Ezeréves honfoglalás – Az 1896-os millenniumi ünnepségek

A törvény értelmében az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója – Ferenc József osztrák császár és magyar király személyében – közös volt, a két félnek volt saját kormánya és parlamentje, de a birodalom hadügyeit, külügyeit, valamint az ezek intézéséhez szükséges pénzügyeket közös miniszterek segítségével együtt intézték. Az új berendezkedés – létező árnyoldalai ellenére – az újkori magyar történelem egyik jelentős, ha nem a legjelentősebb, tartós békével és töretlen gazdasági fejlődéssel járó időszakát eredményezte, amely alatt a Magyar Királyság utoljára Hunyadi Mátyás uralkodásához hasonlóan újra sikeresen zárkózott fel a fejlettségben élenjáró európai centrumországokhoz.

A 19. század utolsó harmadában nagyszabású beruházások kezdődtek, amelyek a magyar gazdaság és ipar új korszakát hirdették. Ebben az időszakban épült ki látványosan gyors ütemben az országos vasúti vonalhálózat. Amíg 1848 előtt mindössze 178 kilométernyi vasút volt az országban, ez a szám 1914-re több mint százhúszszorosára, 21 800 kilométerre emelkedett. Felfutott a malomipar, a cukortermelés és a városi tömegközlekedés. A kiegyezést követő évtizedekben az 1873-ban Óbuda, Buda és Pest egyesülésével létrejött Budapest valódi európai metropolisszá vált, az impozáns városrendezési terveknek köszönhetően a századfordulós fővárosban új Operaházat emeltek, kiépült a Sugár út (a későbbi Andrássy út), a Nagykörút, a Duna-part és a Várkert-bazár, a Duna folyó fővárosi szakaszát pedig immár három híd szelte át. Az erőtől duzzadó magyar főváros fejlődési üteme legfeljebb Berlinével volt összevethető. Ennek kétségtelen szimbólumaként Budapesten épült ki az európai kontinens első földalattija is. 

Vitatott időpont

A fejlődés szembeötlő dinamikájának köszönhetően a 19. és 20. század fordulójára a nemzeti büszkeség tetőfokára hágott, és felértékelődött a múltra való emlékezés és emlékeztetés fontossága. A magyar történettudomány legjelesebb képviselői a modern szellemű múltfeldolgozás igényével léptek fel. Ennek volt köszönhető, hogy 1867-ben megalakult a Magyar Történelmi Társulat, ami ugyanettől az évtől jelentette meg a magyar történetírás máig legnagyobb tekintélyű szakmai folyóiratát, a Századokat. A birodalmon belül megnövekedett magyar nemzeti presztízs és az új, modern történetírás szempontjainak hangsúlyossá válása együttesen eredményezte, hogy a magyar múlt fontos sikeres és kudarcos eseményeire is nagyobb figyelem irányult. Ennek volt köszönhető az a gondolat, hogy a magyar nép európai megtelepedésének ezredik évfordulójára országos, nagyszabású rendezvénysorozattal emlékezzenek meg.

