nehéz helyzet számukra, hiszen a bizonytalanság különösen komoly stresszel jár, kis híján össztársadalmi elbizonytalanodást jelent. Ennek a korcsoportnak a jövőben nehéz dolga lesz. Elég belegondolni, hogy Szlovákiában lényegében egy éve nem zajlik folyamatos tanítás az iskolákban. Hasonló a helyzet az óvodákban. Az a diáksereg van jelentős többségben, amelyik ősz óta vagy még régebben nem találkozott személyesen az osztálytársaival. A kijárási korlátozások révén számos olyan tevékenység tűnt el egyik hétről a másikra az életükből, amelyeket addig adottnak és sziklaszilárdnak tartottak. Nincs reggeli indulás az iskolába, nincsenek kora esti közös kólázások, eltűnt a jól bejáratott hétvégi időtöltés. Az otthonlétre fogott fiatalságban fölerősödött a kamaszkor minden gondja. Aki megunja a négy fal megszokott miliőjét, az bizony sehol sem tudja kiengedni a fáradt gőzt; a lelassult otthoni létben nem tud hová menekülni a világ elől. Ugyanis látni kell, hogy a ma felnövő generáció már nem a szüleivel beszéli meg minden problémáját.

Mennyire lehet irritáló számukra, hogy önhibájukon kívül végül is egy sérülékenyebb, hézagosabb tudású, a társasági és személyes kapcsolataiban már huzamos ideje korlátozott ifjúságról beszélhetünk?

Gondolom, mindez erősen frusztrálja őket. Még ha létezik az úgynevezett bent ülős réteg is, amelyik egyébként sem keresi a társaságot, a jó értelemben vett bandázást, ők megvannak a könyveikkel, filmjeikkel, sportolni sem akarnak. De a többség egyre türelmetlenebb, és a politikusokkal szemben is ingerültebb. Ahogy nem szabad elleplezni a tudásszint felületesebbé válását. Úgy vélem, bizonyos készségeket nem lehet online formában megtanítani. Meg hát a szakmai gyakorlatok tárgykörében szintén kiesett már egy teljes esztendő. Találomra csupán egyetlen példát említek: az autólakatos mit gyakorolhat otthon, az internet segítségével?! Persze, ez „csak” egy felvetés az egyelőre megoldatlan gondok halmazából.

Milyen mértékben érződik majd a szociális, a közösségi és a társadalmi kapcsolataik radikális beszűkülése?

A tavalyi év márciusától tartó szokatlan helyzet pszichés következményeit tekintve kedvezőtlenül. Egyeseknél az állandó otthonlét egyhangúsága már-már elvonási tüneteket mutat, mert kereken tizenkét hónapja nem úgy élnek és tanulnak, ahogyan korábban. A korlátozások miatt és a feltöltődés bevált szokásai nélkül letenni az előzőleg „beszabályzott” mindennapi életformáról önmagában nem kis lelki teljesítmény, és ez komoly egyéni frusztrációval járhat. A koronavírus-járvány, illetve annak kormányzati kezelése is tulajdonképpen kérlelhetetlenül őszinte tükröt tart elénk. Nem könnyű belenézni, hiszen a pandémia mindenkit alapvető élményektől és lehetőségektől foszt/fosztott meg.

Egyes társadalomkutatók szerint az ifjú Covid-generáció egy falhoz állított nemzedék. Osztja ezt a nézetet?

Ez a nálunk idestova tizenkét hónapja tartó állapot valóban sajátságos helyzet. Remélhetőleg a fiatalokban elég praktikus alkalmazkodóképesség rejlik ahhoz, hogy sikerüljön felülkerekedniük a fertőző világjárvány miatt kialakult hendikepen. Persze az is kérdés, meddig fog elhúzódni a súlyos veszélyhelyzet, illetőleg Szlovákia belátható időn belül leszorítja-e a nálunk egyelőre magasan ágaskodó járványcsíkot. Arról ugyanis egyelőre kevés szó esik, hogy az eredeti vírus mutánsai révén bizony benne járunk a fertőzés harmadik hullámában. Mindebből az egyetlen elfogadható kiút a lakosság átoltása az európai egészségügyi felügyelet által hitelesített vakcinákkal. Ezért őszintén csodálkozom azokon, akik nem így gondolkoznak; és akik ebben az egészségügyi mizériában egyénileg fegyelmezetlenek, a járványkezelési szinteken pedig átgondolatlan döntéseket hoznak. Mi például egészen a múlt hét derekáig nyitva hagytuk az ország határait, s inkább az iskolákat zártuk be már kora ősszel.

A vírus által takaréklángra fogott és kissé tanácstalan ifjúság miként vágjon neki az életnek?

