Hatalmas veszteség volt

Hogyan született meg Magyarországon és a térségben az a hatalmas német diaszpóra, amelynek döntő részét a második világháború után felszámolták?

A Kárpát-medence német népessége, hasonlóan Kelet-Közép-Európa német lakosságához, több történeti korban, több hullámban alakult ki. Tény, hogy különféle germán törzsek a honfoglalás előtt is jelen voltak ebben a régióban, de a honfoglalás előtti és a XX. századi németség között semmiféle etnikai vagy települési folytonosság nem létezett. Az első nagy betelepítések Magyarországon a XII. és a XIII. században történtek. Ekkor az államalapítás német katonanépessége után hospes, azaz vendég minőségben elsősorban városlakó németeket hívtak be királyaink: bányászokat, kereskedőket, kézmű-veseket, iparosokat az ország városiasodó területeire, jelentős kiváltságokkal ruházva fel őket, amivel megalapozták a szepességi városok és az erdélyi szász székek önkormányzati fejlődését.

A magyar urbanizáció letéteményesei tehát a németek?

Mind a magyarok, mind a szlávok által lakott térségekben, a Kárpát-medencében, de azon túl északabbra, keletebbre – vagyis például a lengyelek és az oroszok által uralt területeken – ezekben a századokban meghatározó volt a németek városalapító tevékenysége. A városi jog, a városépítés, a városi szerkezetek meghonosításában igen nagy szerepet játszott a németség.

Amint azt a szépirodalomból, például Jókaitól is tudjuk, a betelepítések második nagy hulláma a török hódoltság után következett.

Hamar világossá vált ekkor, hogy a Kárpát-medencében nincsen annyi ember, amennyire szükség volna. A hatalmas veszteségeket elszenvedő magyar népesség a szlovákokkal, románokkal és szerbekkel együtt sem tudta volna belakni ezt a területet. Az Alföld, a Bánság, a Bácska nagy része lakatlan volt. Persze az uralkodóház, a kamara, a visszahódított területeket megszerző földbirtokosok egyaránt arra törekedtek, hogy az újonnan telepítettek elsősorban katolikus vallású, törekvő, magas termelési kultúrával rendelkező népcsoportok legyenek. ĺgy fordultak a német tartományok felé.

A második nagy telepítési hullám azonban messze túlment a Kárpát-medencén.

Az 1762 és 1796 között uralkodó orosz cárnő, II. Katalin – aki egyébként maga is német származású volt – sok helyen telepített le németeket. ĺgy például a Volga mentén, a Krím-félszigeten és persze az akkor orosz uralom alatt álló lengyel területeken. Ennek – a XIX. században is folytatódó keleti irányú német migrációval együtt – az lett az eredménye, hogy a XIX–XX. század fordulóján majd nyolcmillió német élt Németország határaitól keletre. Hetvenhét százalékuk (5,8 millió) az Osztrák–Magyar Monarchia nem osztrák területein, 23 százalékuk (1,8 millió) pedig Oroszországban.

Mennyi német élt ekkor Magyarországon?

Körülbelül kétmilliónyi. Ám meg kell említeni, hogy a XIX. század második felében igen erős asszimilálódás kezdődik a magyarországi németség köreiben. ĺgy lesz a XIX. század első harmadában még német többségű Óbuda, Buda, illetve az erősen német jellegű Pest, majd Budapest a magyarosodásuk első nagy terrénuma. De hasonló jelenség figyelhető meg a múlt századfordulón Pozsonyban, a Szepességben, a felvidéki bányavárosokban, Brassóban és Erdély több más városában, sőt még Temesváron is. Katus László számításai szerint a dualizmus ötven éve alatt több mint félmilliónyi ember cserélte németről magyarra anyanyelvét.

Konfliktusmentes volt-e ez a grandiózus asszimilációs folyamat?

em. Ez az asszimilációs veszteség szembesíti először a történetileg erősen magyarországi patrióta – vagyis hungarus tudatú – németséget a magyar nemzetállammal.

Azért a dualizmus idején is voltak olyan német törekvések – például az erdélyi szászok körében –, amelyek inkább a német, mint a magyar lojalitást hangsúlyozták.

