GALÉRIA: A trillázó város

Nagy reményekkel érkeztem feleségemmel Piranba, az Isztriai-félsziget csücskénél fekvő bájos üdülőhelyre. A járványhelyzetben utazásaink elmaradtak, így igencsak készültünk e néhány napos pihenőre. A város egyik legszebb részén, a hegytetőn béreltünk apartmant, s mikor kiléptünk a teraszra, páratlan kilátás tárult elénk. Háromszáz lépcsőn jutottunk le a város szívébe – kis kertek, olajfaligetek mellett vezetett az utunk, s megcsapta orrunkat a fenyőfák, virágok jellegzetes illata, amit csak a Mediterráneumban érezhet az utazó.

Nem véletlenül választottam az egykori Piranót úti célul, egyszer már végigrohantam a belvárosán, s némi benyomást szereztem szépségéről, de már akkor éreztem, hogy e hely több időt érdemel.

Valójában a barokk zene kimagasló alakjának, Giuseppe Tartininak a szobra fogott meg a főtéren, mivel a hegedűvirtuóz komponista Piranóban született. Az utazásunk előtt ismét kézbe vettem Varga Károly Richárd Ördögtrilla szonáta című könyvét, amelyben a kalandos életű zenész életének epizódjait idézi fel.

Az erdélyi származású szerző így kezdi regényét: „A piranói Giovanni Antonio Tartini vagyonos polgárrá küzdötte föl magát. Posztókalmár, földek és házak tulajdonosa, de hiúságból hivatalt is vállal. Büszke nemesi származására.” Az egykori jólétet magunk is érzékelhettük, amikor beléptünk a szülői házba. Az alagsorban tárolók álltak, a szobák falait ókori jeleneteket ábrázoló freskókkal díszítették. E kis palotából indult el a kis Giuseppe Páduába, s itáliai hódító útjára. Szülei papnak szánták, de a bővérű ifjút inkább a világi örömök érdekelték. Nőügyeiről vált hírhedtté, s kiváló vívótudásával regulázta meg az elcsábítottak vehemens hozzátartozóit. Zenei tanulmányaiban viszont nem ismert tréfát, s hamarosan Itália-szerte bámulták virtuóz tudását. Jóllehet mintegy kétszáz hegedűversenyt írt, s kamaraművekben is jeleskedett, az utókor mégis az Ördögtrilla nevű hegedű-zongora szonátáját ismeri leginkább. A technikailag is nehéz kamaraműhöz legenda is fűződik: a sátán hegedűdarabot játszott el Tartininak álmában, amit a Mester ébredése után vetett papírra. Ez a történet előbb-később máshol is fel-felbukkan a zenetörténetben: Paganinit az ördög hegedűsének bélyegezték, s e jelző gyakran Lajkó Félix nevével is társul. A magyar nóták között is népszerű az Ördög bújt a vonóba kezdetű dal, ami szintén a zenét az alvilággal köti össze. Egyébként Tartini zenepedagógusként és vonóvezetésben is kitűnt kortársai közül, nagyon sokat kísérletezett új eljárásokkal.

Mikor kinéztünk a szülőház ablakán, Tartini szobra tekintett ránk. Leleplezését a zeneszerző születésének kétszázadik évfordulójára szánták, végül négy évvel később, 1896-ban avatták fel. A lelkes ünneplő tömeg – az akkori fotók tanúsága szerint – ellepte a főteret. A hálás utókor híven őrzi Tartini emlékét, a helyi olasz közösség újságja Trilla névre hallgat, nyaranta zenei fesztiválokkal emlékeznek városuk leghíresebb szülöttére.

Piran büszke múltjára. Neve minden bizonnyal a görög pyrrhos, azaz vörös szóból ered, a kövek színére utal, amiket a település építkezéseinél használtak egykor. A bizánci fennhatóságot a Velencei Köztársaság uralma követte a 13. században. Később Napóleon tette rá a kezét, majd a Habsburg Birodalom része lett. 1812-ben kisebb hajócsata zajlott partjainál egy angol és egy francia sorhajó között, az esemény kis túlzással piranói csataként vonult be a történelembe. Az első világháború után Olaszországhoz, a második világháború után Jugoszláviához csatolták, majd a rendszerváltást követően Szlovénia részévé vált.

A velencei időszak legrégibb emléke a városfal és az erődítmény. Első elemeinek megépítése a 10. századra nyúlik vissza, a velencei uralom alatt viszont tovább fejlesztették. A 15. század végén – a török veszély miatt – az építkezés új lendületet kapott, s évszázadokon keresztül a védők nagy gondot fordítottak folyamatos karbantartására. Három kapun lehetett bejutni a városba, a legmagasabban a Szent Miklós-kapu szolgálta a védelmet. Nagy melegben másztunk fel Piran legmagasabb pontjára, de a felejthetetlen kilátás megérte a fáradságot.

Innen sétáltunk át a velencei reneszánsz stílusban épült Szent György-templomhoz. A névadó katonaszent szobra a templomhajó bal oldalán látható. Ottlétünkkor éppen nagy felújítások folytak az egész környéken, nem tudtunk felmenni a harangtoronyba, így csak leírásokból képzelhettük el az erkélyéről nyíló csodálatos panorámát. A templom mellett áll az a keresztelőkápolna, amelyben a kis Tartinit is a kereszténység soraiba fogadták.

