Graz, ki hitte volna?

A hajléktalanok focimeccse (Harry Schiffer felvétele) Vezetőjük a kagylóformájú sziget adatairól, a New York-i tervező, Vito Acconci munkásságáról beszél, megnézik a kávéházhoz közvetlenül kapcsolódó szabadtéri színházat, majd a játszótér mellett a rámpán visszatérnek a partra, hogy onnan még gyönyörködjenek a különös építményben.

– Első pillanattól kezdve ekkora a zsúfoltság – mondja Markus, aki egyetemistaként minden szabadidejében itt főzi a kávét. Számára jó hír, hogy Graz így a szívébe zárta a szigetet, s ma már emlékezni se akar arra a fanyalgásra, amivel az ötletet fogadta. Amikor 1998-ban, harmadik próbálkozás után végre rá esett a választás, s nekikezdhetett a 2003-as európai kulturális főváros előkészületeinek, a graziak többsége nem örült az új terveknek, szívesebben vette volna, ha a meglévő városmag kerül reflektorfénybe.

– Egyszerűen el kellett dönteni, mit is akarunk – mondja Wolfgang Lorenz intendáns, aki az ORF programigazgatójaként hozzászokott az ellentétes véleményekhez. Lehet lubickolni a múltban, mutogatni letűnt századok szépségeit, de ez nem mutat előre. – Mi egy másik lehetőséget választottunk: azt mondtuk, ez mind gyönyörű, de talán mégis inkább a város jövőjére kellene gondolni. A hátam borsódzik a divatos „event”-től, azoktól az egyszer használatos fesztiválprogramoktól, amelyek feltűnést keltenek, de nem hoznak létre semmi maradandót. Sőt, önmagukban hordozzák a túlszárnyalás óhajának veszélyét: tehát legközelebb valami még nagyobbat, még kacifántosabbat kell létrehozni.

A kérdésre, hogy valójában mi a valóságos tartalma ennek az egész évet átfogó rendezvénysorozatnak, mi az, ami Grazot Európa kulturális fővárosává teszi, Lorenz legyint: – Semmi, higgyék el, a világon semmi. Ez csak lehetőség, és a város, amelyik a megbízatást kapja, úgy tölti ki a keretet, ahogyan akarja.

Hogy ez a kulturális főváros milyen tágan értelmezhető, arra a legjobb példa az év legfurcsább programja. A hajléktalanok foci-világbajnokságának 200 résztvevője között torzonborz alakok is kergették a labdát, akiket az alkohol, a drog, a személyes tragédia vagy éppen a bűn a társadalom peremére sodort, s akiknek éppen ez a rendezvény ad valamilyen lehetőséget a visszatérésre. A bajnokságot Ausztria válogatottja nyerte Anglia ellen 2-1-re. Az érdeklődés a város kellős közepén játszott mérkőzések iránt óriási volt, s a 18 csapat minden találkozója sportszerűségben verte az „igazi versenyekét”, a népes közönséget meggyőzve arról, hogy aki nincstelen, az nem feltétlenül becstelen is.

Graz azt se tudta, hova legyen a csodálkozástól, amikor az Európai Unió bizottsága mellette döntött. Graz, ki hitte volna? címmel készült el az első programjavaslat – s ez a cím önmagában is sok mindent elárul. Mindenekelőtt a kishitűséget, hogy ez az álmos kisváros, odalenn délen, a szlovén határ közelében az elmúlt évek sokféle kulturális sikere ellenére nem sokat tart magáról. Nem csoda: Bécs fénye mindent elhomályosít, s ha van tartományi főváros, amelyik ebből az árnyékból képes kiverekedni magát, az nem Graz, hanem Salzburg. Még Ausztriában se mindenki tudja, hol is van Graz, Stájerországról pedig a legtöbb embernek a bőrnadrágos viselet, a helyi alma vagy a tökmagolaj s az abból készült sokféle bio-élelmiszer jut eszébe. Ahhoz, hogy a rendezvénysorozat sikeres legyen, először is némi önbizalmat kellett teremteni – emlékeznek ma is a szervezők.

