Fakanalak funkciója

Rá kellett jönnöm, milyen gyatra háziasszony is vagyok valójában. Ami különleges: erre a sorsdöntő felfedezésre egy író-olvasó találkozón ébredtem rá. Hát nem abszurd? Mert, persze, nem egy új szakácskönyvet mutatott be a szerző és kiadója. Pablo Urbányit a Naplemente szimptóma kapcsán faggatták, s ő mondta a következőket: „Édesanyám valóságos konyhaművész volt, mivel három különböző fakanalat tartott: egyet a hagymás ételekhez, egy másikat a fokhagymásakhoz, a harmadikat pedig az összes többihez használta. Ez igazi kultúra. Mármint, ahogyan ügyelt az ízek harmóniájára.” Hozzátette, voltak azért pillanatok, amikor mindhárom fakanál egyformán funkcionált: konkrétan a popsira mindegyik egyformán jó volt...

Nos, ez a három fakanál teljesen lelombozott. Főleg, hogy a hölgyek sűrűn bólogattak körülöttem, s hozzátették, nekik bizony a rántáshoz is külön van, meg a... Nagyon-nagyon kicsire zsugorodtam a széken (körülbelül akkorára, mint anno a matekórákon feleltetés idején), nemhogy valakinek eszébe jut az én véleményemet is kikérni fakanálügyben, mert menten elsüllyedek a szégyentől. Esetleg kénytelen leszek kissé dadogva azt hazudni, nekem is teljes készletem van, persze. Szomorúan gondoltam arra a két árva törött nyelű példányra, ami otthon lapul a konyhaszekrény fiókjában. Erről nyomban eszembe jutott, hogy előző este talán el sem mosogattam (szülői értekezlet volt, későn értem haza). Ha lehet, még inkább öszszezsugorodtam, abban a tudatban, hogy most biztos mindenki látja rajtam, én vagyok a legpocsékabb háziasszony a földkerekségen. Mit a földkerekségen? Az egész univerzumban...

Általános iskolás koromban egyszer megleptem anyut egy saját készítésű pudinggal. Nem az igyekezetemet dicsérte meg, hanem kioktatott, hogy a leveses fakanalat nem használjuk pudingkeveréshez, ahhoz a másikat kellett volna, amivel a süteményeket is szoktuk. Tudat alatt akkor dőlhetett el a viszonyom ezekhez a fránya fakanalakhoz, hogy azóta sem becsülöm őket.

A mosatlan edénytől elkalandoztam egészen a konyhaszekrény tervezett kitakarításának égető hiányáig. Anyósom szokta mondani, hogy fiatal háziasszony korában háromhetente kirakodott az edényeivel, hogy rendet rakjon. Hm, ezek után jobb lesz nem bevallani a saját intervallumomat.

Sosem készültem konyhatündérnek. Azt mondogattam, a kalácssütésnél magasabb céljaim vannak. Meg hogy az ember úgysem lehet egyszerre lelkiismeretesen dolgozó nő, gondos édesanya, türelmes feleség, valamint jobb szakács a férje anyjánál. És hát tény, hogy épp ez utóbbira törekedtem a legkevésbé.

Két lehetőségem van. Egy: most veszek még egy-két fakanalat, és rögtön megmutatom a gyereknek is, hogy ez bizony igencsak tud csípni a popsin. (Múltkor ugyanis a nagyanyja nevelő célzattal előkapta az egyiket, gondolom, azt várta, visítva menekül majd unokája megjavulni a másik szobába. Hát tévedett. A lányom halálos nyugalommal nézte, és egyáltalán nem tudta, mire vélje a szokatlan műsort.) Kettő: megalapítom a Pocsék Háziasszonyok Klubját, és mindjárt ki is neveztetem magam elnöknek. Valami azt súgja, hogy ha lesz elég jelentkező, az utóbbit választom majd...