Fejébe szállt a választási siker

Titkos szövetségesek után kellett kutatnia? TASR-felvételMikuláš Dzurinda második kormányát gazdasági elemzők Szlovákia eddigi legsikeresebb megbízatási időszakának, politológusok pedig valóságos csodának tartják: nehéz reformokat valósított meg, s a sok botrány ellenére kisebbségben is képes volt végig kibírni. Egyesek szerint az SDKÚ elnöke gátlástalan varázsló, aki rehabilitálta a HZDS-t. Mikuláš Dzurinda a valamikori SDK szóvivőjeként, a Vladimír Mečiar ellen szövetkezett pártok vezetőjeként még 1998-ban megígérte: az összes kényes ügyet kivizsgálják, s a Lexa-, Martinka-, Rezeš-félék elnyerik méltó büntetésüket.

Nagy ígéretek

A „nagy ügyeket” azonban nem sikerült megoldani, amire nem sokkal a 2002-es választások előtt Dzurinda így reagált: „Akkora felelősséget érzek Szlovákia fejlődéséért, amekkora megfelel az alkotmány által rám ruházott hatásköröknek.” Amikor pedig a szemére vetették, hogy a Mečiar-kormány idején elkövetett jogsértések tisztázatlansága megrendítheti a szlovákiai és az uniós polgárok Szlovákia jogállamiságába vetett hitét, azt válaszolta: „Mintha még mindig nem akarnánk látni a demokrácia valódi arcát, hogy a jogkörök megoszlanak, és hogy a bírói hatalom független.” Mindenesetre 2002-ben hirtelen előkerült Ivan Lexa külföldi rejtekhelyéről, s az akkori koalíció ismét azzal hitegetett: a Lexa-félék most már tényleg elnyerik büntetésüket. Ezután a Dzurinda-kabinet – egyesek szerint csodával határos módon – másodszor is bizalmat kapott a polgároktól. A régi-új kormány 2002-ben színvonalas politikai kultúrát, valamint az előző korszakban elmaradt reformok megvalósítását ígérte. Az utóbbit kisebb-nagyobb hibákkal lényegében sikerült teljesíteni, Szlovákiát külföldön tátrai tigrisként emlegetik. Az országot felvették az Európai Unióba és a NATO-ba, reformjait csodálják, az adórendszer vonzza a befektetőket.

A politikai kultúra azonban inkább romlott, mint javult. A 2002-es váratlan választási siker a miniszterelnök fejébe szállt: kezdettől fogva túlságosan magabiztos, már-már gátlástalan politikát folytatott. A kompromisszumok helyett inkább ad hoc érdekszövetségeseket keresett céljai eléréséhez. Nem zavarta, hogy közben megromlott a viszony a koalíciós partnerek között, a kormány pedig – az ő hibájából – már 2003 őszén kisebbségbe került. Még fél év sem telt el a kormányalakítástól, amikor Bugár Béla, az MKP elnöke a következőket nyilatkozta: „Szinte havonta van egy komolyabb konfliktus. Nem árt elgondolkodni a kormányfő módszerein. A mostani miniszterelnök nem ugyanaz, akihez mi hozzászoktunk. Mikuláš Dzurinda azelőtt igyekezett integrációs szerepet vállalni a kormánykoalíción belül, ha feszültség alakult ki, aktívan kereste a megoldást. Most más a helyzet. Gondoljunk a státustörvényre: velünk egyeztetett, miközben a hátunk mögött összehívta a két pártot, és hárman megegyeztek. Dzurinda azt akarja eljátszani, hogy ő van mindig a központban, a többiek pedig veszekednek.” A státustörvény miatt olyannyira romlott az MKP és az SDKÚ viszonya, hogy Bugár azóta nem hajlandó négyszemközt tárgyalni Dzurindával. Az SDKÚ ellentörvényen is dolgozott.

