Gyermekkorom ízvilága

Nem is annyira az asztalra került főételek tették ízessé gyermekkorom hétköznapjait, tegyem hozzá gyorsan: a Mama főztjét senki sem tudta se ízben, se színben lepipálni – hogy stílszerű legyek –, lefőzni. Én az asztalnál amolyan mihaszna, válogatós, fintorgó nyámnyila gyerek voltam. Azért csak-csak sikerült a paradicsomlevest belém diktálniuk a tányért s engem megigéző családtagoknak. Hófehérkén s a többi ügyeletes mesehősön kívül jutott Mézga Gézáéknak, sőt Máris szomszédnak is egy-egy kanállal. Pedig finomakat főzött a Mama, csak hát én akkor hol zsírosnak, hol sűrűnek, de legfőképp módfelett soknak találtam az elém rakott étkeket. Aztán jött az egyezkedés. Egyszer Winnetouként, másszor Csingacsgukként vagy Ulzanaként csak-csak bekanalaztam a főzeléket is. Mit nekem sültek meg főttek! Hiába mosolyogtak rám a kedvemért bőrétől megfosztott, mélyvörösre sült kacsacombok, évekkel később kötélnek álltam, de csak a melle jöhetett számításba. ĺgy hát kialakult a családtagok szája ízének megfelelő toplista, a sajátos étrend: nekem a mája, bátyámnak a zúzája, neki a combja, nekem a melle. S így ment ez hétről hétre, míg mindenevő nem lettem. Azóta már a tökfőzeléket is megeszem Mézgáék segítsége nélkül.

Az igazi ízek számomra azonban nem a megterített ünnepi asztalál keresendők, hanem kinn a szabad ég alatt, a focimeccsek szünetében elrágott sóskákban és szotyolákban, a Garam-parti tűzrakások parazsában. A hideg téli estéken hazabandukolván a szomszédos utcabéliektől kapott ropogós, barnára sült tökmaggal megtömött zsebemben melengettem kezem. Apró, filléres nyalánkságok, illatos, koronáért kapható kókuszrudak, „indiánkekszek”, a forró tejbe szórható burizs, Lina néni sütötte szójababok tették boldoggá gyomromat. Ezek a percnyi örömök, a marékból behabzsolt „burizón”, az ültetvényen hagyott, egymásnak koccantott dinnyék rekkenő hőségben megivott hűsítő leve, ki bánta, hogy Lőrinc belepisált-e vagy sem, csak oltsa a szomjat!

Van-e élvezetesebb dolog a reggeli előtt vagy helyett elfogyasztott friss gyümölcsöknél! Ott a helyszínen, a kertben cuppantottam be az epret, szemezgettem a málnából, a fogaim közé tett szárról sodortam számba a ribizlit, ha nem értem el, felmásztam a fára egy hamvas barackért, a bordóra égett egresért is harcba szálltam a túlerőt jelentő, hosszú, cérnavékony tüskék ellenében. Aztán a gyümölcshadat követték a hüvelyesek. Mikor a Mama fejtette a tálikába, bele-belemarkoltam egyszer-kétszer, de a madárdalos kertaljában tagadhatatlanul jobbanestek a friss borsószemek, mint a levesben.

Egyetlenegy kellemetlen élmény maradt meg bennem a zöldségfélék egy fajtájáról: a cukorrépáról. Kora ősszel a tanítás után gyalogszerrel vágtam neki osztálytársammal a Párkányból Nánára vezető útnak. Cukorrépával megrakott teherautók zúgtak el mellettünk le-lepottyantva egy-egy termést. Kóstoljuk meg, biztatgatott falubéli osztály- s játszótársam. Addig győzködtük egymást, hogy fölvettünk egyet, kevésbé sárosat az úttestről, s kézből kézbe, szájról szájra járt a cukorgyártás nélkülözhetetlen nyersanyaga. Délutánra olyan fejfájással kísért gyomorémelygés kerített hatalmába, hogy le kellett mondanom a leckeírásról is. Azt hittük, ízletesebb lehet a sárgának nevezett névrokonánál, rá kellett jönnünk, nem tartozik a nyersen elfogyasztható zöldségtársai közé. A krumpli viszont egész jó volt nyersen is. Hadakoztak emiatt velem épp eleget – bezzeg a főttet nem eszi! –, hiába magyaráztam, hogy azt olvastam, a nyersen, hámozatlanul, de azért jól megmosva elfogyasztott burgonya erősíti és tisztítja a fogakat. Kellett is ám azokat erősíteni! A nyári konyha fiókjában mindig egy-egy szelet nápolyira, stollverkre s egyéb szopogatható, különböző ízesítésű és keménységű töltött cukortársaira. Sosem felejtem el Csizmár Manci néni kőkemény szaloncukorkáit. Volt közöttük kávés, csokis, puncsos és mentolos, sőt még kámforos is (vagy sósborszeszes?). Ezeket a tálcára, pontos had-, szín- és ízrendbe felsorakoztatott, fogakat nem kímélő cukorkákat ropogtattuk el. A karácsonyfára aggatott, jobb sorsra érdemesült, csillogó ezüstbe és aranyba csomagolt cukorkák később estek áldozatul. De mondom, olyan kemények voltak, hogy még a talpunk alatt sem roppant össze, ha földre tévedt valamelyikőjük.

