Gyere, és érezd a lázat!

De igaz a láz, ha a nemzetközi szövetség életét szimatoljuk, igaz, ha a szervezők harcait szemléljük, és igaz, ha a biznisz világát vesszük.

A jó futballtól persze nem kunszt lázba jönni, vannak itt azonban olyan lázak is, amelyeket szívesen hagyna ki az ember. A legkevésbé talán éppen ott szeretnénk felhevülni, ahol a hirdetés ígéri: Gyere, és érezd a lázat a Korean Air légitársasággal!

A labdarúgás világa történetének első olyan világbajnokságára készül, melyet két ország rendez közösen. Sokan gondolják úgy, hogy érdemes a tapasztalatokat figyelni, hiszen ez lesz a jövő: olyan mértékű költségekről van szó, amelyek az egyrendezős felfogás alapján eleve kizárnák a kisebb vagy nem olyan gazdag országokat a rendezésből. Mások kezdettől szkeptikusok, s a két házigazda, Korea és Japán bőségesen szolgáltat is érveket az ellenzőknek. Csak erősíti a negatív felhangokat, hogy a rendezők a vitáktól szabdalt és a korrupció gyanúja által körüllengett nemzetközi labdarúgó-szövetségtől, a FIFA-tól sem kaphatják meg a szokásos erős hátszelet. A szurkolók csak abban bízhatnak, hogy ismét egyszer maga a játék lesz az, amely az egész történetet széppé formálhatja.

Az eredeti ötlet egyszerű volt. Valamikor Ázsiában is kellene világbajnokságot rendezni. Ebben egyrészt benne volt a FIFA hagyományos missziós indíttatása, másrészt az a széles körben vitatott vélemény is, hogy Ázsiában szépen fejlődik a futball. A nemzetközi futballvilágban szokásos eljárásoknak megfelelően 1994-ben Joao Havelange akkori FIFA-elnök egy bizalmas tárgyaláson megígérte a japán vezetőknek, hogy 2002-ben ők rendezhetik a vb-t. Aztán a japánok akkor nem jutottak ki a Mundialra, míg a dél-koreaiak igen, és büszkén fel is vetették a közös rendezés ötletét. A ma már igen nehezen nyomon követhető érdekváltozások miatt számos európai szövetség karolta fel az eszmét, és a választások előtt álló Havelange nem akart ujjat húzni az Óvilág hatalmasságaival. Megszületett a döntés: Korea és Japán próbálkozzon együtt.

A győztesek örültek, azon pedig senki sem gondolkodott el akkor, milyen pozícióban és milyen viszonyban van ez a két ország, mit is jelent ez a közös rendezés. Azóta viszont az egész világ egy emberként nem érti, mi köze van a futballhoz az új japán történelemkönyveknek, annak, hogy a japán miniszterelnök egy sinto templomba látogat, mi köze van hozzá a háborúnak, sőt a háború előtti időknek. Mi köze van a futballhoz egy csomó olyan dolognak, amelyről eddig is tudtak azon kevesek, akiket ez érdekelt, csak ők nem nagyon forogtak futballkörökben. Azóta tudomásul kellett venni, hogy két, egymással történelmileg perben álló, ráadásul gazdasági pályáját tekintve nagyon is eltérő fázisban lévő országra bízták a rendezést.

Az érintettek persze ismerik egymást, de legalábbis azt tudják, hogy mit gondolnak a másikról. A lehetőséget azonban meg kellett ragadni, és az egyszerűség kedvéért mindegyikőjük úgy fogta fel a helyzetet, mintha ő lenne a kizárólagos rendező. Pontosabban: szabályosan kettévágták a világbajnokságot, elosztották a meccseket, külön-külön létrehoztak egy szervezőbizottságot, és mindenki önállóan munkálkodik azóta is a saját fél rendezvényén. Ahogy egy japán lap írta: fél szívvel egy fél rendezvényen. A hírek rendre arról szólnak, hogy a felek rendkívül agresszívnek és kellemetlenkedőnek érzik a másikat. A két ország között hagyományosan meglévő viták pedig ahelyett, hogy enyhülnének, még új momentummal bővülnek: mindenhez hozzá tudják tenni, hogy mi meg ezekkel akarunk közös világbajnokságot rendezni.

