Gyermekkorom ízvilága

Apám a hetvenes évek derekán úgy döntött, hogy véglegesen visz-szatér a tengerekről, s a szakmai pályafutását dunai hajósként folytatja. Ez a körülmény azt jelentette, hogy jóval több időt tölthet majd otthon, mint azelőtt – évente legalább hat hónapot! Míg távol volt tőlünk, addig az anyám foglalkozott velünk, ő döntött mindennemű nevelési kérdésekben, s ilyenkor egyedül villogott a konyhában is. Anyám kénytelen volt beérni a hetvenes évek adta lehetőségekkel, ám megjegyzem, a főzési tudományokban rafinált megoldásokkal kényeztetett minket, annál is inkább, mivel állandó versenyben volt a nagymamával, aki gyakorta meglátogatott minket, és segített neki a napi teendőiben. Ilyenkor a mama törvényszerűen átvette az irányítást a konyhában, s mi, a húgommal betekintést kaphattunk az igazi csallóközi konyha remekeibe. A szüntelen ízbombázást tovább fokozta apám hazatérése a távoli vizekről is, aki felmentő csapatként, igazi deszantos különítményként valóságos szőnyegbombázást hajtott végre nyelvünk ízlelőbimbóin, belevonva a családot förgeteges balkáni ízlésvilágába. A „harci kedv” néha olyan erőteljes volt, hogy a konyhai „szabadcsapatok” valósággal összezördültek a stábon, s ilyenkor volt mit tennie az apámnak, aki ellentétben anyám és a mamám hagyományos módszereivel idegen ízekkel, furfangos ötletekkel próbálkozott bevenni kegyeinket. Míg a mama a konyhai tudományok terén visszanyúlt egészen a századelő első évtizedébe, s az anyám a hetvenes évek nyersanyag-lehetőségeit is meghazudtolva próbálta meghazudtolni az ételek elkészítésének módozatait, addig az apám villámtámadás-szerűen, erőteljes és heves megoldásokkal kápráztatta a családot. Közel-keleti, balkáni fűszerekkel fárasztotta a húsokat, román és bolgár nemzeti ételek garmadájával gerjesztett minket, újabb s újabb ötletekkel próbálkozott – sikerrel.

Hogyha vendégváró „restaurációt” nyitnék, minden bizonnyal gyermeki ízvilágom emlékének tisztelegve igazi infantilis, játékos, turpis névvel csalogatnám a vendégeimet, akiket minden bizonnyal elvarázsolnék, vagy legalábbis a vendégség folyamán többször és rafináltan elbódítanék, hogy a végén megkergülve szédelegjenek kifelé, s feltegyék maguknak a kérdést: Vajon eddig hol voltunk idáig? Mit követtünk el, hogy ily finom ízek mostohán elkerülték ízlelőbimbóinkat?

Szerény „restaurantom” cégtáblájára pedig a következő vendégcsalogató címet pingáltatnám ki: „FINI-BINI”.

A szakácsokat válogatott bolondokból, megszállott gasztronómiai gazfickók közül választanám, akik mindannyian mosolygós, potrohos, kopaszodó, kerekded fejű, sokat megélt s kipróbált férfiemberek lennének, akiket már nem izgatna fel egy-egy nőszemély, ha az csalafintán a konyhába tévedve megpróbálná elcsavarni a fejüket, nem, olyanokat választanék, akiknek már nem dúlná fel lelkét a szerelmi szenvedély, s nem repesztené meg a szívüket a nő, hanem mindennapi buja vágyuk az ételek fölött csúcsosodna ki. Felszolgálóknak ébenfából metszett szerecsen eunuchokat fogadnék föl a távoli Afrikából, akiket először gusztusosan felhizlalnék, mint a csallóközi asszonyság a kismalacát karácsonyra, s jól tudom, noha a jó embereim nem is beszélnék a nyelvünket, bizonyára megtanítanék velük valamit, amivel menthetetlenül belopnák magukat vendégeim szívébe. Ez a titokzatos tudomány: a mosoly. Tálaláskor ringanának, mint csábos nőszemélyek karcsú nád módjára a vízparton, ha hajnali szellő ringatja őket, s mosolyogva, édes akcentussal csak ennyit mondanának a vidám asztaltársaságoknak: „Itt a fini-bini!“

És hogy milyen lenne az étlap? Mindenképpen törekednék rá, hogy ízvilágával legalábbis megközelítse egy bizonyos Mozart úrfi gyermeki zsenijének fantáziáját, hogy az ízek szerelmesei úgy olvassák gazdag és buja, kacifántosan kialakított, gyermeki ízvilágomat felidéző étel- és receptkölteményeimet, mint a hozzáértő muzsikusok Mozart kottáit.

