Farkaséhség

Első hallásra talán kissé meglepő a kijelentés, hisz a Mrs. Dalloway, A világítótorony és az Orlando szerzőjére gondolva nem ez az első, ami eszünkbe jutna. Ha azonban kissé jobban belegondolunk, s megpróbáljuk felidézni magunkban az olvasott művek emlékezetes helyeit, vagy azt a kérdést próbáljuk megválaszolni magunknak, hogy miért is szeretjük ezeket a szövegeket, korántsem tűnik majd különösnek a gyomor örömeit bemutató részek méltatása Forster részéről. De lássuk csak, mit is mond pontosan! Woolf műveiben az evésről szóló részek „... kivétel nélkül jók. Élesen felhívják a figyelmet arra, hogy itt egy asszony áll előttünk, akinek nem alszanak az érzékei. Olyan felvilágosult mohóság volt benne, melyet a férfiak is megirigyelhetnének.” Pontosan ez az, amiért szívesen olvassuk újra, az „érzékisége” – a tovaillanó örömök, törékeny és szétomló érzések és hangulatok megragadása iránti kifinomult érzéke miatt; hogy megpróbálja elkapni, a nyelv csapdájába csalni a lét ezen apró rebbenéseit. „Minden szalad, zuhan, csúszik, tűnik...” – írja egyik rövid remekében (A folt a falon). S van-e múlóbb érzéki tapasztalat az ízeknél? Alighogy kiélvezzük a megrágott étel ízeit, az egész már „csúszik, tűnik” el – és le, a gyomrunkba. Forster így folytatja: „Georg Meredith borában mindig érződik egy kis lámpaolaj, Charles Lamb sertéssültjében egy kis papírropogás, Henry James főztje pedig – mindegy, hogy micsoda – sohasem ízletes, de ha Virginia Woolf említ finomságokat, szájunkban rögtön összefut a nyál, már amennyire a nyomtatott szöveg hatni tud a mirigyekre.” Tud, ezzel, gondolom, sokan egyetértenek, de hogy vajon ez áll-e a Woolf-szövegekre is, arról egy módon bizonyosodhatunk meg (nem tudok ellenállni a kínálkozó fordulatnak, melynek idézése itt kétszeresen is indokolt):

„a puding próbája az evés”

igazságát szem előtt tartva, egy választott részlet elolvasásával. Ezúttal azonban nem a regényekhez fordulnék, hanem az írónő egyik méltán elhíresült esszéjéből, a Saját szobából fogok idézni. Az 1928-ban a cambridge-i egyetemen A nők és a regény címmel tartott két előadás szerkesztett és könyvvé bővített változatáról van szó, mely az elsők között vetette fel a női írás kérdését, számba véve annak lélektani, társadalmi és kulturális meghatározóit. A feminizmus egyik alapszövege; én most mégsem ezen a vonalon indulnék el. (Később persze kiderül majd, hogy az étel és a nemek különbségei nagyon is összetartozó dolgok.) Forster előadását olvasva ugyanis épp a Saját szoba két, hangulatát és a „tálalást” tekintve merőben eltérő étkezési jelenete ugrott be. Előtte azonban Woolfnak a téma irodalmi konvencióit illető meglátására kell itt emlékeztetnem. Az első fejezetben olvassuk: „Különös, de a regényírók valahogy mindig el tudják velünk hitetni, hogy a díszes ebédek csakis azért emlékezetesek, mert ott igen szellemes mondások szoktak esni, vagy csupa bölcs dolog történik. Ritkán vesztegetnek szót arra, hogy közben mit adnak enni. A regény konvenciójához tartozik, hogy nem illő emlegetni a levest, a lazacot, a kacsasültet, mintha bizony a leves, a lazac meg a kacsasült olyan nagyon lényegtelen volna. Mintha senki sem szívna el ilyenkor egy szivart, vagy nem inna meg egy pohár bort.” Ezért, írja utána, szembeszáll ezzel a konvencióval, és részletesen beszámol arról a képzeletbeli ebédről, amelyet az „oxbridge-i” férfi kollégiumban költött (volna) el, majd arról a vacsoráról, melyet a fernhami lánykollégium étkezőjében fogyaszt(hat)ott el.

Lássuk tehát először az ebédet.

