Fánika

– Nézd. Ott ül.

– Kicsoda?

– Nem ismered meg? A dajkád, a te első kisdajkád. Fánika.

Nem ismertem volna meg. De a név – ez a név – úgy dalol bennem, mint régi, elnémult csengettyű, melyet valahol a padláson, lomtárban megtaláltak, és rázni kezdenek.

Fánika. Fánika.

A templom pitvarában, ahová három süppedt, a hívők lépteitől, csókjaitól kivölgyelt vörösmárvány lépcső vezet, koldusok kuporognak, őskori elhagyatottságban, szakadt ködmönben, viharverten. Köztük egy asszony is – úgy ötven és hatvan között –, fekete kendőben. Az én dajkám, aki most koldul.

Anyám megindul velem a templompitvar felé. Amint közelébe érünk, s látjuk nem ráncos, mozdulatlan arcát, odasúgja:

– Vak.

Lehajol hozzá:

– Fánika, itt a fiam, Budapestről.

A koldusasszony tüstént megismeri ezt a hangot, a volt tekintetes asszony hangját. Emelgeti fejét. Rám tekint világtalan szemével. Szeme kék, ragyogó és tiszta, mintha látna vele.

– Dezsőke – mondja bágyadt meghatottsággal, a sötétség mélyéből, arcjáték nélkül.

Mozgékony ujjaival motoz a levegőben, lenn, egészen lenn, a térdemnél, mintha egy öt-hat éves kisfiút keresne, hogy fejére tegye a kezét, és megsimogassa.

– Fánika – mondom, hogy hangommal tájékoztassam a térben és időben.

Egy lépést közeledem feléje. De csak botorkálok. Időbe telik, míg rábukkanok, mert ő nekem akkor nagy volt, magas, s ebben a kis, alacsony asszonyban nem tudom őt mindjárt fölfedezni.

Végre megleljük egymás kezét. Keskeny keze van, kéregtelen, finom, akár az enyém. A koldusok tétlen keze hasonlít az írókéhoz, akik csak írnak.

A két kéz ügyetlenkedve birkózni kezd egymással. Ő lefelé húzza kezemet, erőnek erejével meg akarja csókolni. Én, hogy ezt megakadályozzam, egyre magasabbra emelem kezemet, vele együtt az övét is. Már szinte arcomhoz ér ez a kéz. Van egy pillanat, amikor szeretnék ráborulni, és megcsókolni. De mindketten gyöngék vagyunk. Fánikának a teste gyönge. Nekem pedig a lelkem gyönge. Szégyellném, hogy én, aki már annyi rongy nőnek csókoltam kezet, megcsókoljam kezét az első nőnek, aki anyám után pólyált, ápolt és oltalmazott. Az álszemérem elhiteti velem, hogy ez színpadias volna, ízléstelen volna. Elengedem kezét.

Egymásra bámulunk mind a ketten, csodálkozva. De én se látok. Vak vagyok az izgalomtól.

– Hát haza tetszett jönni? – kezdi.

Úgy kérdezi ezt, mintha negyven éve, hogy nem találkoztunk, először járnék itthon, s egyenesen a világ végéről érkeznék ide, az ős kútfőhöz, a célhoz.

– Haza – feleltem.

– Ó – sopánkodik –, ó, ó – s ezzel az egyetlen magánhangzóval, ezzel az egyetlen betűvel hiánytalanul fejezi ki, hogy mit érez ő, és mit érzek én, mindazt, ami történt vele és velem: az élet csodálatos, borzalmas zűrzavarát.

Ehhez nem is lehet semmit se hozzátenni. Akármi csak kisebbítené, ellapítaná. Mit válaszoljak? Nézem alázatos fejét, melyet még egyre ingat. „Ó, ó,” – mint valami óriási költő, aki valami rövid versbe tömörít minden ámulatot, fájdalmat és emlékezést, valami furcsa és kezdetleges hangjátékban.

Fekete ruhája kopott, de nem rongyos. Öreg, nagy szemű olvasó hever ölében. Mellette bádogtálka, az alamizsna számára, üresen.

Előkotorászom erszényemet. Azt a kevés ércpénzt, mely benne van, odaöntöm a bádogtálkára. Egy pillanatig tétovázom, ne dobjam-e neki a bugyellárist is, de eszembe jut, hogy az erszény, még ha üres is, a pénzgyűjtés jelképe, csak azoknak való, akiknek van mit tartogatniok benne: koldusoknak gúny. Visszadugom zsebembe. Álldogálok, kicsit zavartan. Egyszerre – köszönés és búcsú nélkül sarkon fordulok, otthagyom.