Van olyan felfogás, amely szerint a történelmi Magyarországon élő németséget ötféle magatartástípusba lehet osztani. Mindegyikre jellemző a hungarustudat, hiszen számukra az egységessé váló német nemzetállam nem volt megélt nemzeti élmény, és ezért jó ideig távoli történésnek számított. Persze jelentős különbségek is voltak. Akadt olyan csoport, amely számára a magyarsághoz való kötődés életprogram volt: tudatosan magyar akart lenni nyelvben, érzelmekben, kultúrában egyaránt. Ide elsősorban a gyorsan mobilizálódó, értelmiségivé, kereskedővé, iparossá váló emberek, családok tartoztak. Itt kell megemlíteni, hogy máig él a magyar közgondolkodásban egy hamis kép. E szerint a szászok és a svábok mind iparosok, kereskedők, egyszóval első-sorban gazdag emberek. Ezzel szemben a valóság az, hogy az 1910-es népszámlálási adatok szerint 56 százalékuk a mezőgazdaságból élt. Általában öt holdnál kisebb birtokon gazdálkodtak, tehát szegényparasztok voltak. A németségnek ezt a nagy tömbjét egyfajta kettős önazonosság jellemzi. Egyfelől ősei földjének, valódi szülőföldjének tekinti Magyarországot, másfelől gyökereiben, nyelvében, kultúrájában német: a németre jellemző munkaközpontú életet él, ápolja hagyományait, takarékoskodik, szinte a végsőkig kizsákmányolja magát, minden áron gyarapodni akar. Számára Magyarország politikai keret, ezen belül azonban az adott régió német közössége jelenti számára a szülő-földhazát. A harmadik csoportba azok a falun élő, de gazdaságilag erősödő, több lábon álló német parasztok, iparosok sorolhatók, akik a német kultúra mellett igyekeznek bevinni a magyar nyelvet a családba. A kétnyelvű sváb ember azoknak a városias vagy központi régióknak a jellegzetes alakja, amelyeket az intenzív magyar– sváb együttélés velejárói, például vegyes házasságok, gazdasági kapcsolatok jellemeztek. A negyedik csoport – amely a két világháború között jelenik meg – kezdi rosszul érezni magát Magyarországon. Úgy találja, jobb volna neki osztrák vagy német keretek között. Ebből a csoportból már a századforduló táján több tízezren indultak el Ausztria, elsősorban Bécs felé. Az ötödik csoport az, amelynek számára könnyen vonzóvá vált a pángermán gondolat. Ők az egységes Németországból kisugárzó pángermán mozgalom lelkes aktivistái, támogatói vagy csodálói, akik úgy érzik, nekik küldetésük van, és Magyarország területén is a német egység megteremtésére kell törekedniük. Ez a tudat erősödött fel a két világháború között igen különféle hatások eredményeképp.

Hány német lakosa maradt Magyarországnak a trianoni döntés után?

A trianoni területen 1910-ben élt 555 ezerből az 1920-as népszámlálás szerint 552 ezer. Az 1930-as népszámlálás szerint azonban már csak 480 ezren maradtak. Ez a nagyméretű fogyás volt az oka annak, hogy 1931-ben Bleyer Jakab – aki 1918 után a magyarországi német kisebbség mozgalmainak, elsősorban az 1924-ben alapított Német Népművelődési Egyesületnek a vezetője volt – mint parlamenti képviselő a svábkérdést a legfontosabb belpolitikai problémák közé emelte. Országházi beszédeiben megállapította, hogy a magyar állam a XIX. és a XX. században egyaránt tudatosan és erőszakosan magyarosított, és Trianon után sem tartja tiszteletben a kisebbségi jogokat. Bleyer szerint ez tovább nem tartható, mert végzetesen aláássa a hagyományos német–magyar együttélést. Ekkortól erősödött fel az a vita, amelyet a népi írók éleztek ki, mert szerintük a magyarság fogyásának az egyik oka az itt élő németek gazdagodása és terjeszkedése volt.

A német probléma majd Hitler hatalomra jutása után kezd igazán súlyossá válni Magyarország számára. És főleg azt követően, hogy Imrédy miniszterelnök a fasiszta Németország támogatását remélve Kárpátalja megszerzéséhez, 1938 novemberében engedélyezi a Volksbund, a nemzeti eszméket valló magyarországi németeket tömörítő szervezet létrehozását Magyarországon. Milyen szerepe volt itt ennek a szervezetnek?