Az érdekes az, hogy a két ország között a mai élet, a mai problémák szempontjából alig-alig van nézeteltérés. Legfeljebb egy területi vitát említhetünk: mindkét ország igényt tart a jelenleg koreai fennhatóság alatt lévő Tokto (japánul Takeshima) szigetére, de ez a probléma sem kerül naponta felszínre. A lázat a múlt okozza. Korea 1910-től a második világháború végéig japán megszállás alatt volt, és ez az időszak alapvetően határozza meg a koreaiak gondolkodását a két nép viszonyáról. A japán elit egészen másképp interpretálja az eseményeket, és ez természetesen jelenik meg a japán kormányok megnyilvánulásaiban, a japán visszaemlékezésekben, tankönyvekben is. Bár eddig három japán miniszterelnök kért bocsánatot a megszállás és a háború alatti atrocitásokért, ennek őszinteségében Ázsia-szerte kételkednek. Egy példa az eltérő interpretációk jellegére a koreai komforthölgyek ügye. A háború alatt koreai nők tömegeit „használta” a japán hadsereg szexuális szolgáltatásokra. A koreaiak ennek elismerését és kártérítést követelnek, lévén az érintetteket a japánok kényszerítették erre. A japánok hivatalosan ezt nem ismerik el, miközben újságcikkek és könyvek jelennek meg arról, hogy valóban léteztek ezek a szolgáltató intézmények, ám azokban csak olyan nők voltak, akik egyébként is prostitúcióból éltek.

Tokióban van egy sinto szentély, a Yasukuni, amely többek között a második világháborús japán veszteségek emlékhelye. (Mások mellett 14 háborús bűnösnek tartott katona is nyugszik itt.) Az ázsiai országok (és különösképpen Korea) érzékenyen figyelik, mi történik e jelképes hely körül. A Yasukuni szabályos zarándokhelye a japán második világháborús felelősségét el nem ismerő erőknek. Időnként, a legutóbbi periódusban évente többnyire egyszer, a japán miniszterelnök is tiszteletét teszi itt. Ilyenkor mindig éleződik a feszültség az ország és egykori háborús ellenfelei között. Érthetően nem sokat javított a japán–koreai viszonyon, hogy Koidzumi Dzsunicsiro jelenlegi japán kormányfő áprilisban meglepetésszerűen rendkívüli látogatást tett ott a „szokásos” augusztusi viziten kívül.

Ezen az alaphozzáálláson aztán szépen sarjadnak az érzékenységek. A rivalizálás jellemző megnyilvánulása – most már túl a történelmi nézeteltéréseken – a világbajnokság helyi fő szponzorainak viselkedése. Bár a szervezők kettéosztották a világbajnokságot, a szponzorok természetesen úgy érzik, hogy ők az egész rendezvény támogatói. Sem a japán cégek nem korlátozzák kampányaikat Japánra, sem a koreaiak Koreára. Mint minden normális társaság, reklámkampányaikban azt szeretnék bizonyítani, hogy ők az adott gazdasági ágazatban a világ teteje, és természetesen a másik országban mindig van olyan vállalat, amely szintén a világ tetejének érzi magát.

A japán lapok arról írnak, hogy a koreai cégek ki akarják sajátítani a világbajnokságot, és le akarják győzni a japánokat. A koreaiak viszont arról értekeznek, hogy a japánok a világbajnokság örve alatt náluk akarnak piacot hódítani azáltal, hogy bevezetik az új márkáikat. A vita mögött egyrészt ott áll az a gazdasági mentalitás, amely annyira jellemző mindkét országra: a szigorúan védett hazai piac sáncai mögül kell az egész világot meghódítani. És természetesen ott áll az a tény is, hogy Korea évtizedek óta a japán receptet követi, pontosan azon az úton kíván boldogulni, mint Japán, viszont a világ szemében még mindig nem érte utol gyűlölt példaképét. Bár a reklámpiac általában hajlamos az elvadulásra, olyan vehemens viták, amelyek itt a világbajnokság körül fakadnak, azért még ezen a piacon is ritkaságszámba mennek.

