Háromszor úszik a komizai hal

Régi épületes és új hajók a komizai kikötőbenA szerző felvételeUgyanis a kereken 90 négyzetkilométernyi Vis szigetének is csak egy részét magáénak mondható Komizához tartozik a horvát Adria majdnem ötöde, sok ezer négyzetkilométernyi tenger, több – köztük néhány vulkanikus – szigettel, és Bisevón a valamicskével még a Capriban világcsodának számító Kék barlangnál is különb Modra spiljával.

Komiza – és vele Vis szigetének – legnagyobb turisztikai értéke, egyben a felkapott adriai üdülőhelyekhez képest valamelyes hátránya, hogy oda nem könnyű eljutni. A közúton vagy vasúton nagyjában fél nap alatt megközelíthető Splittől még két-három órás hajóút vár a turistára. És akkor is csak a sziget nevét viselő városig jut el, ahonnan még tíz-egynéhány kilométernyi az országút Komizáig. Unatkozni azonban a több ezer éves múltra visszatekintő Visben sem lehet.

Valódi és Potemkin-fal

Igaz, a városi kompkikötőből a település csupán régi kövekből emelt házak szürke halmazának látszik. Közelebbről azonban villámgyorsan kiderül – mint gyakorta másutt is a dalmát parton vagy a szigeteken –, hogy tele van színekkel, élettel. A kikötőben vitorlások, halászhajók garmadája, a betonon kiteregetett hálókat száradás, javítgatás után talicskával tolják be a hajókhoz, a boltok előtti polcokon osztrák alma és helyben termesztett articsóka, pompás narancs és az itthon megszokottnál fáradtabb, fonnyadtabb zöldségfélék. A kávézók, fagylaltozók elé kitett székeken nemcsak ráérő turisták, hanem – kiváltképp a kora reggeli órákban – „bennszülöttek” is múlatják az időt. Kávéznak, teáznak, söröznek, újságot olvasnak, trécselnek. A helybéliek szavát a „parti” horvátok sem mindig értik pontosan: a szárazföldtől való nagy távolság miatti sok évszázados elzártság – úgy mondják, akad idős ember, aki még sohasem hagyta el a szülőszigetét – az irodalmi, sőt a köznyelvi horváttól is erősen különböző nyelvjárást alakított ki.

Ami mindezek után némiképpen meglepő: a közelről a legelevenebbnek tetsző utcákban is vannak elhagyott házak. A sziget a második világháború után sokáig hadibázis volt. Kéttucatnyi laktanyájában háromezer katona szolgált, turistaforgalomról a legutóbbi évtizedig szó sem lehetett tehát. A halászat meg már nem kínál a régihez hasonló biztos megélhetést. Aki tehette, elment Visből, Visről. Az ott maradók, persze – amennyire pénzük, erejük futja –, igyekeznek kényelmesebbé tenni házaikat. A falakra kívül ráerősített villanyvezetékek, a tetőkön tévéantennák mutatják, hogy a több száz éves város is a XXI. században él (néha bizony furcsán érezheti magát Vis műemlékvédelmi illetékese). A múltnak persze megvan a maga varázsa. Aki új házat épít, gyakran Potemkin-falakat húzat föl a kőművessel: a betonra vékony kőlapburkolatot vakolnak, aztán szürke fugával ugyanúgy megkockázzák a homlokzatot, mintha valóságos terméskövekből épült volna a ház. Ha aztán a lakók beköltöznek, már senki kívülálló nem mondja meg, „igazi régi” vagy újmódi hasonmás-e az épület. És a lakatlanná lett házak sem halottak: a köveken gyíkok sütkéreznek, a szomszédok virágoskertet varázsolnak az elhagyott udvarokra, egy emeleti ablakból terméstől roskadozó citromfaág hajlik az utcán arra járóra. A visi öbölbe oldalról benyúló Prirovo-félszigeten, a XVI. századi ferences kolostor temetőjében múlt század végi emlékmű: jókora talapzaton jókora oroszlánszobor. Pedig csak fele akkora, mint volt az 1867-ben Leon Bottinelli trieszti szobrász alkotta, az első világháború után az olaszországi Livorno tengerészeti akadémiájának a kertjébe elszállított, ma is ott látható eredeti. Az 1996-ban újra felépített emlék azt a csatát idézi, melynek magyar résztvevői és halottai is voltak. Hogy mi történt Visnél, azt az osztrák és a magyar tengerészet egyik legjobb hazai ismerője, Csonkaréti Károly mondja el:

