Háború van, ám csak egy hadsereg látható

Izraeli katona a dzsenini utcánČTK/AP A katonai járművek zöldesbarna monotóniáját nagy ritkán bontja meg egy-egy zsidó telepes kis izraeli zászlócskákkal büszkén kidekorált autója. Zöld rendszámú, azaz arab kocsi pedig a legritkábban bukkan fel, noha errefelé főként palesztinok laknak. De hová mennének most? Hiszen Nablusz – csakúgy, mint a többi nagy palesztin város Ciszjordániában – zárt katonai övezet. A hadsereg Kalkiliját és Tul-Karemet is ellenőrzi, bekerítve tartja, pedig e településekről már kivonult. Az alsóbbrendű utakat a katonák buldózerrel lezárták. Kerülő úton próbálunk bejutni Nabluszba, bár sejtjük, valahol biztos fennakadunk a rostán. Ez az utolsó ellenőrző pontnál, Funduk falu után be is következik. A katonák kiszállítanak bennünket az autóból, és alapos csomagellenőrzés után fordítanak vissza. Nincs választásunk. Jeruzsálemben sem nagyon volt, amikor írásban köteleztek a katonai cenzorral való együttműködésre. Az utolsó ellenőrző pont parancsnokán, egy hadnagyon szinte kitapintható az idegfeszültség.

Háború van. Ha nem is a szó hagyományos értelmében. Hadsereg csak egy látható a színtéren. Ellensége rejtőzködik. Terrorizmusnak nevezik. Az Izraelt másfél éve rettegésben tartó öngyilkos merénylők zöme ma már nem a Gázai övezetből, hanem innen, Ciszjordániából (ez a történelmi Júdea és Szamária) szivárog át. Két hete tart a Védőpajzsnak elnevezett hadművelet, és a tervek szerint további hetekig húzódik még. Az utolsó összesítések szerint 28 izraeli katona és mintegy háromszáz palesztin halt meg benne, utóbbiak kétharmada a különösen véres dzsenini tűzharcban. 2191 palesztint állítottak elő, közülük 121-et gyanúsítottak előzőleg terroristatevékenységgel. Állítólag a palesztin biztonsági szolgálat épületeiben is találtak robbanóanyag-üzemet. A hadsereg hírszerzési források alapján gyakorlatilag névre, címre megy a megszállt palesztin városokban. Ugyanakkor nem tudja „civil” áldozatok nélkül kiválogatni az ocsúból a „búzát”. – A gerillák olyan helyekre húznak be minket, ahol látszólag előnyük van. Sűrűn lakott övezetbe, kis házakkal összezsúfolt menekülttáborokba. Lényegében pajzsnak használják az embereket. Ez meghatározza a mi harcmodorunkat is. Házról házra, igen lassan haladunk, ágyúlövedéket nem használunk – értelmezi a helyzetet jeruzsálemi sajtóértekezletén Miri Eisen izraeli ezredes.

Főnöke, Dan Harel vezérőrnagy, hadműveleti főnök hozzáteszi: „A paradoxon a következő. Indítanak egy pusztító terrorista támadássorozatot. Ezzel megalapozódik annak legitimitása, hogy bemenjünk a területekre. Majd csökken a terror, szertefoszlik a törvényes alap, ki kell jönnünk. De ha ezt túl hamar tesszük meg, újabb támadássorozat kényszerít minket vissza. Ha viszont tovább bent maradunk és több eredményt érünk el, talán egy kicsit tovább tart a nyugalom”.

Kérdés persze, mi tekinthető „eredménynek”. A Cahal minden egyes megmozdulása a gyűlölet újabb csíráját ülteti el a területeken. A Nablusz előtti utolsó falu, Funduk jelentéktelen a Cahal számára, itt nem kerestek terroristákat. Éppen egy temetés és halotti tor idején érkezünk a kis, ezerkétszáz lakosú palesztin településre. A gyászszertartás után mindenki ráér. Különben is, Nabluszba most nem tudnak bejárni dolgozni, a gyerekek is kimaradnak az iskolából.

– Ezek húszpercenként masíroznak át a falun – mutat az útra (és gondol a katonákra) Basar Abdul, miközben irodájába invitál egy teára. A negyvenéves férfi mérnök, a falu legjobban öltözött embere. Mint kiderül, Temesvárra járt egyetemre. Feleségével most egy kis építőipari vállalkozást működtet. – És tudja maga, mit csinálnak Arafattal, az elnökünkkel? – kérdez vissza. Húszéves fia, Fejszál pedig Arafatot dicsőítő szónoklatba kezd erre. – Jobban szeretem, mint a családomat. Bármit megtennék érte. Most különösen – mondja. Mikor kérdezem, hogy a „bármi” fogalmába beleérti-e az öngyilkos merényletet is, az egész család rázza a fejét. – Miért ölnénk ártatlan civileket? A zsidók is emberek, dolgoztunk zsidókkal, amikor pedig egy kisgyerek megsérült, orvoshoz vittük – mondják, hozzátéve, Saronnal már nem bánnának kesztyűs kézzel, „ha úgy adódna”. Az izraeli kormányfőt tartják felelősnek mindenért, ami történik. Basar Abdul Saronnál és az egyenruhás izraelieknél már csak a környékbeli zsidó telepeseket utálja jobban.

