Hegek a testemen, seb a lelkemen

Martin Farkaš újságírói kérdésekre is csak ritkán válaszol, akkor is csupán e-mailben. Megkeresésünkre azonban rögtön igent mondott.

Egy év elég hosszú arra, hogy a látható sebek begyógyuljanak, de lelkileg sikerült már feldolgoznia a történteket?

Teljesen nem, és talán soha nem is fogom. Ha legalább ketten-hárman megmaradtunk volna, biztosan könnyebb lenne, de így magam vagyok az emlékeimmel és a megválaszolatlan kérdéseimmel. A felkínált pszichológusi segítséget még a kórházban elutasítottam, mert tudtam, hogy ezt a küzdelmet nekem kell megvívnom saját magammal. Nagyon sokat segített a feleségem, a családom, a barátaink, a kollégáim és a kiskutyám, Gina is. Egy ilyen játékos, hálás kis jószág igazi balzsam a léleknek.

Az idő múltával halványulnak annak a szörnyű estének az emlékei, vagy egyre erősebbek?

Bizonyos dolgokra már a kórházban is emlékeztem, más részletek pedig csak később idéződtek fel bennem. Azt biztosan tudom, hogy a fedélzeten semmi rendkívülit nem észleltünk, a gép lassan ereszkedett lefelé, aztán egyszer csak erősen rázkódni kezdett. Akkor már tudtuk, hogy nagy baj van, de ez az egész csak két-három másodpercig tartott. Mintegy három órája feküdhettem a roncsok között, amikor arra eszméltem, hogy körülöttem ég az erdő és egy ember elemlámpával világít a szemembe. Magyarul beszélt hozzám. Nem értettem, de jött még valaki, aki angolul is tudott. Neki mondtam, hogy lezuhantunk, nézzenek szét, él-e még valaki. Aztán jött a mentő és csak három nap múlva, a kórházban tudtam meg, amikor felébredtem az altatásból, hogy rajtam kívül mindenki halott.

A sajtóban találgatások megjelentek arról, minek köszönheti ezt a szerencsét. A vizsgálat eredményeiből ez kiderült?

Nem, a vizsgálat jegyzőkönyvéből semmit nem tudtam meg erre vonatkozóan. Kérdeztem az orvosoktól és a vizsgálatot végző szakemberektől is, hogy szerintük mi a magyarázat, de nem tudtak válaszolni. A gép hátsó részében ültem, bekötve, úgy, mint a többiek, nem tudok mást gondolni, mint hogy ez volt az Isten akarata.

Megváltoztatták Önt a történtek, átértékelte az életét?

Soha nem voltam bölcselkedő alkat, most sem elemezgettem magamban, min kellene változtatnom, ha már ilyen esélyt kaptam az élettől. Már nem nyugtalankodom jelentéktelenebb dolgok miatt. Ha fel is idegesít valami, egy pillanat múlva lehiggadok, mert tudom, hogy vannak az életben fontosabb dolgok is.

A zuhanás után rögtön a feleségét és a 158-as segélyhívó számot hívta. Ennyire meg tudta őrizni a lélekjelenlétét, vagy ilyen stresszhelyzetekre is kapnak kiképzést?

Nem, ilyen szituációkra nincs külön kiképzés. Azt hiszem, nem is a lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy rögtön a telefonért nyúltam, egyszerűen ez jutott eszembe. Sokkos állapotban voltam és tenni akartam valamit, hogy enyhítsem a borzasztó következményeket. Sajnos, senkit nem tudtam már megmenteni.

Az elhunytak hozzátartozóinak azt ajánlotta a katonai pszichológus, hogy beszéljenek a tragédiáról, elevenítsék fel a meghalt fiuk, férjük emlékét. Ön is ehhez tartja magát?

Nagyon nem szívesen beszélek a tragédiáról. Nem akarom elfelejteni, de a fájó részleteket nem szeretem boncolgatni.

A Borsó hegyen, ott, ahol lezuhant a gép, járt már azóta?