Sietek a templomtéren, szaladok. Esőköpenyemet ráncigálja a vad tavaszi szél.

Anyám sokára ér utol.

– Miért futottál el? – kérdezi, de nem vár rá feleletet, hiszen tudja, hogy miért futottam el. – Szegény – szól gyorsan.

– Szegény – visszhangozom.

Ballagunk hazafelé.

– Fánika, Fánika – mondja anyám. – Jó kislány volt. Szorgalmas, iparkodó kislány. Tizenhárom éves korában szegődött hozzám. Csantavérről került be a városba. Ő dajkált mindhármótokat. Téged, öcséd, húgod. Hat évig szolgált nálam. Az utolsó évben, nyáron, hazakéredzkedett aratásra. Ősszel nem jött vissza. Férjhez ment. Ura meghalt – úgy hallom –, a háborúban esett el. Aztán Fánika egyszerre csak ott ült a templom előtt, vakon.

Anyám tart szóval.

– Te nem emlékszel rá? – vallat.

– De – mondom –, emlékszem. Piros kendője volt. Egy délután fölemelt karjára, az ablakhoz vitt, s a ködös kertben a fenyvesek és kaktuszok között megmutatta a Bubust. Télen pedig, ha a szobába jött, mindig behozta magával a jó szagú hideget, a havat, a friss éjszakát, a kendőjén, tudod, azon a horgolt piros kendőjén. Csillogott rajta a zúzmara, s a meleg szobában lassan vizes csöppekben olvadt szét. Erre emlékszem.

De másra is emlékszem.

Egyszer szüleim temetésre mentek, és Fánikára bíztak bennünket. Abba a kis asztalpadba telepedtünk mindnyájan, mely lenn egy állványkával két szemben levő padot fogott egybe, s a padok között egy asztalkát. Fánika is belefért ide, mert vékonyka volt. Én melléje húzódtam. „ĺrós”-t játszottunk, iskolát. Embereket rajzoltunk óriási fejjel, hegyes pocakkal, gyufaszál lábakkal, s apám színes irónjaival színeztük ki. Valósággal belevadultunk a játékba. Folyton firkáltunk, folyton szaggattuk-tépdestük a papirosokat, mikor széthasítottuk, úgy sikítottak, hogy kacagtunk. Megrészegültünk az alkotástól és a rombolástól. Köröttünk vastag rétegben csörögtek a papírok, mint ősszel az avar. De még mindig írtunk. Fánika vezette kezemet. Jólesett, hogy kezemen pihent az ő érdes, s mégis csiklandós keze. Ekkor éreztem először – még hatéves se voltam –, milyen csodálatos forróság áradhat egy másik kézből. Mihelyt levette kezét a kezemről, nyafogtam, utánakaptam, s karjára hajtottam fejemet. ĺgy üldögéltem szoknyája mellé bújva, míg be nem sötétedett. Amikor pedig hirtelen fölkelt, rimánkodtam, hogy maradjon még, de ő nem maradt. Kiment a konyhába, behozta kávénkat, meggyújtotta az olajlámpát. Színes rajzok, széttépett papírlapok, a délután megsemmisült örömei között hunyorogtam a lámpa fényében. Nem ittam meg a kávémat. Azt mondtam, fáj a fejem.

Sokat gondoltam erre azóta. De senkinek se meséltem el. Anyámnak se mesélem el.

Csak ezt kérdezem tőle, hogy beszéljek valamit, mert már megint sokáig hallgattam:

– Mondd, megvan még a mi asztalpadunk?

– Ja – szól anyám –, az a kis, barnára festett asztalpadotok, amelyikben annyit ültetek valaha? Nincs meg, fiam. Sokáig fönn állt a padláson. Még háború előtt is láttam. De egyszerre eltűnt. Lehet, hogy föltüzelték, amikor nem volt fánk. Vagy költözködés közben veszett el? Isten tudja.

Megyünk-megyünk, szótlanul.

Amikor befordulunk a jegenyesorba, anyám, aki mint jó gazdaszszony, bizonyára bosszankodik emiatt, hangosan folytatta magánbeszédét, melyet addig némán szőhetett lelkében:

– Tudod, fiam, az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb-utóbb minden elkallódik.