A telepesek jelenléte valóban kényszerítő tényező. Az izraeli kormánynak is az. Mi legyen a sorsuk? Elképzelhető-e, hogy akármilyen izraeli kormány egyszer csak megvonja a támogatást – és ami még fontosabb, az állandó katonai védelmet – a cionista, vallásos vagy gyakorlati-takarékossági megfontolásból kiköltözött telepesektől, a Jordániától 1967-ben elfoglalt területeken egy évvel később sátort vert Levinger rabbi későbbi utódaitól? Ma 213 ezren vannak ők, döntő többségük a Jordán folyó nyugati partján, pár ezren pedig a Gázai övezetben.

Salom Harari izraeli tartalékos ezredes, biztonságpolitikai szakértő szerint igenis elképzelhető ez a megoldás. – Hogy miért? Mert az izraeli kormány a választókra, a közvéleményre figyel. A választók pedig főleg Tel-Avivban, Jeruzsálemben, Haifában élnek. A telepesek kevesen vannak – feleli kérdésünkre.

De pillanatnyilag még a telepek megtartásának hívei alkotják a többséget, csakúgy, mint a Védőpajzs – vagy más efféle katonai akció – támogatói. Ami az utóbbit illeti, az izraeli pacifisták tudománya addig tart, amíg fel nem vetődik a kérdés: mi a terroristák kifüstölésének alternatívája? Lehetséges megoldás például egy, ellenőrző pontok sorával megszakított műszaki zár – magyarul: kerítés – felhúzása. Az viszont rendkívül drága. Szakértők becslése szerint kilencmilliárd sékelbe kerülne a kialakítása, és további évi egymilliárdba a fenntartása. Arje Berkovitznak tetszik ez a lehetőség, amikor kis jeruzsálemi boltjában beszélgetve szóba hozom azt. Más dolog, hogy az idős, eredetileg Lengyelországból való férfi nem adná fel a telepeket, holott ők adott esetben a fal mögé kerülnének. – Ha felszámoljuk a telepeket, az arabok vérszemet kapnak. ĺgy is azt szeretnék, ha már a tengerbe szorultunk volna – fogalmaz.

A tengerbe szorítás motívuma nem véletlen kép. Megelőzése öt arab-izraeli háborúban vált az izraeli önvédelem kulcselemévé. A zsidó állam Egyiptommal és Jordániával ma már békében él. Szíriával, Libanonnal, a palesztin hatósággal, Irakkal és (a nem arab, de muzulmán) Iránnal viszont nem. Salom Harari érdeklődésemre felhívja a figyelmet arra, hogy a Védőpajzs hadműveletet is ebben a kontextusban érdemes nézni. A palesztin hatóság súgóemberei Damaszkuszban, Teheránban, Bagdadban ülnek. Izraelt a Nyugat megsemmisítésre ítélt közel-keleti bástyájának, a sorban az USA után következő – csak éppen jobban szem előtt lévő – „kis Sátánnak” tartják. Szaddám Huszein iraki elnök 25 ezer dolláros csekket ad az öngyilkos palesztin merénylők hozzátartozóinak, míg szíriai kollégája, Basar Asszad további akciókra uszít.

Izrael eközben félelemben éli mindennapjait: bárhol, bármikor lehetséges újabb merénylet. Jeruzsálem egyik legfrekventáltabb pontján, a György király és a Jaffa utca sarkán lévő Sbarro pizzériában korábban pokolgép pusztított. Ma biztonsági őr motoz a bejáratnál, a plexikirakat előtt géppisztolyos katona posztol. Csak a farkaséhesnek van ezek után kedve itt falatozni. Az esti órákban alig lézengenek bent, nagyobb társaság egy sincs, a néhány vendég egyedül vagy párban érkezett.

A Haarec napilap összeállításából kiderül, a „könnyebben megsérültek” sokszor rosszabb következményekkel kénytelenek számolni, mint a súlyos sebesültek. Előbbiek ugyanis nehezen leküzdhető pszichés utóhatásoktól szenvednek. Szonja Sisztiket, a tavaly júniusi tel-avivi diszkórobbantás tizenöt éves túlélőjét például rémálmok gyötrik. Bruria Alkobi telepes gyakorlatilag négy fal közé zárkózott. Kisgyerekek ágyba vizelnek.

– Ha mi már nem leszünk, asszonyaink jönnek. Utánuk meg a fák, majd a kövek – így utalt nemrég az Iszlám Dzsihád egy aktivistája az öngyilkos merénylők utánpótlására. Képnek szép, perspektívának kevésbé. Az álmok itteni álmodói egykor még máshogy tervezgettek. „A zsidóknak csak gazdagságot köszönhet ez az ország, mi okunk volna hát haragudni rájuk? Ők testvérként bánnak velünk... A fajtámbeliek közül senki se olyan jó barátom nekem, mint Litvák Dávid... Narancsforgalmunk jóformán megtízszereződött, mióta megfelelő szállítási eszközök állnak a rendelkezésünkre. És ezt valóban a zsidók bevándorlása idézte elő”– mondja Besyd bej, Herzl Tivadar Ősújország című utópisztikus regényében. A cionizmus Budapesten született nagy alakja száz évvel ezelőtt adta arab szereplője szájába ezeket a szavakat. Besyd bej utódait ma hiába is keresnénk a nabluszi vagy dzsenini utcán. Másképp alakultak a dolgok. A kedvező fordulat reménye most igen halovány: a Jerusalem Post csütörtöki internetes felmérése szerint a több mint 25 ezer válaszadó 89 százaléka még abban sem bízik, hogy Colin Powell, amerikai külügyminiszter legalább egy tűzszünetet ki tud csikarni a feleknél. A megtízszereződött palesztin narancstermést illetően pedig már fel sem tették a kérdést.

2002. április, Jeruzsálem–Ciszjordánia