A náci Németország keleti németpolitikája meglehetősen differenciált volt. A hódítási célterületeken – Lengyelországban és Cseh-szlovákiában – a német népcsoportok a hitleri külpolitika közvetlen irányítása alá kerültek. Mint említettem, a magyarországi németség erősen tagolt volt, ezért irányítása, bekebelezése is nehezebben ment. Ám a sokféle sérelem nyomán meggyöngültek a Magyarországhoz minden negatív tapasztalat ellenére erősen kötő-dő, Bleyer és Gratz Gusztáv vezette német mozgalom pozíciói. Ez igen nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az 1930-as években, még Hitler hatalomra kerülése előtt, kibontakozzék a Basch Ferenc nevével fémjelzett kisebbségi német nacionalista radikalizmus, amely elutasította a tömeges névmagyarosításokat és az asszimilációval szemben a disszimilációt szorgalmazta. Erre alapozódott a Volksbund szerveződése. Rögtön meg kell azonban jegyezni azt, hogy ez a radikalizmus és maga a Volksbund sem jelentett volna igazán súlyos problémát, ha nincsen világháború. Megmaradhatott volna a németek központi kulturális, közösségszervező-érdek-képviseleti szervezetének. Ám, amikor a magyar politika a második bécsi döntés után végleg kényszerpályára kerül, és a három SS-toborzás a magyar kormány hozzájárulásával történik meg, és a toborzást éppen a Volksbund végzi el, akkor már nem lehetett másról szó, mint egy náci alakulat működéséről. Ezzel együtt figyelembe kell venni, hogy számos avatott kutatónak – például Tilkovszky Lorántnak, Gerhard Seewannak – az a véleménye, hogy a Volksbund mindvégig igen megosztott szervezet volt. Rengetegen kényszerből lettek tagjává, a katonai sorozások pedig igen sokakat egyenesen elrettentettek tőle. Ugyanezen vélemények szerint ez a szervezet a saját erejéből – tehát a hitleri Németország ösztönzése, sőt kényszerítése nélkül – képtelen lett volna arra, hogy a magyarországi németek felét tagjává tegye. Ez a szervezettség tehát igen nagy részben formális volt, így a magyarországi németeknek a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetése mindenképpen igazságtalannak, tragikusnak minősíthető.

Mi az, ami konkrétan a Volksbund számlájára írható?

Egyfelől a náci ideológia terjesztése, a német faji felsőbbrendű-ség eszméjének népszerűsítése, másrészt a német haderő támogatása. A Volksbund vezetése olyan mértékben azonosult a hitleri Németország háborús céljaival, hogy azok érdekében hajlandó volt feláldozni a saját hadra fogható tagságát. Ezenkívül a német háborús célok érdekében igen intenzív gazdasági tevékenységet folytatva, kiszolgálva a német hadiipart, megpróbálta kiszakítani a németeket az évszázados együttélés gazdasági, interetnikus kereteiből. Vélt és valós sérelmek hangoztatásával szította a különben is meglévő német–magyar ellentéteket, ami a német népcsoporttal szembeni többségi ellenérzéseket növelte. Mindennek pedig az lett a következménye, hogy a negyvenes évek elejétől egyre általánosabbá válik a vélemény – nem utolsósorban a tudatosan terjesztett kormányzati propaganda nyomán –, hogy a magyarországi németséget a háború után vissza kell telepíteni Németországba.

Tehát a németek kitelepítése nem háború utáni találmány.

Olyannyira nem, hogy Hitler 1941 előtt konkrét terveket dolgoztatott ki a délkelet-európai németek hazatelepítésére, és a magyarországi németek körében is sok szó esett erről. Voltak tehát német kitelepítési tervek is, és a világháború évei alatt megfogalmazódtak a szövetséges hatalmak erre vonatkozó elképzelései is. Ráadásul 1944 nyarától az SS és a német hadvezetés hozzálátott a nagy német tömegek evakuálásához azokról a területekről, amelyeket közvetlenül fenyegetnek a szovjet támadások. Észak-Erdélyből Észak-Magyarországon át százezreket menekítettek így. De a Bánságból, Bácskából, sőt még Tolnából és Baranyából is katonai kísérettel igyekeztek evakuálni német csoportokat. Tehát a háború utolsó szakaszában a németség jórészt tisztában volt azzal, hogy itt most egy nagy leszámolás következik.

