Gyermekkorom ízvilága

Ahogyan meghatározza a táj az embert, ugyanúgy meghatározza étele is. Mivel nem a Karib-tenger partján se nem Lappföldön, hanem a kies Gömör szép lankáinak tükörképét visszacsillogtató Sajó partján születtem, így már eleve kitűnhet, hogy gyerekkorom és egyelőre meglett férfikorom ízvilágát sem az osztriga, a kalamájó vagy a tonhal és a rénszarvaspecsenye ízei határozzák meg, hanem a házi disznótorosok, különböző két lábon futó szárnyasok, meg kedvenceim kedvence (a kolorádóbogarakkal rokon lélek lehetek ez ügyben), a krumpli. Nézzük csak, mire is emlékszem vissza?! Anyám azt meséli, nagyapám háborúban sérült térdén lovagolva néztem végig életem első disznótorát, és nyálcsorgatva kértem ennivalót, amit aztán nevető szemű nagyapám kérges keze óvatosan lapátolgatott mohó pofimba. Hát így van ez! A jót könnyű megszokni, csakhogy jöttek aztán kevésbé bő idők is, amikor apám évekig betegeskedett, amúgy sem magas fizetés helyett táppénzen tartotta magát és még négy embert. Ilyenkor aztán akkor ettem csirkét, ha vagy a csirke volt beteg, vagy én. No de ne vegyük tragikusra a hangot, inkább a tények maradjanak. Valami rendszerbe kellene hát foglalni az étkezési szokásainkat anno és most, meg úgy nagyjából mindazt, ami étellel, itallal kapcsolatos eddigi életemben.

Kezdjük a téllel. Mivel a jó kálvinista akkor böjtöl, mikor már elfogyott a disznótoros, hát az egész telünk igen nehéz, viszont annál finomabb illatok jegyében és felhőiben tellett. A kis sparhét ontotta a meleget, a kukoricacsutkák zugai közt kései kismacskák hancúroztak, fent a platnyin zuborgott a finom leves, benne disznócsont, füstölve, hozzá rendesen zöldség, aztán a végén csík vagy kockatészta a tányérba, miként másutt a húslevesbe. Soha nem feledhető ízek álomvilága mára már csak. Hiába próbálom azóta is, nem sikerült még olyat főznöm. Nem csoda, ezt csak a mamák tudják, hogyan kell. A reggeli sült krumplinál finomabb étel nemigen kell. Hozzá aludttej, aztán be a zsebbe még vagy két darabot, hadd melegítsen iskolába menet. Már ha kitartott addig, mert Gézáéknál, akik még nálunk is csoribbak voltak, már megkezdtük a finomságok fogyasztását. Géza anyukája ezt észben tartva meg is hívott aztán finom vakaróra, meg babról haluska nevű igen csodálatos és egyszerűségében nagyszerű étel kipróbálására. Ezt se bírom úgy elkészíteni, mint akkor ők. A tél vége felé gyakran járta a savanyú káposztás kocka vagy sztrapacska, hozzá szalonnatepertő, ha jutott rá. Kicsit megborsozva és megsózva egy rendes adag tartotta az erőt az embergyerekben még fahasogatáskor is. Aztán este valami könnyű. Aludttej, csak úgy puszta kenyérrel, ahogy otthon mondtuk. Bajusznyi nyomokat hagytak a mohó kortyok, versenyt ittunk egymással gyerekek. A tél tehát a disznóhús, a krumpli és a savanyú káposzta jegyében telt el. Nagyhéten azért mi is böjtöltünk, anyám a sarjadó sóskákból készített levest, vagy köménymagost főzött, bele kenyéraprika, a húst meg hozzá kellett gondolni.