További problémát jelent, és itt „végre” már nincs is ellentét, hogy a két ország lakossága sportszempontból messze nem látja olyan fontosnak az eseményt, mint ahogy azt a világ más részein tartják. Mindkét országban abszolút vezető, mindent taroló sport a baseball, egyes felmérések szerint az emberek 55 százalékának ez a kedvence. A futball még dobogós helyre se számíthat. Ráadásul Japánban éppen most kezdődik a baseballszezon. Egy Ronaldo vagy egy Zinadine Zidane nem tud olyat tenni a Távol-Keleten, amely figyelmet ébresztene akkor, amikor Icsiro Suzuki elüti a labdát. Japánban ugyan már ennek ellenére sikerült értékesíteni a jegyeket, Koreában azonban még majdnem a negyedük gazdára vár. A helyi lapok szerint a futballarénákban majd rockkoncert-mentalitást figyelhetünk meg: nem nagyon értik majd, mi történik, de üvöltenek, mert buli van.

A japán sajtó általában nagyon lehangoló véleménnyel van a négy éve rendezett naganói téli olimpiáról, és egyre inkább felemlegeti, ahogy közeledik a futball-világbajnokság. Az akkori elemi hibák sorozatának megismétlődésétől tartanak. Szinte már nincs olyan eleme a szervezésnek, amit ne bírálnának. Nehezményezik például, hogy a szervezőbizottság nem főállásúakból áll, hanem vállalati menedzsereket kértek kölcsön átmenetileg. Ez azt jelentheti, hogy a fő feladatuk, a karrierszempontjaik nem a minél jobb világbajnokság megrendezésére ösztönzi őket. Ebből vezetik le például a hazai reklámkampány sikertelenségét, melynek terveit kifejezetten tréfaként mutatják be. Ami igaz, az igaz, egyetlen japán futballsztár sem tűnt fel a kampányban. Még a rendezvény kabalafiguráit is egy hetvenéves fazon mutatta be Tokióban, bár az időseket arrafelé jobban tisztelik, mint errefelé.

Egy dologban azonban mindenki egyetért Szöultól Tokióig: a szerintük európai dominanciájú FIFA-ban fogalmuk sincs arról, mi az a Kelet, ráadásul még csak nem is kíváncsiak rá. Nagy fájdalmuk a szervezőknek, hogy a szokásoktól eltérően a nemzetközi szövetség nem hozott létre a rendező országokban irodát. ĺgy minden egyes kérdés megtárgyalásához vagy eldöntéséhez Svájcba kellett utazni. De a FIFA ettől függetlenül is állandóan megsértette a szervezőket, méghozzá úgy, hogy többnyire észre se vette. Nem akarta elfogadni, hogy a japánok a vb jelképein lévő szövegeket a saját írásjeleikkel (kanji) írják, nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a rendezvény megjelölésében „koreai–japán” vagy „japán–koreai” sorrendet használjanak stb. S ezekkel bizony naponta ejtett újabb és újabb sebeket.

Arról szintén nem a rendezők tehetnek, hogy a felkészülési időszak egybeesik a FIFA válságával. A jelenlegi elnök, a svájci Sepp Blatter működését folyamatosan botrányszagú események kísérik. A szövetség finanszírozásával foglalkozó ügynökség csődje, majd a világbajnokság közvetítési jogaival rendelkező Kirch-csoport összeomlása után várható volt, hogy előbb-utóbb lesznek, akik megelégelik a hagyományos „hűbéri” viszonyokat és főképp a „hűbérúri” mentalitást. S lőn: Michel Zen-Ruffinen, a szervezet főtitkára kitálalt. Egy huszonkét oldalas írásműben foglalta össze azokat az állítólagos pénzügyi és hatalmi visszaéléseket, melyeket ő tapasztalt. Az írás azonnal fórumot is kapott, lehozta a svájci Sonntags Zeitung. Blatternek ezek után meglehetősen nagy feladatot jelent, hogy a világbajnokság nyitányakor még ő legyen az elnök.

Ugyanakkor minden érintett egybehangzóan állítja, hogy az összes feszültség ellenére a világbajnokság magas színvonalon előkészíttetett. A biztonsági problémák ugyan szeptember 11. után némileg elbizonytalanították a szervezőket, s ezen a téren a nevezett időpont óta amúgy sem mer senki biztosakat állítani, ma mindenki úgy látja, a szervezők készen állnak. Kim De Dzsung koreai elnök minden idők legmagasabb színvonalú világbajnokságát prognosztizálja, és a döntőre Japánba készül. Szó van arról, hogy Akihito császár és Micsiko császárné pedig részt venne Szöulban a megnyitón.