A honfoglalás pontos időpontja ugyanakkor nem volt pontosan ismert, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ezért 1882. október 17-én a Magyar Tudományos Akadémiát kérte fel, hogy az országszerzés időpontját állapítsa meg. Az Akadémia Ipolyi Arnold és Fraknói Vilmos vezetésével külön bizottságot állított fel, melynek tagjai a honfoglalás dátumának megállapítására a magyar őstörténeti kutatásokban élenjáró tudósokat kértek fel. A munka eredményeként az 1883. január 25-ikén kiadott állásfoglalást négy tudós – Salamon Ferenc, Pauler Gyula, Szabó Károly és Botka Tivadar – szakvéleményeiből állították össze. A felkért szakértők ugyanakkor nem jelöltek meg határozott és egyértelmű időpontot a honfoglalással kapcsolatban – egy konkrét év helyett csak egy körülbelüli intervallumot tudtak szakmailag megalapozottan meghatározni. A jelentés szerint ugyanis „[t]eljesen kétségtelen tény gyanánt az adatok tömkelegéből csak az bontakozik ki, hogy 888 előtt a magyarok mai hazánk területén nem telepedtek meg, és 900-ban mai hazánk elfoglalása be volt fejezve, a magyar állam által meg volt alapítva”. A tudósok ugyanakkor maguk sem helyezkedtek egységes álláspontra: Salamon Ferenc – aki egyike volt a véleményezésre felkért kutatóknak – a honfoglalás 898-as időpontja mellett kardoskodott, és nehezményezte, hogy a végső összegzés során nem a saját szakmai véleménye bizonyult perdöntőnek. A döntnökök – tapasztalva a tulajdonképpen eldönt(het)etlen vitát – módosítottak a tervezett esemény fókuszán, a hangsúlyok a minél pontosabb datálás igényétől így inkább a méltó megemlékezés fontosságára helyeződtek át. Ennek a szempontváltásnak a csillagász Lakits Ferenc a Századok hasábjain ily módon adott hangot: „az eszme megünneplése a fontos, ez pedig nem annak a kérdése, hogy a honfoglalás pontosan mikor történt”.

Törvénybe foglalt ünnepségsorozat

Noha a honfoglalás időpontjának a megünneplése már az 1880-as évektől rendre felmerült, és a fentebb röviden taglalt szakmai vitáknak köszönhetően 1883-tól már ennek időintervalluma is ismert volt, végül Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter nyújtott be 1891 októberében a magyar országgyűléshez olyan tartalmú törvényjavaslatot, mely az 1885-ös budapesti kiállítás sikerén felbuzdulva tíz évvel később, 1895-re ismételten egy fővárosi nagyszabású nemzeti kiállítás megrendezését tűzte ki célul. Indítványát az országgyűlés elfogadta, az 1892. évi II. törvénycikkben pedig jogerőre is emelte. Az egy évvel későbbi, 1893. évi III. törvénycikk viszont a fővárosi vásár ötletét már egy nagyszabású millenniumi történelmi kiállítás tervével kötötte össze és egészítette ki. Az előkészületek előrehaladtával viszont egyre inkább tűnt úgy, hogy az eredeti tervek közt szereplő ceremoniális helyszíneket, elképzelt beruházásokat és a legkülönfélébb programoknak helyet biztosító épületeket nem sikerülhet az 1895-ös évre, határidőre elkészíteni. Ezért, az időhiányra és a pénzügyi helyzetre tekintettel Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter úgy döntött, hogy a kiállítás időpontját egy évvel elcsúsztatják, és az ünnepségsorozat lebonyolítását 1896-ra halasztják.

A képviselőház a törvényszöveget 1896. április 21-én ünnepélyes ülésen tárgyalta, a döntést pedig az 1896. évi VII. és VIII. törvénycikk foglalta magába. A VIII. törvénycikk első paragrafusa „a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése czéljából” felsorolta a legfontosabbnak tekintett emlékműtervek lajstromát és a munkálatokhoz előirányzott költségek összegét. A millenniumi emlékévről született törvény „horizontja” valóban országos méretekre terjedt ki, tartalmazott ugyanis olyan kitételeket is, hogy az „ország különböző vidékein” 400 új állami népiskolát építenek fel, valamint a mai Hősök terének szoborcsoportjai mellett az ország különböző pontjain – a hét törzs apropóján – hét emlékhely felépítését határozták el, amik a honfoglalásra és az államalapításra emlékeztetnek. Apponyi Albert felhívására a politikai pártok arról is döntöttek, hogy a millenniumi ünnepségek idejére a századvég társadalmi és nemzetiségi feszültségektől terhes képviselőházi vitáit ideiglenesen felfüggesztik, és a méltó megemlékezés érdekében Treuga Deit (=isteni békét) tartanak.

