Felszámolás

Hajnaltájt azután, úgymond, „beszéltek velem”. A pasast nem ismertem. Azt mondta, újév után menjek be a kiadóba, mintha mi sem történt volna. Tanácsát megfogadtam. Némi kellemetlenkedés után – egy ideig úgynevezett „külsősként” vegetáltam –, „Külföldi klasszikusok” és más efféle sorozatok szerkesztőjeként, ahol senkinek sem árthattam többé, visszavettek. Végül is priuszom nem volt. ĺgy találkoztam ismét Bével, aki éppen egy francia regény fordítását hozta be nekem mint szerkesztőjének. Sok dolgom nem volt vele, a fordításához hozzá sem kellett nyúlni. Azután egyszerre azon kaptam magam, hogy megvallom neki: nagy bajban vagyok, hogy a történtek után nem tudom, kinek mivel tartozom, fogalmam sincs, hogyan viselkedjem, s hogy bizonyos értelemben félek önmagamtól, miután a börtönben egy igen kínos élményre tettem szert.

Lementünk a szemközti eszpresszóba. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak hogy gátlástalanul mindent elmondtam neki, de jólesett, hogy gátlástalanul mindent elmondhattam neki. Az első kihallgatásom során ugyanis megtörtént, amire eleve számítottam. Egy szobába vezettek, ahol egy jól öltözött úriember néhány kérdést tett fel, s igen csóválta a fejét. Marhaságot követtem el, mondta, de nagyobb baj nincsen. Sőt, bizonyos feltételek mellett akár rögtön szabadon is bocsátanak. Mondom, tudtam, mi következik. Nem tagadom, egy bizonyos értelemben kissé ideges voltam, egy más értelemben azonban teljesen nyugodt. Bármilyen körmönfontan fogalmazta is meg ajánlatát – ha az életem függne tőle, akkor sem tudnék a szavaira visszaemlékezni –, megértettem, mit akar, s hogy besúgó legyek, azt habozás nélkül és gőgösen visszautasítottam. Egy darabig elvitatkoztunk még – nem kell mindjárt ennyire szélsőségesen felfogni ezt, mondta lényegében, hiszen mindössze egy-egy beszélgetésről lenne szó időnként, vagy néha megkérnének egy rövid írásbeli összefoglalóra stb. Olyan nyájas volt, hogy teljesen hülyének éreztem makacs és oktalan ellenállásomat. Véletlenül történt-e, hogy most benyitott egy másik pasas is, aki nemhogy kevésbé volt nyájas az előzőnél, de még csak rám sem hederített: ezt nem tudom. Valamit megbeszéltek egymás közt, lehalkított hangon, jó sokáig, s ahogy ott álltam, éreztem, hogy lassanként elhagy a bátorságom. Hogy eufemisztikusan fejezzem ki magam, soha életemben nem voltam még ennyire magányos, ennyire elhagyatott. Néha-néha rám néztek, hol az egyik, hol a másik, s határozottan emlékszem egy fenyegető pillanatra, amikor az a riasztó gondolatom támadt, hogy kihallgatóim épp azt beszélik meg egymással, hogy megvernek, vagy szakembereket hívnak a szobába, hogy megveressenek. Szerencsére ez nem következett be, de ennek a pillanatnak az élménye elegendő volt ahhoz, hogy alapvető módon megingassa az önbizalmamat. Ugyanis kertelés nélkül be kellett vallanom magamnak: ha megvernek, de még inkább, ha alternatíva elé állítanak, hogy vagy megvernek, vagy aláírom a papirost, igen valószínű, hogy az aláírást választottam volna. Nem biztos, de inkább igen, mint nem – így éreztem. Sőt, abban is biztos voltam, hogy ha a papirost – természetesen fizikai kényszerből – aláírom, ezt majd ugyanúgy meg tudom magyarázni magamnak, mint azt a, természetesen rokonszenvesebb változatot, hogy nem írtam alá, s ezzel a bizonytalansággal, hogy is mondjam csak, nem volt könnyű együtt élnem. Magánzárkámban filozófiai válságkérdésekkel küszködtem: metafizikai hatalmakban bizony nem nagyon hiszek, az etikai kategóriákat pedig hirtelen roppant ingatagoknak láttam. Rá kellett eszmélnem a puszta tényre, hogy az ember fizikailag is, erkölcsileg is, maradéktalanul kiszolgáltatott lény; s ezt nem könnyű tudomásul venni a társadalomban, amelynek eszméit és gyakorlatát egyedül rendőri világszemlélete határozza meg, s ahonnan semmiféle kiút nincsen, és ahol semmiféle magyarázat nem kielégítő, akkor sem, ha ezeket az alternatívákat nem én magam, hanem a külső kényszer veti elém, így hát tulajdonképpen semmi közöm hozzá, hogy mit teszek, vagy hogy mit tesznek velem.

Nem tudom, miért mondtam el neki mindezt, hiszen nem vártam tőle sem tanácsot, sem segítséget, s ezt ő tudta. Lehajtott fejjel hallgatott, karját a mellette álló szék támláján nyugtatva, a keze lecsüggött. Olykor bólogatott. Szomorúnak látszott, mint aki már ismeri az esetemet, még mielőtt elmondtam volna neki, s abból már réges-rég valami általános következtetésre jutott.

Nem szabad ilyen helyzetbe kerülni, nem szabad megtudnod, hogy ki vagy – mondta. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni ezt a beszélgetést. A katasztrófa korában élünk, minden ember a katasztrófa hordozója, ezért különös életművészetre van szükség, hogy fennmaradjunk, mondta. A katasztrófa emberének nincs sorsa, nincsenek tulajdonságai, nincs jelleme. Rettentő társadalmi környezete – az állam, a diktatúra, vagy nevezd, aminek akarod – a szédületes örvények húzóerejével vonzza, amíg fel nem adja ellenállását, és forró gejzírként fel nem tör benne a káosz – s azontúl a káosz válik az otthonává. Az ő számára nincs többé visszatérés az Én valamely középpontjába, valami szilárd és cáfolhatatlan énbizonyosságba: tehát a szó legvalódibb értelmében elveszett. Ez az Én nélküli lény a katasztrófa, az igazi Gonosz, mondta Bé, komikus módon anélkül, hogy ő maga gonosz lenne, habár minden gonosztettre képes. Újra érvénybe léptek a Biblia szavai: állj ellen a kísértésnek, óvakodj megismerni önmagadat, mert különben elkárhozol, mondta. (Magvető, Budapest 2003)