A város szíve a Tartini tér. Egykor még a kikötő része volt, de a 19. század végén feltöltötték, s így alakították ki a most látható hatalmas piazzát. A nyári nagy melegben szinte izzik az egész terület, este viszont megélénkülnek bárjai és éttermei. A Tartini-szülőház mellett a nevezetességei között meg kell említeni a 15. században gótikus stílusban épült úgynevezett Velencei házat. A sarokerkélyes palotához egy romantikus történet – a gazdag velencei kalmár és az egyszerű piranói leány szerelmének legendája – is fűződik.

A 19. századi klasszicista városháza erősen rányomja bélyegét a térre, első emeleti nagyterme egy szép Tintoretto-festményt rejt. Itt dolgozott Peter Bossman ghánai származású polgármester, akit 2010-ben választottak meg a város első emberének, s akinek kinevezése nagy feltűnést keltett egész Európában. A városháza oldalfalán egy magyar vonatkozású bronz emléktáblán akadt meg a szemem: 1997. június 6-án nyolc közép-európai ország államfője tanácskozott a városban. A csúcstalálkozó hármas üzenetet osztott meg a világgal: minden európai ország és nemzet az egyesült Európa része, a külső és belső biztonság minden európai nemzet természetes törekvése, és hitet tett egyben a közép-európaiság hagyományainak erősítése mellett. Magyar részről Göncz Árpád államelnök, Szlovákiából Michal Kováč szignója szerepel a bronzlapon. Ha már a politikáról, politikusokról beszélünk, némi visszatetszést keltett bennem, hogy Leninről, Marxról elnevezett utcák kövét koptattuk – úgy tűnik, a régi világ iránti nosztalgia még ugyancsak él.

A tér tengerhez közeli részén áll a városi színház épülete, amely természetesen Tartini nevét viseli. 1910-ben nyitotta meg kapuit, s a staggione színház-opera előadások mellett filmvetítésre és ünnepségekre is szolgált. Az eklektikus mennyezeti festmény középpontjában a Múzsa áll. Ottlétünkkor egy nagyszabású kezdeményezés, a tavasz legjelentősebb kulturális eseményének központja volt. Safet Zec bosnyák festő Ölelés ciklusának 37 festményét állította ki a város hét helyén. A sorozatot annak a két szerencsétlen fiatalnak szentelte, akiket a délszláv háború tragikus sorsú szerelmespárjaként, a „szarajevói Rómeo és Júliaként” ismert meg a világ. A művész pasztellszínekkel ábrázolja az emberi szenvedést, a képek középpontjában a legelesettebbek, a gyerekek állnak. A kiállítás másik része a szomszéd városban, Portorozsban, a kiállítási térré átalakított sóházakban látható. A pirani színházi performanszon Tartini mélabús muzsikája kíséri a sötétből kibontakozó festmények komor látványát.

A modern művészet átszövi Piran életét, a szűk kis utcákban iparművészeti stúdiókba térhet be a látogató. Igazi érdekességként hatottak rám a rakpart hatalmas hullámköveinek faragásai: a művészek keze nyomán sellők, tengeri állatok, medúzák, Poszeidón-portrék szórakoztatták az arra járókat, akik természetesen hálásan fényképezkedtek az alternatív műalkotásokkal.

Piran legnagyobb múzeuma a tengernek s a tengerészetnek állít emléket. Régi hajómodellek idézik az Adriai-tenger hajózásának múltját, s a termekben a Monarchia hajózásának története is fontos szerepet kap. Egy tábla az első világháborúban harcoló tengerészek nemzetiségét adja közre: 31%-uk horvát, 3%-uk szlovén, 20%-uk magyar, 16%-uk németül beszélő osztrák, 14%-uk olasz, 12%-uk közép-európai szláv volt. Tragikus fotó mutatja be a Szent István csatahajó tragédiáját, egy másik festmény a Zenta csatahajót örökíti meg. A cirkáló nem sokáig szolgálta a hazát, 1914. augusztus 16-án francia hajók süllyesztették el. A kiállítás vidámabb tárgya az az úszónadrág, amelyet egykor a Zenta parancsnoka viselt, s gondos kezek ráhímezték a hajó képét is.

Még számos műemléket lehetne felsorolni a városból, számomra mégis emlékezetesebb a szűk utcák hangulata, a kis kápolnák, a kávézók, ahol idős polgárok beszélik meg a világ dolgait. Szombaton igazán pezsgett a környék, a piacon a helyi termékeket árulták hangos szóval az árusok. Egy kocsma előtt vidám társaság dalolt órákon át, a kissé kapatos férfiakat tangóharmonikás kísérte. Taxisofőrünk magyarul köszöntött, felesége a Vajdaságból telepedett át Piranba. Az éttermek délben megteltek turistákkal, az árak mindenütt nagyjából egyformák voltak, az étkek minőségére nem lehetett panasz.

A város a szlovéniai olasz kisebbség központja, irodájuk Tartini szülőházában rendezkedett be. A kiírások mindenütt kétnyelvűek, szomszédaink szigorúan betartják a nemzetiségi törvényt. Amikor 1954-ben a területet Jugoszláviához csatolták, az olasz lakosok nagy része kivándorolt az anyaországba. Mégis úton-útfélen olasz szót hall az idelátogató, ennek okát olasz házigazdánk, Rodolfo világította meg: az itteni adótörvények és kedvező árak nagyon sok honfitársát vonzzák Szlovéniába. A pandémiás időszakot vendéglátónk is megszenvedte, de bizakodó, egész nyárra már minden szobája foglalt. Az élet lassan visszatér a régi kerékvágásba.

Csermák Zoltán