Olvassatok hát bele vidám Vendelinjeim gyermekkorom ízvilágát idéző „Fini-bini menüjébe:

Szalonnával tűzdelt fokhagymás kárász

Ára: 4 személyre (degeszre etetve a vendéget): 350,- Sk

A szomszédunk kitartóan csábítgatta az apámat a csendes őrültek díszes kompániája felé. És ahogy lenni szokott az öreggel, mert általában precíz, kiszámított, móreses alapossággal intézte az ügyeit – lassan azt vettük észre, hogy legalább nyolc-tíz bottal tömi tele az öreg Moszkvicsunk kofferját. Persze, a család békésen tűrte az újkeletű hobbit, ami olyan elementáris igénnyel szabadult fel, hogy szabályosan letaglózta az addigi békés hobbit: az akvarisztikát. A család örült, mert csakhamar nyakig érő halban gázoltunk a konyhában. Eljött az idő, amikor újabb s újabb halas receptekkel próbálkoztunk. A számtalan változat közül talán a szalonnával tűzdelt fokhagymás kárászra emlékszem szívesen. A finomság mennyei ízekben tobzódott, s ha falatoztam, ízlelőbimbóim a hetedik mennyországban érezték magukat. A sütőben kiterített halak bordái közé kenyérszalonnát szúrtunk, s hagytuk, hogy odabent a sütőben, a brutális hőségben kiizzadjanak. Természetesen a farkukkal együtt sütöttük a halakat, s tálalás előtt fokhagymát törtünk a kárászokra, nehogy unalmas ízek fárasszák le a családot. Az így elért rafinált ízű halakat tárkonyos ecettel is meglocsoltuk. Piri, a hullámos papagáj, persze, nem értette. Naná!

Diólikőr

Ára: 49,- Sk

Általában mindig kíváncsi figyelemmel kísértem apám újabbnál újabb hóbortjait. Egyszer, valahonnan likőrfőző üstöt kapott ajándékba, amivel rögtön kísérletezni kezdett. Mindennel próbálkozott, aminek leve van a világon, ám – visszaemlékezve – a számtalan likőrkísérlet közül talán most is annak a fenséges illatokban pancsoló diólikőrnek az emléke hódítja meg az emlékezetemet, amely csaknem 25 évnyi bő esztendő múltán is oly erővel dúl fel, hogy még most is összefut a számban a nyál. Az öreg éppen a toronyházunk hatodik emeletén kísérletezett, odalent a népek éhes piranjákként forgolódtak, felkapott tekintettel figyelték a ház erkélyeit, a kondérban rotyogó diólikőr ugyanis oly édes, csábító és rüfke bujasággal kecsegtetett mindenkit, hogy a bátrabb járókelők kis híján mászni kezdtek felfelé. A likőr odafönt friss volt és meleg, alig látott még napvilágot, s éppen a kondérból öntögette gondosan a kikészített üvegekbe apám, amikor odafönt a szemünk találkozott. Vannak pillanatok, amikor nincs mit tenni, engedelmeskedni kell annak, amit a pillanat diktál. Az öreg megkínált egy stampedlivel! A tett inkább a likőrkészítő mestert dicsőítette, mint a tökfilkó gyerekembert részegítette! A diólikőr ott párolgott a kezemben, a parányi, Romániából hozott formás cujka-poharak egyikében, s nem tagadom, megrészegített egy pillanatra, smaragdos színével rögtön levett a lábamról, s az íz csak ezután következett! A diófa leve, a mama kertjében százszor megmászott öreg fa izzadmánya eggyé vált a testemmel. Azóta sem kortyintottam hasonló fenséget, pedig Allah bocsásson meg nekem, sok-sok alkoholos kortyocskát csúsztattam le már a torkomon.

Félig érett sárgabarack

1 kg ára: 50,- Sk (Csak saját felelősségre!)

A félig érett sárgabaracknál nincs jobb! Meg kell küzdeniük érte a fogaknak, vakmerőségre buzdítja az embert, az enyhén savanykás íz mögött a szakértő gyermek kiérzi a majdani barackkompót csutakosan mézédes bukéját. A félig érett sárgabarack kóstolása ugyanakkor beavatáspróba: A félig érett sárgabarack evése bűn! Csak idő kérdése, mikor lázad fel a test! Ha nincs kéznél egy nagymama, akár komolyabb bajok is származhatnak belőle.