– Olaszország 1866-ban a várhatóan győztes poroszok oldalán belépett a porosz–osztrák háborúba. Flottájával Vis, az akkoriban használatos nevén Lissa felé indult, hogy a szigetet elfoglalja az osztrákoktól. A hír hallatára Tegethoff osztrák ellentengernagy is kifutott hajóival Pólából, a mai Pulából. Az olaszok erősebbnek látszottak, hiszen 38 – összesen majdnem 800 löveggel fölszerelt – hajójuk várta Tegethoff mindössze 27 egységet, köztük 20 fahajót számláló flottáját. Az osztrákok mellett szólt, hogy az övéik voltak a szigetnek a még a XIX. század elején az angolok emelte erődjei – igaz, a hatótávolságot tekintve a 88 parti lövegnek csak az egyharmada vehette föl a versenyt az olaszok hajóágyúival. A július 20-án lezajlott csatában a hajók előbb távolról, később azonban már alig néhány méterről lőtték egymást. Sőt, az erdélyi szász Petz Antal parancsnok a Kaiser nevű sorhajójával szándékosan nekirohant az ellenfelének, hogy mintegy felöklelje azt. Ugyanezt tette az osztrák vezérhajó, a Ferdinand Max: háromszor rontott neki teljes gőzzel az olasz vezérhajónak, és utoljára szinte kettészelte azt. Az olasz flotta elvonult. Tegethoffot másnap altengernagygyá nevezték ki. Az olaszoknak hatszáz, az osztrákoknak negyvennél kevesebb tisztjük és matrózuk lelte halálát az ütközetben. A csata magyar résztvevői közül elesett a Donau fregatt fedélzetmestere, Arnold Gusztáv, a vezérhajónak egy Kanjuk P. néven ismert matróza, valamint a parti erődök két tüzére.

A visi emlékművön a csatában való magyar részvételnek nincs nyoma. Egyebeken kívül e hiba valamelyes kijavítására kelt útra tavaly Budapestről a Császári és Királyi Dunaflotilla Katonai Hagyományőrző Egyesület néhány tagja. Megkoszorúzták az emlékművet. Az egyesület elnöke, Margitay-Becht András szerint az ütközetnek hat magyar tengerésztiszt résztvevője volt:

– Máriássy Mihály és báró Ráth József sorhajózászlósként, Gyulai Gaál Jenő, Jakobi Ernő, Semsey Gusztáv és Kalmár Sándor pedig sorhajóhadnagyként harcolt. Semsey később ellentengernagy, Kalmár pedig altengernagy lett.

Ha akadna, aki furcsállja, hogy miért éppen egy dunai egyesület tartja szívügyének, hogy megkoszorúzza a tengeri ütközet emlékművét, annak jusson eszébe: a csata utáni esztendőben létrejött Osztrák–Magyar Monarchia flottájának a Dunaflotilla is része volt.

Élnek San Pedróban is

Hogy Visnek a kompkikötőből mutatkozó szürkesége csupán látszat, arról Komizába indulva bizonyosodhatunk meg igazán. Amíg az autó egyre magasabbra kapaszkodik a szerpentinen, hol jobbról, hol balról mind szélesebben bontakozik ki a háztetők vörösbarna, a pálmák zöld, a tenger ezerféle kék panorámája. Kalauzunk felhívja a figyelmünket a hegyoldal egy kicsiny barlangjára: a második világháború idején évekig abban élt, onnan irányította a jugoszláv partizánmozgalmat az ország későbbi első embere, Joszip Broz Tito. A hegyek között, a szigetnek talán az egyetlen nagyobb sík területén volt a partizánok repülőtere. Ma híres visi borokat termő tőkék zöldellnek a hajdani fel- és leszállópályán. Ahogyan a hegyoldalak sűrűn épített, néha csak egyetlen tőkesornak helyet engedő teraszain is szőlő sütteti magát az évenként több mint kétezer órán keresztül áradó napsugárral. Az egyik leghíresebb fajta a kék szőlőből sajtolt plavac. A név – magyarázza egy szőlőbirtokos – ugyanabból a szóból származik, amelyikből a futball-, vízilabda- vagy kosárlabda-szurkolók „plávi-plávi”, azaz „kékek-kékek” biztatása.