Én amondó vagyok, hogy minden gátló körülmény ellenére optimizmussal! Most egy egész generációnak fokozott esélye nyílik arra, hogy megmutassa: a meghatározó gondolkodás dolgában mennyire alkalmazkodóképes és „ütésálló”. Hiszen az ifjúságukat másként, nem olyan felhőtlenül élik meg, mint az őket megelőző másfél-két nemzedék. Természetesen azon is sok minden múlhat, hogy mit üzen a politika, és mit képes biztosítani a család. Tehát hogy kinek milyen egyéni lehetőségei vannak, ki milyen szociális környezetben nevelkedik. De mert egy egész „koronanemzedékről” beszélünk, legalább ennyire lényeges az ő belső motiváltságuk is. Hogy milyen tempóban fogják felismerni: egyéb lehetőség híján igazodni kell a jelen megváltozott követelményeihez. Különösen ha maradandóbbnak bizonyulnak a világjárvány vesződségei.

A felnövekvő koronatinik, a Covid-generáció fogja tudni szeretni az életet?

Valószínűleg a kisebb hányadának ez nehezebben fog menni, de így is bőven marad az a tág réteg, amely képes lesz rá. Kialakul egy újfajta egyensúlyi helyzet, az azonban ma még megválaszolhatatlan, hogy ez mennyire „sántít” majd ahhoz képest, amit 1989 után, egészen 2020 kora tavaszáig, megszoktunk. Például alapvető hangulati kérdés, hogy a szabad mozgáshoz úgynevezett Covid-útlevél lesz-e szükséges...

A közeljövőben miben mutatkozik nagyobb deficit: a tudásanyagban, az ifjúság természetes érdeklődésének ellankadásában, a személyiségformálásban vagy akár a kognitív képességek kopásában?

Elsőre talán furán hangzik, de megfelelő szakmai hozzáállással a legkönnyebben ledolgozható deficit a tavaly óta felgyülemlett elméleti tudáshátrány lesz. És nem csak a stréberek számára. Ennek függvényében aztán az új iránti érdeklődésük és a gondolkodási képességük is élénkülni fog. A leghosszabb történetnek a szociális érintkezés formáinak visszaállítását érzem. Különösen azoknál, akikkel a család következetesen betartatta a maradj otthon rendeletét. Hiszen ők hosszú hónapok óta akárcsak a nagyszüleikkel vagy más rokonnal sem találkoztak, nemhogy a megszokott iskolatársaikkal, a barátaikkal.

Viszont lassan egy kerek esztendeje azt a felelősséget is kapták a vállukra, hogy épp az ő fegyelmezettségükön múlik az idős emberek sorsa, mert a találkozásaikkal és a szórakozásaikkal a veszedelmes járvány vírusát terjeszt(het)ik!

Nyilván eltartott egy ideig, amíg elhitték a megelőzés fegyelmének fontosságát. És az szintén természetes, hogy háborogtak ellene, ez az indulat máig ott él bennük. Ugyanakkor ez kitűnő próbatétele annak, megértik-e, hogy az életben nem lehet bizonyos korlátok és szabályok nélkül, csak úgy, hűbelebalázs módjára élni. Én úgy látom, ebben a próbatételben a fiatal koronanemzedék állta a sarat.

Megtörténhet, hogy a járványgeneráció könnyebben hisz majd az összeesküvés-elméleteknek? Azoknak értelmük ugyan nincs, de a követőik hinni tudnak bennük, mint egykor a mágiában.

Feltehetően többen lesznek, akik hisznek az összeesküvés-elméleteknek. Például elfogadják azt a badarságot, hogy a védőoltással chipet ültetnek belénk. A fiatalokkal kommunikálni ezért manapság komoly felelősséget jelent. És az is fontos, hogy a nagy szolgáltatók, így például a Twitter meg a Facebook, merjenek fellépni a konspirációs elméletek ellen, megőrizve természetesen a szólásszabadság jogát.

Minden krízis, így a járványválság is mind a jobb, mind a rosszabb irányba fordulás lehetőségét kínálja. Ön szerint melyik irányba lépünk?

Hiszek benne, hogy az emberiség van olyan bölcs, és főként a fiatalság tanul azokból a dolgokból, amelyeket nemcsak az utóbbi 12-13 hónapban, hanem a történelme során is átélt. Tanácsos lenne, ha az ifjú korosztályban a bizonytalanságok jelenén okulva a felelősségtudat erősödne. Hiszen a világjárvány elsődlegesen megszívlelendő üzenete, hogy milyen tapasztalatokat tudunk leszűrni belőle – és azok a koronanemzedékben generációformáló életfelfogássá ötvöződnek-e?!