Helyzetgyakorlatok kezdő öregeknek

Fiatalasszony koromban szívesen hallgattam idősebb asszonytársaim bölcsességeit családról, háztartásról, egyáltalán az életben felmerülő kérdésekről. Mindegy volt, hogy egyszerű parasztasszony élettapasztalatairól volt-e szó, vagy esetleg regényhősei szájába adta egy-egy általam tisztelt író a megszívlelendő mondatokat.

Kisgyermekes anyaként és gyakorló óvónőként – még az 1970-es évek végén – nagyon megörültem, amikor rátaláltam A már óvodás vagyok című könyvre. Akkor fedeztem fel tulajdonképpen az íróját, Janikovszky Évát is. Számomra is élmény volt, amikor esténként felolvastam a könyvből. Csodáltam, hogy egy kívülálló mennyire reálisan látja, mi zajlik egy kisgyermekben, amíg beilleszkedik egy számára teljesen új környezetbe, közegbe.

Két gyermekem kinőtte az óvodát, de az írónő új meglepetéssel szolgált: Már iskolás vagyok. Annak ellenére, hogy személyesen soha nem találkoztam Janikovszky Évával (megjelent könyveit viszont sorra elolvastam), az évek múltával kezdtem úgy érezni, mintha távol élő bölcs, idős barátnőm volna.

Felnőtteknek írtam című könyvében nagyon sokszor elolvastam – a Helyzetgyakorlatok kezdő öregeknek fejezetben –, hogyan is szembesüljön az ember a felismeréssel, hogy bizony öregszik. Örök probléma – előbb vagy utóbb mindenki (ha szerencsésen megér egy bizonyos kort) szemben találja magát ezzel. Hiúság ide, hiúság oda, vannak jelek, melyek nap mint nap figyelmeztetnek: változik a megszólítás, egyre többen néniznek, megjelennek az ember arcán a mimikai ráncok (a sok nevetéstől persze). Mint írja, a legtöbben igyekszünk hajunk hullásának okát a civilizáció negatív hatásaira fogni. No és a fogas kérdések! – hogyan próbáljuk az ép és a rossz fogak arányát megállapítani, részprotézis gondolatával kacérkodunk, csak sajnos már nincs, ami azt megtartsa.

Minderről – humorral fűszerezve – olyan emberien ír, hogy mindjárt másképp látja a magamfajta ezeket a problémákat. Janikovszky Éva megmutatta, hogyan kell méltósággal megöregedni, hogy ennek is külön lélektana van, és hogy bizony egy kicsit intelligencia kérdése is a folyamat helyes kezelése. Például nem kell megvárni, hogy a barátnőnk figyelmeztessen, már nem illik a fejünkre a rózsaszínű kalap. Hogy minél idősebbek vagyunk, annál inkább szükségünk van tükörre. Egy idő után kettőre is, hogy időnként ellenőrizhessük magunkat, elkerülve ezzel a nevetségessé válást. Hogy ne akarjunk feltűnő sminkkel, ujjatlan, térden felüli nyári ruhában, esetleg macskanadrágban, rövid pólóban még hetvenévesen is a fiatalokkal versenyezni.

Az írónő a hetvenötödik születésnapján még derűsen fogadta, hogy a családján kívül több neves közéleti személyiség, sőt a média is köszöntötte, ünnepelte. A Kossuth-díjat azonban, betegsége miatt, már otthonában vette át. „Bocsika, megöregedtem!” – írja a Ráadás című könyvében, ahonnan a következő idézet való: „... egyszer életében minden ember megérdemelne egy tapsot. Aztán vagy bejön a taps, vagy nem.”

Kedves bölcs „barátnőm”, mit csináljon az az ember, akinél a taps végképp elmarad?! Persze, tudom, az egyik legfontosabb, hogy képesek legyünk megtalálni a jót, tudjunk örülni. A napi kis örömökben keressük és próbáljuk megtalálni a boldogságot.

Janikovszky Éva megkapta a neki járó tapsot. Sajnos, számára 2003 nyarán végleg legördült a függöny, de szerencsére maradtak barátnőnek a könyvei.