Gondolatok a temetőben

Egészségből, barátokból, jó ismerősökből, képességekből. A nagyszülők, majd a szülők elvesztése mindenkit gyászolásra késztet. Mára úgy tűnik, mintha egész civilizációnk amerikanizálódott volna. A cél a siker. A kudarcot vallótól elfordulunk. Pedig meglehet, hogy boldogabbak voltak azokban a korokban, amikor a halált éppúgy az élet részének tekintették, mint a születést. Minden kultúrában vannak olyan rítusok, amelyekkel a közösség mintegy kifejezi szomorúságát egyik tagja halála miatt. A mélylélektan jóval tágabban értelmezi a gyászt, tárgyvesztésnek nevezi a hozzátartozó vagy más fontos személy elvesztését.

Először rendszerint hatalmas sokkot érzünk. Nem igazán akarjuk elhinni, hogy velünk mindez megtörténhetett. A veszteség feldolgozásának a második stádiuma a düh. Akkor pedig azt kérdezzük: miért éppen velünk történik ilyesmi, miért is mi vagyunk ennyire szerencsétlenek. A harmadik szakasz a levertségé, a depresszióé, amely gyakran bűntudattal keveredik, az utolsó szakasz az elfogadásé. Ekkor már valamennyire képesek vagyunk szembenézni azzal, hogy életünk majd mindenképpen másképp folyik, mint korábban. Normális esetben a legnagyobb fájdalom is elcsitul egy-másfél év alatt. Pszichológiai szempontból kóros gyászról akkor beszélünk, ha a folyamat hosszú időre megakad valamelyik ponton, és nem jut el az elfogadásig. De ha el is jutunk valamennyire ehhez a ponthoz, sajnos sokszor csak ilyenkor döbbenünk rá, mi mindent mulasztottunk. Mert való igaz, hogy elfogadni a megmásíthatatlan tényt borzasztóan nehéz teher. Elfogadni, hogy nincs többé, bár szinte minden formájában magunk előtt látjuk az alakját, a mozgását, halljuk a nevetését, szinte még az illatát is érezzük.

Halottak napján, a gyertyák pislákoló fényében, a krizantémok jellegzetes fanyar illatában ne csak a halottainkra gondoljunk, de a körülöttünk lévő élő embertársainkra is! Addig adjunk mindenkinek egy-egy jó szót, mosolyt, biztatást, amíg nem késő! Tudjunk örülni a másik ember örömének, és vigasztaljuk az arra rászorulókat! Legyünk emberek a szó igazi, nemes értelmében! Ahogy Márai Sándor írja: „Az igazi fájdalom néma, a könny, a kiáltás már megkönnyebbülés.”