Fapados útjaim

Ha arra gondolok, hogy én még gőzössel döcörésztem, egyből múzeumi darabnak érzem magam. Az utazás akkortájt szép, hosszan tartó élmény volt. Az ember nem kapta magát reggel, hogy nosza, ruccanjunk át Dubajba egy golfpartira, nem vett magának se lásztminitet se försztminitet, hanem szépen megtervezte, pontosabban mivel az ember akkor még gyereklány volt, a szülők megtervezték helyette, hogy a jövő hónap első szombatján Medvére utazunk. A Pozsony–Medve távolság akkor is 75 kilométer volt, azóta sem változott, akkor mégis félnapos utazást jelentett, igaz, átszállással. Reggel átballagtunk a szemközti vasútállomásra, beszürkültünk a koromtól és a füsttől (mert nemcsak személyvonatok indultak, érkeztek, hanem tehervagonok, sőt ott volt a szénraktár, ami viszont – eltekintve a portól, amely kisebb szélvihar után a lakásban is tapintható nyomokat hagyott – azért volt praktikus, mert az öntöttvas kályhát, amit a szoba felől gyönyörű cserép borított, sajnáltuk is, amikor a nagy lakáskorszerűsítés áldozata lett, szénnel fűtöttük, és a fuvarra nem kellett vagyonokat költeni), fölszálltunk a fapadosra, helyet nem foglaltunk, mert bár a bátyám mint előretolt helyőr(ség) egy ideig megpróbált terpeszkedni, de csak addig, amíg a taknyos kölyköt félre nem taszigálták, de hogy a lelki pofon egyensúlyban legyen, amint megérkeztünk, a szülők lemaflázták… Álldogáltunk hát vagy Dunaszerdahelyig, vagy Nagymegyerig, azaz, ahogyan a Csallóközben akkortájt mondták, Csalavóig. Onnan folyt. köv. busszal. Az sem volt fürgébb, harminc-negyven kilométeres sebességgel araszolgatott faluról falura, a kanyarban lassított, nehogy a szembeforgalomban találja magát, ahol több óránként vánszorgott el egy-egy Škoda, Poběda, esetleg helyi biciklis. Éppen déli harangszóra érkeztünk meg, kakaskukorékolásra, ami azt jelezte, vendég áll a házhoz. Pedig ha valahol, akkor Medvén voltunk otthon igazán. Grendel Ágota