Hogyan válhatott a győztes hatalmak számára elfogadhatóvá a kollektív bűnösség elve?

A háború utolsó szakaszában mindenki számára egyértelművé vált, hogy Kelet-Közép-Európa szovjet érdekszférává válik. A Szovjetunió 1941-ben kazah, kirgiz területekre telepítette át a volgai németeket. Ez volt tehát a németkérdés elintézésének szovjet modellje: ha ezt meg lehet csinálni egymilliós közösséggel, akkor meg lehet csinálni jóval nagyobbal is. Legalább ilyen súlya volt annak, hogy a két szövetséges szláv állam, Csehszlovákia és Lengyelország – ez utóbbi nyugatra tolt új határai közt – kisebbségek nélküli nemzetállammá kívánt válni. Beneš csehszlovák elnök 1941-től azt sulykolta, hogy az első számú feladat az egész katasztrófát elindító müncheni szerződés jóvátétele. Ez pedig főként úgy valósítható meg, ha Németország területére telepítik a több mint hárommilliós csehszlovákiai németséget. És a háború után közvetlenül, hónapokkal a potsdami szerződés előtt megkezdődik mind Csehszlovákiában, mind Lengyelországban a németek tömeges elűzése. Potsdam után ehhez a folyamathoz csatlakozik Magyarország is.

Magyarországon azonban belpolitikai viták vannak arról, mi is valójában a teendő?

Valóban, míg máshol teljes volt a politikai egyetértés abban, hogy minden németnek mennie kell, Magyarországon 1945 decemberéig nyílt viták folytak a „németkérdésről”. Végül az döntött, hogy a politikai pártok többsége, a belpolitikai okok, földosztással összefüggő telepítési igények miatt támogatta a németek tömeges kitelepítését. Ezt a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette magyar kormány által 1945. december 22-én véglegesített hibás döntést a Szövetséges Ellenőrzési Bizottság is sürgette. ĺgy kívánt megfelelni Csehszlovákia kérésének, hogy helyet csináljanak a Szlovákiából áttelepítendő magyarok részére. ĺgy a magyar kormány olyan rendeletet fogadott el, amely az 1941-es népszámlálásban magukat németeknek valló állampolgárok közül a Volskbundnak és a német fegyveres alakulatnak, német pártoknak, egyesületeknek a tagjait, illetve „a hitlerista szervezeteket bármi módon támogatókat” ítélte kitelepítésre. Eredetileg 300–500 ezer német kitelepítéséről volt szó.

De szerencsére 300 ezer fő kitelepítésére sem került sor.

A magyarországi németeknek 1946 januárjában a Budapest környéki falvak német lakóinak kitelepítésével elkezdődött elűzése azt eredményezte, hogy a nyugati német zónába 130-150 ezer ember került ki, a második hullámban pedig 50 ezer, a keletnémet zónába. Összesen tehát 180-200 ezer németet telepítettek ki Magyarországról. A malenkij robotra a Szovjetunióba elhurcoltak 60 ezer németet. Az elmenekültekkel együtt 220-250 ezer lehet a Németországba kerültek száma. A háborús veszteségeket is figyelembe véve Magyarországon körülbelül 200 ezer német maradhatott. Az 1949-es népszámlálás alkalmával azonban mindössze 23 ezren vallották magukat németnek. Joggal írta 1945-ben Bibó István, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülő-földtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, száz évig nem lehet azt remélni, hogy objektív adatokhoz jutnak.

Milyen az ön mérlege mindazzal kapcsolatban, ami a németekkel történt?

Úgy ítélem meg, hogy az egész kelet-közép-európai térség hatalmas veszteséget szenvedett el azzal, hogy a második világháborúban elpusztított zsidóság után a másik jellegadó kisebbségét is elveszítette. Hiszen a németség a maga városi polgári és mintaadó falusi életformáival, fejlett közösségi érzékével, munkakultúrájával egyfajta civilizatórikus szerepet is betöltött. A németek tehát a térség nemzetei által is megbecsült – és persze, ahogy az már lenni szokott: irigyelt és utált – tényezője volt ennek a világnak. A világháború és az utána végbement etnikai tisztogatások olyan multietnikus, multikulturális társadalmakat romboltak szét, amelyek hosszú évszázadokon keresztül életképeseknek bizonyultak, és nem voltak törvényszerűen pusztulásra ítélve.