Fogadunk?

Ne engedd, hogy szívem rosszra hajoljon, hogy bűnös dolgot műveljek a gonosztevőkkel együtt; finom falatjaikból nem akarok enni...

De én rád tekintek, én Uram, Uram! Hozzád menekülök, ne vedd el életemet!

Őrizz meg a tőrtől, amelyet nekem vetettek, a gonosztevők csapdáitól!

A bűnösök beleesnek saját hálójukba, én pedig elkerülöm azt.”

(Zsoltárok könyve 141: 3, 4, 8–10)

A fogadások és szerencsejátékok korát éljük. Talán nincs is olyan ágazata a sportnak, amelyre valamelyik fogadóiroda pultjánál fogadni ne lehetne. És ha úgy érzi az ember, hogy ebben nem elég jártas, s a szakújságok szaktippjeiben elveszik, még mindig marad egy csomó olyan lehetőség, ahol a szerencséjében vagy a megérzésében bízva csupán néhány számot kell helyesen eltalálnia ahhoz, hogy ölébe hulljon a mesés nyeremény. Egy előadás alkalmával Gazda István tudománytörténész a „modern kor bűnbocsátó céduláinak” nevezte mindezeket, amikkel a mai emberek úgy gondolják, hogy a boldogságukat vásárolhatják meg néhány „péterfilléren”. S akkor még nem is beszéltünk a „félkarú tolvajokról”, a különböző nyerőautomatákról, melyeknek feneketlen zsebében sok gyermek zsebpénze, szociális és munkanélküli-segély, de diplomás végzettségű emberek fizetése is eltűnt már. Az állam pedig kis szociális érzékkel, annál nagyobb álszentséggel fogadja az ezekből befolyt „önkéntes adót”. A pszichológusok és pszichiáterek pedig próbálják megfejteni, megmagyarázni az ember játékszenvedélyéből fakadó emberi tragédiákat.

Az utóbbi napokban egy nagyon furcsa emberi játéknak lehetünk tanúi. Amikor arra lehet tippelni, hogy egy akváriumi körülmények közé önként bevonuló férj vajon hűséges marad-e a hitveséhez, vagy elbukik a felfokozott kísértések között, ez a helyzet már majdnem az ókori gladiátorviadalok fogadásaira emlékeztet: „Vajon a hálóval, szigonnyal küzdő, vagy a lándzsás rabszolga hal meg végül?” Úgy gondolom, hogy itt már nem a fölkínált mobiltelefon a tét, hanem sokkal inkább egy lelki elégtétel, amivel azt látom igazolni, hogy nem csak én vagyok gyenge. Lám csak, más is elesik, sőt ország-világ nyilvánossága előtt. ĺgy az én nagy nyilvánosságra nem került bukdácsolásom egész bocsánatos, de legalábbis általánosan jellemző dolog. A ki mint él, úgy ítél régi bölcsessége igazolódik itt. Ha ő is olyan, akkor az se baj, ha én se vagyok különb. Az meg, hogy valaki huszonévesen még érintetlen, egyenesen ciki! Nem elszomorító, megszégyenítő mindez ránk nézve? Hol van itt a Teremtő szándéka, aki képmására alkotta meg az embert?

A gonoszság, az ördögi egyik fő ismérve az a törekvés, hogy lehetőleg minél több embert rántson magával a romlásnak abba az állapotába, ahol ő maga is van. S minél több embert gyűjt maga köré, és minél hatékonyabb szócsöveket, médiákat használ, annál inkább elhiteti, hogy az a normális állapot. Célja eléréséhez szentesít minden eszközt, a csábításokat, a kísértést, az intrikát, a rágalmat...

Egy idős szolgatárs mondta, hogy a kísértések idején a leghatékonyabb védekezés az imádság. A 141. zsoltár összefoglaló címe pedig Imádság kísértés idején. Dávid király nagyon jó eszközt, hatékony fegyvert ad a kezünkbe ezeken az igéken keresztül. Tudatja velünk, hogy itt nem a lét, hanem az örök élet és az üdvösség a tét! Ezért mondja, hogy „én hozzád kiáltok, Uram, rád tekintek, hozzád menekülök!” Mert saját hajánál fogva még senki sem húzta ki magát a mocsárból. S hogy ne kerüljek még nagyobb ingoványba, „tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását” – kéri a zsoltáros, tudva, hogy veszélyes fegyver a szó, ami nemcsak a megcélzottat sebzi meg, de nagyon sokszor éppen visszafelé sül el. Jakab apostol azt mondja: „Sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” (Jakab 3: 2) A veszélyes helyeken az ember jobban örül a korlátnak, mint a korlátlan szabadságnak, szabadosságnak. S a korláton túli finom falatok olyanok, mint a horgász horgára tűzött finom csali: nem táplálni akar, hanem az életemet kívánja. Őrizz meg a tőrtől, ami ezek mögött rejtezik! – kéri a zsoltáros, és vele együtt kérhetjük mi is. Jézus, amikor az ő követésére hívott, azt mondta: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Máté 16:26) Ám egy másik alkalommal így szólt: „Bizony, bizony... aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (János 5: 24)

A szerző református lelkész