„... az ebéd naphallal kezdődött, a hal egy tál mélyén merült el, s az egyetem szakácsa krémpaplant borított fölé, mely fehérebb volt a hónál, és olyan barna foltocskák látszottak elszórtan rajta, amilyenek az őzsuta oldalát pettyezik. Aztán a fácánok következtek, de ha most egyszerűen pár kopasz madárra gondolnak egy tálon, akkor mélységes a tévedésük. A fácánok sokan voltak, és sokfélék; érkeztek pedig hatalmas díszkísérettel, a csípős és édeskés szószok és saláták előírásos rendjei között, burgonyaszeletkékkel, melyek vékonyak voltak, mint egy érme, viszont nem voltak oly kemények, és kelbimbókkal, melyek bodrosak voltak, mint a rózsa, csak aromásabbak.” Ezek után következik a „fehér szalvétákkal koszorúzott édesség, melyben hűs habokból emelkedett ki a cukor. Ha pudingnak nevezném, becsületében sérteném meg. Közben megvillantak a borospoharak is sárga fénnyel, megvillantak bíbor fénnyel; kiürültek és megteltek.” Sem naphalhoz, sem fácánhoz nem volt még szerencsém tányéron, az előbbit borító hópaplannak, s az utóbbit körülvevő díszkíséretnek köszönhetően azonban már így látatlanul is szeretem. Tapasztaljuk tehát, hogy a jól megválasztott, érzékletes hasonlatok mennyire megdobják a menüt; jóllehet önmagukban elkoptatottak (fehér, mint a hó; illatos, mint a rózsa), az adott helyen, a jelzett dologgal összekapcsolódva viszont egyszer csak megelevenednek; a másik két, eredetinek már inkább mondható szókép (őzsuta, pénzérme) pedig, ugyancsak nagyon találóan, a könnyedség, finomság és a drágaság jelentésmozzanatait kölcsönzi az – emelkedettségben hiányt egyébként sem szenvedő – leírásnak. A jelenet az elfogyasztott kiváló ebéd okozta kedélyváltozás – szellemi megélénkülés és familiáris mámor érzésének ecsetelésével ér véget.

S a vacsora pedig?

„A vacsora már készen várt. Hozták a levest. Közönséges húslevest. Nem volt benne semmi, ami megihlesse a képzeletet. A híg folyadék alján látni lehetett volna a tányér legapróbb mintáját. De nem volt minta. A tányér sima volt. Aztán a marhahús jött a szokásos zöldséggel és krumplival – jámbor szentháromság – az embernek egy halom marhafartő jut róla eszébe a szutykos piacon, sárguló szélű, gyűrött kelbimbók, alkudozások, leszállított árak és asszonyok zsinegszatyrokkal hétfőn hajnalban.”

Az előbbi jelenet emelkedett pompája és arisztokratikus szertartásossága után fásult póriasság, ízetlen monotónia; a szóképekkel díszített nyelv és az indázó mondatszövés helyett kopogó tőmondatok és kellemetlen, visszataszító asszociációk; az előbbiben az irónia a patetikusság szolgálatában áll, az utóbbi esetben viszont a maró gúny fegyvere.

A desszert leírása

csak fokozza ezt a hatást: „Aszalt szilva következett vaníliasodóval. S ha valaki most azt találná felpanaszolni az aszalt szilva ellen, hogy még vaníliasodóval enyhített formájában is irgalmatlan eledel (gyümölcsnek semmiképp nem nevezhető), mert rágós, mint a fösvény ember szíve, és olyan ragacsot izzad, amilyen a fösvény ereiben folyik, aki nyolcvan esztendőn át megtagadott magától minden bort és melegséget, de a szegényeknek sem adott soha semmit, akkor a panaszos emlékezzék, hogy vannak még olyan emberek, kiknek irgalmas szíve az aszalt szilván is megesik. Kekszet és sajtot hoztak utána, miközben a vizeskancsó nagyvonalúan körbekínáltatott, lévén a keksz természete, hogy száraz, ez pedig keksz volt a legjavából. Mást nem hoztak. A vacsora véget ért.” A jelenet vége mintegy el van nyesve, a kezdethez hasonlóan provokáló tömörségű mondatok segítségével. Van itt is hasonlat, méghozzá nem is akármilyen, nyugodtan nevezhetjük zseniálisnak, de mennyire más a funkciója! Ha nem ettem volna még aszalt szilvát, s nem volna az egyik kedvencem, biztos, hogy gyanakodva kóstolnék bele; ha egyáltalán. A vacsorát követő lankadt és érdektelen beszélgetés kapcsán jegyzi meg a szerző, hogy „... a jó vacsora bizony hozzátartozik a jó beszélgetéshez. Az ember roszszul gondolkozik, rosszul szeret és rosszul alszik, ha rosszul vacsorázott. Marhahústól és aszalt szilvától nem gyúl ki a tűz ott a gerinc táján.”

Ha attól nem is, mindezek – és más hasonló jelenetek – leírásától, Woolf művészetének köszönhetően, minden bizonnyal igen. Máris Farkaséhes vagyok.