Eddig kétszer jártam ott. Nyáron a feleségemmel és az édesanyámmal meglátogattuk a hejcei polgármestert is, és köszönetet mondtunk neki a mentési munkálatok megszervezéséért. Ősszel pedig azokkal a bajtársaimmal mentem vissza, akik szintén Koszovóban szolgáltak, de hamarabb, vagy később jöttek haza. Nagyon szomorú látvány volt, ami ott fogadott.

A honvédelmi tárca szeptember 15-én megemlékezést szervezett a helyszínen a hozzátartozóknak és sokan közülük azt remélték, hogy Önnel is találkozhatnak. Miért nem ment el?

Mert tudtam, hogy én lennék az összes kamera és fényképezőgép első számú célpontja. Inkább egyedül megyek oda emlékezni, amikor senki nem lát.

Mostanra teljesen felgyógyult a sérüléseiből?

Csak néhány heg maradt utánuk, ezek néha sajognak vagy viszketnek, de ez a legkevesebb, ami ilyen baleset után maradhatott. Már a baleset után hat héttel, márciusban munkába álltam, nem akartam otthon őrlődni. Eleinte a gyakorlatok alól felmentést kaptam, de ma már ezeken is részt veszek. A kollégáim közé is gyorsan sikerült beilleszkednem, nagyon tapintatosak voltak, nem kérdezősködtek a baleset körülményeiről.

Az alakulatnál ugyanazt a munkát végzi, mint a koszovói szolgálat előtt?

Igen, a pénzügyi szolgálat parancsnoka vagyok a 13. műszaki zászlóaljnál. Én felelek a katonák fizetéséért és az alakulat gazdálkodásáért, de nem ülök állandóan egy irodában, hanem lőgyakorlatokra és fizikai felkészítésre is járok.

A történtek után nem emelték a rangját, kapott kártérítést?

Nem, mert erre a törvények értelmében csak akkor kerülhet sor, ha a mostani rangomban leszolgálom a kötelező időt és kiválasztanak. A fegyveres erőktől fájdalomdíjat kaptam. Pontokkal értékelték a sérüléseimet és ennek megfelelően fizették ki a kártérítést, úgy, mint minden szolgálat közben bekövetkezett balesetnél.

Ha Ön dönthetne róla, részt venne még külföldi misszióban?

A tragédiát nem kapcsolom össze a misszióval, de ettől függetlenül is sok volt az a fél év távol a feleségemtől és a szeretteimtől. Egyelőre nem gondolok ilyesmire, de ha parancsot kapnék, mennem kellene.

A baleset körülményeit vizsgáló szakértők szerint a repülőgép zuhanásáért emberi mulasztás, nagy valószínűséggel a pilóta a felelős. Mit gondol, nem lett volna jobb, ha nem hozzák nyilvánosságra az eredményt? Már csak kegyeletből is, hiszen a pilóta már nem védekezhet.

Tudja, akárhogy is döntenek, mindig lettek volna elégedetlenek, mert ez nagyon komoly dolog. Ha nem hozzák nyilvánosságra az eredményt, azzal vádolták volna őket, hogy valamit elhallgatnak. Nekem nem marad más hátra, mint elfogadni, amire a szakértők jutottak, azt hiszem, megtettek mindent, amit tehettek. Nehéz utólag keresni az okokat, még ha követett is el hibát a pilóta, nem szándékosan tette.

Arról is sokat lehetett hallani, hogy a hazatérés örömére ittak a fedélzeten…

Ezek rosszmájú, hazug feltételezések. Senki nem ivott, és ezt az utólag végzett tesztek is igazolták. A fedélzeten velünk voltak a központi katonai rendőrség tisztjei is, előttük senki nem mert volna kinyitni egy üveget

A tragédia helyszínén felállítandó emlékmű körül is sok a kérdőjel és a vita. Ön szerint nem méltatlan ez a huzavona az elhunytak emlékéhez?

Ezt a kérdést nem nekem kell megválaszolnom. Szerintem az emlékmű nem is olyan fontos, mint az, hogy azoknak a csodálatos embereknek az emlékét, akik 2006. január 19-én a Borsó hegyen haltak meg, a szívünkben őrizzük.