Ginzai magyar pszichológusból japán médiasztár

Kawaguchi Judit angolul népszerűsíti a japán kultúrátNépszabadság-felvételKawaguchi Juditra szó szerint az utcán akadtak rá a japán rádiósok, ahol hétvégenként ingyenes „lelkisegély-szolgálatot” tart a tokióiaknak. Judit egyébként Budapesten született, és életének eddigi 37 éve is kész regény: járt egy évet a Színművészeti Főiskolára, aztán húszévesen Chicagóba költözött, ahol a francia szak mellett szobrászatot tanult az egyetemen, miközben – amerikai diáktársaihoz hasonlóan – több étteremben pincérkedett, hogy megkeresse a tandíjra és megélhetésre valót. Az egyetemen ismerkedett meg későbbi férjével, Takuóval: – Akkoriban egy óriási vásárcsarnok fölött béreltem lakást. Akkora volt, hogy biciklizni lehetett benne, nekem meg egy vaskályhán és egy ágyon kívül más bútorom nem volt. Nagyon romantikusnak tűnhetett, mert amikor Takuo meglátta a lakást, azonnal beleszeretett, és közölte, márpedig ő ideköltözik.

Néhány év múlva aztán Judit költözött Takuóhoz Japánba. Angolt tanított egy középiskolában, de egy idő után nagyon zavarta, hogy tanítványaival nem tud igazán beszélgetni: – Láttam rajtuk, ha szomorúak vagy valami nyomja a lelküket, de angolul képtelenek voltak elmondani, hogy mi a baj. Egy darabig fonetikusan leírtam, amit japánul mondtak, és a férjem otthon lefordította, de aztán rájöttem: ha valóban érdekelnek az emberek, akkor meg kell tanulnom japánul.

A következő felvonásban Judit már a tokiói belváros egyik leghíresebb negyedében, a Ginzán állította fel asztalkáját, amelyen az a felirat állt: „Ha beszélgetni akarsz, ülj le. Ingyenes!” Az emberek először gyanakodva nézték, aztán felbátorodtak: elmondták családi, egészségügyi, munkahelyi gondjaikat, Judit pedig meghallgatta őket. – Nem vagyok pszichológus, tehát nem is akartam nekik tanácsot adni. Nekik jólesett kiönteni a szívüket valakinek, hiszen a japán társadalomban nem divat a „panaszkodás”, és én is feltöltődtem az ilyen beszélgetések alatt. Előfordult, hogy valaki egy óráig beszélt, és egész csoport gyűlt körénk: mások is elmondták a véleményüket, tanácsot adtak, én csak irányítottam a beszélgetést. Akkor is ennél az asztalnál ücsörögtem, amikor odajött az NHK angol nyelvű japán rádió két munkatársa, és érdeklődve nézegették, hogy mit csinálok. Aztán megkérdezték, én hogyan mutatnám be Japánt, és lenne-e kedvem interjúkat csinálni.

A következő héten már adásban volt. Egy ötvenperces hét végi műsornak készített egy tizenhárom perces riportot Tsukudáról, a főváros egyik régi negyedéről. Először gondos terepszemlét tartott, biciklivel bejárta a negyedet, kiválasztotta a szimpatikusnak tűnő interjúalanyokat, hozzáolvasott, amit lehetett. Az NHK gondosan utánanéz az interjúalanyoknak, dokumentálja a műsorban elhangzott tényeket, adatokat: ettől nagyon megbízható híre van a japánok körében. A legnagyobb sikert azonban alighanem az interjúk klipszerű összevágásával aratta: – A japán közszolgálati média kicsit még a régi iskolát követi, és fél óráig beszéltetnek egy-egy embert. Én igyekeztem kicsit „pörgősebb” műsort csinálni, és a japán interjúkat azonnal fordítottam is angolra. A kollégáim egy része is meglepődött azon, hogy mennyire megnyíltak az amúgy zárkózottnak, formálisnak tűnő emberek: nyilván segít, hogy jól beszélek japánul, megpróbáltam lazán beszélgetni, olykor még viccelődni is velük.

Juditot kezdettől fogva bevonták a műsor témáinak kitalálásába is, ő pedig nem volt szívbajos, sorolta az ötleteit: mutassuk be Tokió kevésbé ismert negyedeit, beszéljünk a ruhákról, a fesztiválokról, újév előtt a tradicionális és a modern konyháról, interjúvoljuk meg a piaci kofát, a történészt, a negyed legidősebb emberét, a kisgyerekeket stb. – Az NHK adását Japánban is lehet hallgatni, de elsősorban az ország iránt érdeklődő külföldieknek szól. Japán újabban divat lett, de a filmek, újságcikkek többsége mintha még mindig a sztereotípiákra épülne: kiotói gésák, kimonó, elnyomott asszonyok, napi 24 órában robotoló férfiak. Még a japán tévéműsorok többsége is ezt a „régi Japánt” állítja előtérbe, ezt a képet sulykolja külföldön is, miközben a régi fővárosban, Kiotóban összesen harminc gésa van, az asszonyok rég a férfiak fejére nőttek, és a munkamánia sem annyira egyértelmű. Engem inkább a régi és az új, a hagyományok és a modernitás együttélése fogott meg. Tokióban mindennapos, hogy egy csupa üveg toronyházból kilépve század eleji, alacsony kis házak között találod magad. Két világ, egymás mellett. De igaz ez a kettősség az emberekre is: a legmodernebb tudományok iránt érdeklődők közül sokan szabad idejükben ősi hangszereken játszanak, kimonókat gyűjtenek, vagy régi tekercseket tanulmányoznak. Megtartják, gondosan őrzik a hagyományokat, de mellette XXI. századi életet élnek, a technikai fejlődés minden kényelmével. Én ezt a mai Japánt szeretném bemutatni – mondja lelkesen, a japán kultúra amolyan nagyköveteként a vörös hajú lány.

Az NHK kapott az alkalmon, hogy Judit szabadságra hazajött Budapestre, és azonnal megrendelt tőle két riportot: egyet a japánul tanuló magyar diákokról és a magyar és a japán nyelv misztikus hasonlóságairól, valamint a magyar fürdőkultúráról. A japánok ugyanis már kiderítették, hogy Budapest a világ „fürdőfővárosa”: nincs még egy olyan főváros, ahol ennyi termálfürdő lenne. Az viszont nem fér a fejükbe, hogy egyetlen vulkán nélkül hogyan lehet itt ennyi termálvíz.

Néhány sikeres rádióadás után Juditot behívták meghallgatásra az NHK televíziós szekciójába. A vezetés úgy látta, hogy a rádióműsort a jövőben érdemes lenne „tévésíteni”: vagyis a mikrofon mellett kamerát adni Juditnak, hogy azzal járja a várost. Az első adás már lement, most lázasan készülnek a folytatásra. Judit nem zárja ki, hogy előbb-utóbb a japán nyelvű televíziókban is feltűnik: az álommunka egy beszélgetős műsor lenne, a ginzai „lelkisegély” tévés változata. A hét végi „fogadóórákat” pedig továbbra is igyekszik tartani, hiszen Ginzában hovatovább már intézménnyé vált.