Komiza, „a legnagyobb horvát város” Vishez hasonlóan egy szelíd öbölben, félezer méteres hegyektől ölelve éli a maga ma még szinte háborítatlan életét. Valaha ötezernél is több lakója volt, az 1930-as évek szőlőirtó filoxérajárványa, majd a második világháború utáni katonai jelenlét miatt azonban sokan elhagyták a szülőföldjüket. Mardesic polgármester azt mondja, hogy az egyesült államokbeli San Pedróban ma több komizai él, mint Vis szigetén. És ha lehet is túlzás abban az állításában, hogy „Kaliforniát a komizaiak tanították meg halászni”, az bizonyos, hogy akadt olyan komizai halász, akinek az amerikai gyárában tizenhétezren dolgoztak. Ő már nem él, a gyerekei pedig elszakadtak az óhazától. Vissza inkább csak az öregek jönnek. A szülőföldön akarnak meghalni.

A város folyamatos történelme – mert a szigetet, a komizai öböl mentét különféle népek, köztük a görögök kisebb-nagyobb megszakításokkal már évezredek óta lakták – a XII. századba nyúlik vissza. A város fölötti domboldalon Szent Miklós erődtemplomát és kolostorát az 1200-as években kezdték építeni. Ma is szolgálja a hívőket, akárcsak a Hotel Bisevo melletti, három egymás melletti templomocskából egyesített, Kalózoktól védelmező Szűzanya-templom.

A kikötő legmagasabb, a mólóvégi (a hajósok kedvéért: E3442 nemzetközi számú, Z BI 3s karakterisztikájú) világítótoronynál jóval magasabb építménye egy XVI. századi polgárház – vaskos, kisebb kalóztámadásoknak is ellenállni képes falait látva inkább „polgárvár”. Ma helytörténeti múzeum. Hajdani tengerész, majd halász tárlatvezetője személyes élményeiről is beszél, amikor a Cipollino utazási iroda igazgatójának, az első idei visi csoportot „saját kezűleg” kalauzoló Farkas Lászlónak a tolmácsolásában elmondja, hogy a nyolcméteres halászvitorlás hajótörésben darabokra törött, és e darabokból már a múzeumban rakták ismét össze a nyolcméteres, négy evezősre és egy kormányosra méretezett, szélcsendben is meglehetősen gyors alkotmányt, hogy a fahordóban sokszorosan egymásra rétegzett só-szardínia-só „tortát” negyvenkilós kőhasábbal fél esztendeig préselték, míg a hal igazán jóízűvé érett, hogy rossz látási viszonyok közepette ökörszarvtülökkel jeleztek egymásnak a hajók. Ő még sütött nyársra húzott szardíniát venyigeparázson, hogy azt a vízből ideiglenes asztalnak kiemelt kormánylapáton egye meg, és ivott nemcsak plavacot, hanem pirított gabonából főzött „kávét” is. A halászok legfontosabb ételéről azt tartja: „a hal háromszor úszik – először vízben, aztán olajban, evés után pedig borban”.

A múzeum második szintjén horgászkészségek, halászeszközök. Közülük magyar szemnek talán a homárcsapda a legfurcsább. Három 60-70 centiméter átmérőjű abroncsa van, azokat négy-öt hosszanti borda tartja távol egymástól ugyancsak 60-70 centiméternyire. A bordákat sűrűn fonott háló övezi – a fehér fonalat valaha fenyőkéregfőzettel tartósították és egyszersmind festették barnásra, hogy a leendő zsákmány ne ijedjen meg a vakító fehér színtől. A csapda belsejébe mindkét oldalról tölcsérszerű hálóalagút vezet. Ha a homár nem tudott ellenállni a belül elhelyezett csalinak, odaúszott – kimenekülni azonban már nem sikerülhetett. Ma is ilyen csapdákat állítanak a halászok a hatalmas testű ráknak. Motoros csónakjuk úgy meg van rakva velük, mintha szénás szekér haladna a vízen. A különbség csak annyi, hogy a régi időkben horogra tűzött szardíniával, ma pedig kilyuggatott műanyag flakonba tett ízesített, a vízben messzire szagló csalival „bűvölik” a homárt.

A múzeum mindenese búcsúzóban megemlíti, hogy az épület előtti réges-régi ágyúmonstrum századrésze arany – merthogy valaha arannyal tették lágyabbá a bronzot. Ezt az állítást azonban két meggondolás is cáfolni látszik: a bronzot nemcsak arannyal lehet lágyítani (már ha egy ágyúcsövet kell egyáltalában lágyítani), ha pedig mégis arannyal lágyították volna, a többtonnás cső már aligha volna a helyén.