A húsvétot nemigen szerettem, inkább bóklásztam volna a Sajó-parton a tiszteletkörök gyanánt lerótt kötelező öntözködések helyett, ahol mindenféle istencsudája furcsa ételek voltak feltálalva, javarészt meg se kóstoltam. Maradt hát a rigójancsi nevű sütemény, vagy a habroló, néha krémes, de igazából pont gyerekkoromban nem voltam édesszájú. Mondhatni, most se vagyok. A sütemények közül legújabban a füstölt kolbászt részesítem előnyben, vagy esetleg a lacipecsenyét, melyet igen nagy előszeretettel eszegettünk gyerekkoromban is a miskolci piacon, ahol néha olyan kolbászokat sütöttek, hogy már a szaguk gyomron vágta az embert. A tavasz inkább a friss zöldségekből készült leves, a zsenge sárgarépából készült főzelék, a ropogós és csodás zöldborsó, spenót, kapor, újhagyma ízeit idézi máig is. Pompás körözöttek, puha barna kenyéren, omlós tavaszi brindzából, vagy Szent György-nap utáni tehéntúróból.

A nyár ízeire inkább kamaszkoromból emlékszem igazán, jellegzetességekre, nyári munkavállalásaim alkalmával, mikor is hol zsákoltunk, hol a kombájnok mellett a szalmafúvón porosodtunk tönkre, hol kapáltuk a szőlőt, vagy a strandon szemetet szedtünk hajnali négytől reggel nyolcig. A kombájnok mellett ugyanaz az üzemi koszt volt, mint bárhol másutt. Kiadós, de kicsit azért üzemikonyha-ízű. Ezért volt mindig nálam egy kis cseresznyepaprika meg só, tartalékban egy darab szalonna kenyérrel, hagymával. Jó az nagyon, pláne ha az ebédszállító autó elakadt a terepen, vagy éppen az agronómus kislányt kajtatta a vezetője. Szép, érett körtéhez hasonlítanám azt a lányt, aki akkor lehetett olyan húsz, mi meg tán éppen tizenhat. A körtéről jut eszembe a sok nyári gyümölcs. Mikor azok megjelentek, már legeltünk szanaszét a határban. Ki Hubóra, a gyümölcsösbe, barackra, meggyre, cseresznyére, szamócára, korai málnára. Szegény Laci bá, mit összefutkározott utánunk a fák közt! Aztán hozzá kerültünk dolgozni. Permeteztük a szőlőt, kacsoltunk, kötöztünk. Délután ötre járt ki értünk a traktor pótkocsival, ha ott nem felejtett. Mert bizony olyan is volt. Hatkor már kopogott a szemünk az éhségtől. Ballagtunk a falu felé, amikor az öreg Laci bá kis őrháza előtt elmenve isteni illat csapta meg az orrunkat. Onnan aztán tapodtat se. Mert aki még nem evett egy kis finom ürgehúst, az bizony nem tudja, mi a jó. Valahol a gyenge csirkemelly és a borjúhús közt tudnám ízben elhelyezni. Mindenesetre gasztronómiai élmény.

Az őszi ízek már inkább az iskola konyhájának ízeivel keverednek, meg néhány igen finom, dióveréskor sütött szalonnáéval, parázson sült kukoricával meg krumplival. Aztán az őszi ünnepnapok, a szüreti gulyáshúsok, birkapörköltek nehéz és szívfájdítóan szép emléke lengedez még a tizenéves kamasz lelkemben, messze Királyhelmecen, egy szép barna leányka mosolyával kísérve, meg temérdek finom óborral leöblítve. Mert hát nálam az evés ivással járt már gyerekkortól. A tízes sör emésztésre kifejtett jótékony hatásáról és magas vitamintartalmáról meggyőzték anyámat a kőművesmesterek, akiknek a nyári konyha építéséhez hordtam az anyagot, a jóféle szilvapálinka étvágygerjesztő hatásáról és kurázsit adó tudományáról pedig a böllérmester tudott kiselőadást tartani. A bor, igaz, nálunk nem volt, de az ifjúkori munkahelyeimen kint a szőlőben az egyetlen folyadékforrásként állt rendelkezésre, része lett életemnek. Amit a gömöri mezők, folyók és dombok megadtak, vadban, halban, erdei gyümölcsben, gombában, azt Isten segítségével mind meg is kóstoltam. ĺzek érnek meg mostanára bennem, régi receptek, már-már elfeledett ételek elkészítési módja villan be. Mert enni jó! A régi jó ízekre emlékezve enni pedig még jobb!