Majomméz kirándulós hússal

Ára: 120,- Sk

A mama specialitása. Tulajdonképpen kirántott hús majonézes krumplival, ám a szomszéd gyerek, aki mindig ott lógott a mama háza körül, ebéd idején megkóstolta a nevezett finomságot. Néhány nap múlva az öreganyja, bizonyos Jolán néni, sóvárogva kérdezősködött: „Ugyan, mongya meg nekem, Kató néni, hogyan csináják azt a majommézet kirándulós hússal, a gyerek nem hagy békiben...” Vajon milyen lehet egy ilyen egyszerű recept, mely annyi év után mégis ilyen domináns ízekre emlékeztet? Azt hiszem, csak az öregek tudják. Érni kell hozzájuk, mint a jó borokhoz!

Icuka néni lekvárja

200 gr ára: 60,- Sk

A legfinomabb lekvárt márpedig Icuka néni főzte, ezt annak idején az egész eperjesi gyerekgang is bizonygatta. Végigpásztáztuk az eperjesi asszonyok válogatott lekvárjait, ám az Icuka néni féle szilvalekvár: az volt a csoda! A legyek megőrültek a kamrában, eszeveszett száguldórallit rendeztek, bizonyosan be voltak tépve a frissen gőzölgő lekvár illatától, s ez a tény, ha figyelembe vesszük a falusi legyek mentalitását, azért jelentett valamit! A szilvalekvár főzésének tudományában is van valamilyen misztikus találkozáspont a világegyetem értelmével. Önmérsékletre és alázatra inti az embert szájában robbanó ízbomba, mert a lekvár nyelése közben rájövünk tulajdon törpeségünkre, sőt, esetleg gyermekfejjel kísértésbe eshetünk, s komolyan fontolóra vehetjük, hogy Hipik Rudival akár elcseréljük az apja vadászkutyájának kölykét a kamra setétjében mélázó lekváros bödönre...

Tyúkész

12 db ára: 120,- Sk

A tyúkész a legfinomabb csemege a világon! Tulajdonképpen egy szava sem lehet a csallóközi embernek a keleti emberek különös szájízére, mert amit egy átlagos csallóközi család művel a vasárnapi asztal körül, minden bizonnyal felbőszítené még a pirítóson nevelkedett, legnyugodtabb londoni vénkisasszonyokat is... A recept a következő! Végy egy tucatnyi tyúk fejét, s jó fajta, békebeli húslevesben főzzed ki annak rendje s módja szerint! A megfőzött tyúkfejekről az ínyencek először szürcsöljék le a megfőtt bőrrétegeket, s jó előre készítsék ki az asztalra, elérhető, kényelmes távolságra a sót, a borsot s a finoman őrölt pirospaprikát. Jó, ha van a háznál vágódeszka, amelynek lapjára sorba rendezhetjük a kikészített, immár csontra tisztított tyúkfejeket! Vegyünk egy öreg kést (a lehető legbrutálisabb ábrázatú házi kés), s az élét helyezzük a kikészített tyúk fejének búbjára. Erőteljes ütéssel loccsantsuk szét a koponyát! Amit odabent találunk, az a tyúkész, az igazi „fajnsmakkerek“ célpontja, az esszencia, a halvány színű, remegő massza, az észpüré. Kicsit megsózva, frissen őrölt fekete borssal ízesítve igazi afrodiziákum!

Vidám Vendelinek, ti, kik értettétek szavaim! Kell-e még ecsetelnem gyermekkorom ízvilágát? Ily eszement birodalomban most hiába próbálom megzabolázni képzeletem lovait, a fránya jószágok türtőztethetetlen paripákként száguldoznak e csodálatos gasztronómiakertben, s most búcsúzom, befejezem a sétát, mert ha így folytatom, bizonyosan az ízek birodalmában ragadok. Nyaljátok meg hát ti is inkább az ujjatok begyét, vagy fordítsatok a lapon, ne is lássátok e szertelen sorokat, s ha van a közelben egy „Kedves“, nosza, mélázzatok el ti is, s jusson az eszetekbe gyermekkorotok ízvilága, s kérjétek meg őt: „Főzzél nékem...”