A valaha dúsabb napokat látott város mostanában kezd újjászületni. Akadnának befektetők is, akik megvennék az elhagyott házakat – néhány jogi akadály és a helybeliek patriotizmusa, nyugalomszeretete azonban egyelőre ellenáll ezeknek a törekvéseknek. Inkább a helyiek építkeznek. Vagy a régi házukat javítgatják hagyományos módon, vagy újat emelnek, vagy a régit egészítik ki modern elemekkel. Igaz, ha Cholnoky Jenő, az 1900-as évek elejének jeles Adria-kutatója feltámadna, az utóbbi megoldást látva alighanem ugyanúgy felháborodna, mint ahogyan annak idején a mai Splitben tette: „Spalatóban Diocletianus császár palotát építtetett s ide vonult viszsza nyugalomba, itt is halt meg 313-ban. A római hatalom és magas műveltség rettenetes zuhanása következett be nemsokára utána, s a zuhanás mértékét talán mi sem szemlélteti siralmasabban, mint Spalato régi házcsoportja. A nagy római császár pompás palotájának romjai közé építették ezeket a házakat. A palota udvarának hatalmas oszlopsora még részben fennáll. Két oszlop közé kétemeletes házakat építettek! Olyan óriásiak ezek az oszlopok és az összekötő ívek, hogy közéjük fért a silány utókor egész bérháza. Szomorúság nézni.” Cholnoky persze aligha kérdezte meg az új épületekről azokat, akik ott jutottak – vagy ott jutottak legegyszerűbben – fedélhez. A komizai építők sem marasztalhatók el a körülmények ismerete nélkül.

Szerencsére azonban ritka a stílustalanság, az új házak zöme nem a tengerhez simuló történelmi városmagban, hanem az azt övező hegyoldalakon, üres telkeken épül. Főleg azokban vannak azok a magánszállások, amelyek az idén már ezernél több helyet kínálnak az odalátogatóknak. Köztük a tartós szeleket és a lejtőket kihasználó sárkányrepülőknek és a légköri viszonyoktól kevéssé függő könynyűbúvároknak.

Égszínkék barlang

Utóbbiaknak valóságos paradicsoma a sziget körüli tengerrész. Kezdőtől a haladóig mindenki megtalálja a kedvére való merülőhelyet. Tele csodával. Halakkal, rákokkal, korallokkal, 20-30 méter mélyen is pompásan zöldellő növényekkel, helyenként ó- meg újkori emberalkotásokkal. Ezerévesnél idősebb szobortöredékek, amforák kápráztatják a szerencsés búvárt, a XX. századból néhány hajóroncs. A 65 méter hosszú olasz Teti 1930-ban süllyedt el, a 104 méteres görög teherszállító, a Vasziliosz 1939-ben merült 30 méter mélyre, egy Boeing B–17-es a második világháború végén zuhant a tengerbe, több mint 70 méter mélyre. Mindegyiket benőtte már a vízi világ. Az idő is emészti őket, talán gyorsabban, mint a fahajókat.

És emészti az idő a Komizától félórányi hajójárásra lévő kicsiny Bisevo-sziget csodáját. A Kék barlang nem mindig volt és nem mindig lesz. Évezredekkel ezelőtt a sziklák magasabban emelkedtek ki a tengerből. A barlang bejárata is a víz fölött lehetett. Aztán a sziklaüreg – ahogyan Dalmácia nagy része is – lassan, milliméterről milliméterre süllyedni kezdett. A barlang szája mára félig a vízbe merült. Dagálykor már nem is visznek oda turistákat. Hiszen a nyílás már közepes vízállásnál is csak akkora, hogy a csónak – ha a benne ülők behúzzák a fejüket – épphogy beügyeskedhet rajta. A harmincméteres barlangteremben azonban már szabadon lehet nézelődni. Főleg lefelé érdemes persze figyelnünk. A barlangnak egy valamicskével a vízfelszín alatt húzódó rövid járatán – a búvárok azon szabad tüdővel is könnyen ki- és beúszhatnak – beragyog a fenék szikláin visszatükröződő napsugár.

Ha van a világon égszínkék, akkor ebben a barlangban van. Sajnos nem örök időkre lesz ott. Az adriai szigetek tovább süllyednek. És gyorsul az Antarktisz jegének a tengerszintet folytonosan emelő olvadása. Nagy baj persze ma még nincs. Néhány száz évig még élvezhetjük a tüneményes látványt. A sziklák süllyedése és a tengerszint emelkedése miatt pedig közben újabb kétjáratú üregek kerülhetnek félig a vízbe. Születhetnek újabb kék barlangok. A szerencse talán mellénk szegődik...