Út a válság felé

2003 augusztusában a miniszterelnök bizarr játékba kezdett, elindította a csoportocskaügyet, mely Ján Mojžiš, az NBÚ előző igazgatójának leváltásában csúcsosodott ki. Dzurinda még védelmi miniszterét, Ivan Šimkót is feláldozta, aki ezen megsértődve többedmagával kilépett az SDKÚ-ból. Az egész odáig fajult, hogy 2004 elején Bugár közvetve lemondásra szólította fel a miniszterelnököt.

Miután véglegesen kisebbségbe került a kormány, gyakran napirenden voltak a veszekedések. Maguk a partnerek is kételkedtek abban, hogy a független képviselők támogatásával kibírhatják a megbízatási időszak végéig. Egyre gyakrabban merült fel a parlamenti szavazatvásárlás és a korrupció gyanúja. A választások közeledtével éleződtek a személyes ellentétek is. Problémát okozott a környezetvédelmi alap, az egyházi vagyon összeírása, a lelkiismereti szabadság, a megyei szinteken a magyarok ellen alakuló nagy szlovák koalíció stb. Az ANO és a KDH közötti konfliktus minden témára rányomta bélyegét, a legsúlyosabb válság azonban Pavol Rusko váltóügye kapcsán alakult ki. Az ANO-t szinte szó szerint kitúrták a kormányból, a liberális párt kettészakadt, s a koalíció 2005 kora őszén együttműködési szerződést írt alá az úgynevezett Lintner-frakcióval. Az ellenzéknek ez nem tetszett, napokig blokkolta a parlamenti munkát – ekkor merült fel először, hogy az egyedüli megoldás az előrehozott választások kiírása lenne. Dzurinda ezt a problémát is megoldotta: csodával határos módon a sorsdöntő pillanatokban mindig akadt kellő számú szavazat a parlamentben. Ezek után úgy tűnt, a koalíció tényleg kibírja 2006 őszéig. A partnerek januárban megegyeztek, összeállítanak egy listát, mit lehet még megvalósítani a megbízatási időszak végéig. A KDH egyik prioritása a lelkiismereti szabadságról szóló szerződés volt, ám a kormányfő megmakacsolta magát, s úgy döntött, nem terjeszti elő. Dzurindát is meglepte, hogy a dolgok ezúttal nem úgy alakultak, ahogyan ő tervezte: a kereszténydemokraták beváltották fenyegetésüket, s kiléptek a kormányból. Ebből a helyzetből már nem volt más kiút, mint az előrehozott parlamenti választások kiírása. Noha elemzők szerint az idő előtti „vég” elsősorban Dzurindának köszönhető, a miniszterelnök a megbízatási időszak megkurtításáról szóló alkotmánytörvény indoklásába foglalta, hogy mindezért a KDH felelős.

Mečiarral vagy nélküle?

Az SDKÚ elnökének sokan a szemére vetik, hogy rehabilitálta Vladimír Mečiart. Nyolc évvel ezelőtt széles koalíció jött létre a HZDS ellen, jelenleg pedig már csak a KDH és MKP bírálja a mozgalmat a korábbi jogtiprásokért. Miután a Dzurinda-kabinet kisebbségbe került, a háttérben egyre gyakrabban emlegettek valamiféle titkos egyezséget az SDKÚ és a HZDS között. A pártelnökök ezt végig tagadták, ugyanakkor Dzurinda volt az első, aki módosított viszonyulásán Vladimír Mečiarhoz, amikor 2004-ben köszönetet mondott neki, amiért a HZDS is támogatta az uniós csatlakozást. Egy tévéműsorban pedig a közelmúltban arra a kérdésre, együttműködne-e Mečiarral a választások után, diplomatikus választ adott, mely szerint a HZDS elnökével nem ülne egy kormányban, de ez nem jelenti azt, hogy egy koalíciót nem alkothatnak. Iveta Radičová, az SDKÚ új frontembere pedig néhány napja azt mondta, nem a pártvezérek, hanem a programok a mérvadóak. (sza, p)