Aztán ráfanyalodtam az NDK-ból érkezett ismerőseink „traubenzukkerjeire” (szőlőcukor). Korong alakú molyirtó formájuk volt. De az ízük! Fenséges. C-vitaminos. Bátyám figyelmeztetgetett, hogy napjában csak kettőt-hármat ildomos elszopogatni. A túladagolás veszélyétől tartva egy kakaóst korongként használtam fel a karácsonyra kapott hoki-társasjátékomhoz. Igaz, nagyobb átmérőjű lévén, kevesebb gól esett, de azért a gólveszélyes Jakusev csatárom betalált Jiří Holeček hálójába.

ĺnséges időkben, cukorka híján, a vitrinfiókok reményvesztett kiforgatása után végső mentsvárként a spájz polcain díszelgő befőttek mögötti rejtekhelyeket kutattam át vizsla tekintetemmel, matató ujjaimmal. Egy ilyen alkalommal akadtam rá egy csokitábla formájú, delikatesznek hitt különlegességre. Igencsak „keménykötésű” volt ez is. Az íze sem volt hirtelenében meghatározható, de ha édeset kíván a száj, akkor a parancs szavát minél előbb teljesíteni kell. A bekebelezés után nem tudtam, honnan kezdjem el a csomagra írt megnevezés kisilabizálását, egyetlen betűt sem ismertem fel, pedig hát akkortájt már folyamatosan olvastam. Aztán kiderült, az orosz vendégeinktől kapott krumplicukrot pusztítottam el, majdhogynem a fogam is beletört.

Persze, a vasárnapi asztal süteményekben sem szűkölködött. A habos ribizlist még ma is érzem a számban. Vasárnapokon kívül a tésztanapokat: a szerdákat és péntekeket szerettem. Mákos, diós, kakaós tészta. Étrendemben a smór vitte el a pálmát. Csak hosszú évekkel később tudtam meg, hogy ez a császármorzsa. Még ma is oly idegenül hangzik fülemnek. Péntekekre lekvárral bélelt, csokikrémmel leöntött kelt gombócot rendeltem. És hol vannak a darakásák, madártejek, pampuskák és a palacsinták! Apám a túrósat, bátyám a lekvárosat falta, én a kakaósba és porcukrosba feledkeztem bele.

Vasárnap délutánonként alig vártam, hogy kihűljön az üvegtálakba öntött forró puding. Várd meg, míg megalszik! – mondogatta Mama. A vékony bőrréteget a végére hagytam, hogy az önfeledt kanalazgatások izgalmával fokozzam az ízek élvezetét. Mikor kórházba kerültem, a töpörödött termetű Mama pudingot hozott egy lábasban. Sírva fakadtam örömömben, hogy ezt mind nekem főzte. Már csak az otthoni, a fogalommá vált „nánai víz” hiányzott mellé.

Siheder, pelyhedző állú koromban nagyobb mennyiséget fogadott be szervezetem ételből is, italból is. A jégen való hokizgatások harmadok közti szünetében a fahéjjal és szegfűszeggel ízesített forralt bor nemcsak a belsőnket járta át, hanem a kezünket is átmelegítette... Nyaranta a hegyezett botra szúrt „gyenge kukoricát” forgattuk meg a tisztáson rakott tűzön. Harsogtak fogaink alatt a barnára sült, megperzselődött kukoricaszemek.

A kertekben, a határban terméssé érett ízek szülőfalumhoz, játszótársaimhoz, a falumbeliekhez kötnek. Külön ízzel, zamattal a múltból. S emlékezetemben feldereng a gyermekkor. Mama, barátok és társak. Velük én, egy ízvilágban.