Wolfgang Lorenz kőkeményen valósította meg elképzelését – s aki ma Grazban jár, láthatja az eredményt. Nem mintha a belváros változott volna, ez nem is lehetséges, hiszen az UNESCO a világörökség részévé tette ezt a kis ékszerdobozt. A keskeny utcákon, szép tereken egymás mellett különböző korok építészeti emlékei sorakoznak, a paloták némelyike színtiszta reneszánsz, de jelen van a barokk is. A felkért építészek ízlését dicséri, hogy az új létesítmények nemhogy megzavarnák ezt a harmóniát, de még ki is emelik. Az egyik központi gondolat, a víz, a Mura folyó szerepe nemcsak a New York-i sztárdizájner szigettervében ölt testet. A parton áll már a szeptemberre elkészülő Kunsthaus is: a különös, üveg-plexi borítású épület amőbaszerűen emelkedik ki a környező épületek közül. Bár nem áll vízben, elhelyezése és áttetszősége egyaránt beleillik a koncepcióba. Graznak nincs miért szégyenkeznie – mondja az angol építők egyike –, a város építészetileg az élvonalban van. Peter Cook és Colin Fournier az építkezés hajrájában gyakran ott van a helyszínen, és szívesen válaszol a kérdésekre, magyarázza, mi is lesz a már szépen körvonalazódó épület egyes részeinek funkciója. A részben áttetsző felület, az építmény alapjai felett lebegő hatalmas hólyag „bőre” alkalmas a vetítésekre: hogy miként, azt a szeptember 26-i megnyitóra tervezett hang- és fényjáték közönsége láthatja majd. A többi, már jóval előbb átadott létesítmény kevésbé látványos, ám annál hasznosabb.

Ez a rendezvénysorozat kellett ahhoz is, hogy a graziak felfedezzék, milyen sok híres személyiség kötődik a városhoz. Arról eddig is tudtak, hogy Kepler itt írta első csillagászati könyvét, vagy hogy itt született a szerencsétlen sorsú Ferenc Ferdinánd. Az új felfedezések egyike, hogy a jelen egyik legnépszerűbb karmestere, Nikolaus Harnoncourt itt gyerekeskedett. Kétéves volt, amikor arisztokrata családjával a Meran-palotába költözött, és kilencéves, amikor a náci uralom miatt a család elhagyta Ausztriát.

Az emlék másutt is szerephez jutott. Megrendítő a Schlossberg belsejében, ebben a második világháború idején tízezrek számára szánt óvóhelyként kiépített labirintusrendszerben megrendezett Emlékek hegye című kiállítás. A 20 ezer tárgyat a graziak adták össze. A vitrinekben fényképeken és dokumentumokon kívül régmúlt időket felidéző használati cikkek láthatók, amelyekből összeáll az elmúlt száz év grazi története. Az ötlet az intendánst, a megvalósítás Erika Thümmelt dicséri. Ő meséli: először hitték is a graziak, meg nem is, hogy valaki használni tudja a rég őrzött ócska tornacipőt, vagy kopott gyerekkori macit. Öt hónapon át volt nyitva az iroda, ahova hozhatták a tárgyakat, s ahol öttagú csapat beszélgetett az emlékezőkkel. Ma már az „Oral history”nélkülözhetetlen eleme a történetírásnak – mondja Frau Thümmel. Az eredmény a megindítóan érdekes kiállítás az alagutakban. Fotók és levelek helyezik más, személyes megvilágításba a sötét évek itteni történéseit. Aki egyéb szálakat, például magyarországi vonatkozásokat keres, annak se kell sokat kutakodnia: családtörténetek tucatjaiban bukkannak fel magyar nevek, rokonok, üzleti kapcsolatok.

Itt is nyomon követhető, hogy Graz – mint egész Stájerország – már sokkal előbb „megvolt”a maga EU-bővítésével, mint mások. Ez a város mindig is sokféle nemzetiség kultúráját fogadta be. Évről évre játszanak olasz, magyar, szlovén drámákat a grazi Pinceszínházban. Az idei Ismeretlen szomszéd címmel meghirdetett. drámaversenyen Baranyai László abszurd egyfelvonásosa magyar sikert hozott. Ezekben a hetekben kortárs képzőművészeti kiállítás vendége több budapesti alkotó.

Ahogy telnek a hónapok és tódulnak a turisták, egyre kevésbé mosolyogtató az eleinte gúnykacajt kiváltott felirat Bécs bevezető útjain: „Isten hozta Bécsben, Graz legszebb elővárosában”

Bécs–Graz, 2003. július