A mondanivaló és az előkészületek

A Millenniumra való megemlékezés döntően két nagy részből állt. Az évfordulóra egyfelől impozáns beruházásokat időzítettek, a tervezők fejében és munkaasztalain reprezentatív épületek és szépséges pavilonok emelkedtek, másfelől tömegeket vonzó nagyszabású műsorokkal és látványos rendezvényekkel készültek a remélt tömeges méreteket öltő érdeklődők számára. A rendezvények fókuszába a magyarság kitüntetett szerepének és történelemformáló jelentőségének büszke hangsúlyozása és a magyar nemzet elmúlt ezer évére való méltó visszatekintés került. A millenniumi megemlékezések tömegrendezvényeinek mondanivalói közül különösen a következő elemekre helyeződött nagy hangsúly: a magyarság európai színtéren történő megjelenésének és a magyar történelem viharai közepette való megmaradásának felmutatása, az ország civilizációs sikereinek kiemelése és a birodalom keleti felében a magyarság vezető szerepének hangsúlyozása.
Az emlékévet 1895 szilveszterén harangzúgás köszöntötte, noha a rendezvények csak az új év májusában kezdődtek. Az ünnepségre elkészült a Ferenc József híd (mai Szabadság híd), a millenniumi földalatti vasút, a kiépített rakpart, az Iparművészeti Múzeum és a Műcsarnok, valamint megtörtént a Budai Várpalota alapjainak letétele. Erre az évre készült el az – 1885-ben építeni kezdett a magyar országgyűlésnek otthont adó Steindl Imre tervezte – Országház 96 méter magas kupolája is.

Az ezeréves ország ünnepe

Bár a törvényszövegben megfogalmazott terveknek megfelelően az ország különböző pontjain átadták az elhelyezett emlékműveket és a rendezvénysorozat nem korlátozódott Budapestre, az emlékév döntő súlya és a közfigyelem kezdettől fogva mégis a fővárosi eseményekre helyeződött. A hivatalos ünnepségek 1896. május 2-án kezdődtek Budapesten. Ezen a napon harangzúgással indult el az emlékezés a központi rendezvénynek szánt Ezredévi Kiállítás megnyitásával, amelynek díszkapuja a mai Hősök terén volt. Az ünnep alkalmából európai uralkodók és államfők meleg hangú üdvözletüket küldték őfelségének, Ferenc Józsefnek. Az ünnepélyes megnyitón az ország vezető főméltóságai, politikusai, vármegyei küldöttek, művészek és különböző notabilitások mellett az uralkodó, a felesége és a királyi család több tagja is részt vett, akik maguk is megtekintették a felállított – méreteikben és külsőségeikben is impozáns – pavilonokat. Az estet a színházak az előkelőknek szóló díszelőadással zárták, az Operettszínházban Erkel Ferenc Szent István című operáját mutatták be.

A meghívottak május 3-án hálaadó szentmisét hallgattak a Mátyás-templomban, majd megnézték a főváros esti díszkivilágítását és a Gellért-hegyi tűzijátékot. Május 4-én ünnepélyesen megnyitották a Műcsarnokot, másnap pedig több mint 17 ezer katona és az uralkodó részvételével katonai felvonulást és seregszemlét rendeztek a budai Vérmezőn. A rendezvénysorozatra idegen nyelvű meghívókkal külföldieket is invitáltak, közülük magasrangú külföldi celebritások is tiszteletüket tették: június 10-én a későbbi V. Gusztáv svéd király, júliusban az orosz cár nagybátyja, szeptemberben a német császár húga is megtekintette a kiállítást.

Az ünneplő országban a megnyitót követő hónapokban a legváltozatosabb programokra került sor: lovasjátékok, szappangyár-kiállítás, különféle versenyek és ünnepélyes avatások, alapkőletételek, felvonulások, díszszemlék. Ezekben a hónapokban sokan keresték fel a fővárosi cirkuszt és az állatkertet is. A kiállítás területén külön szabadtéri néprajzi falu is működött, amelyben az első skanzenek mintájára a Kárpát-medencei tájegységek népi építészetét tárták a látogatók elé – élethű viaszfigurákkal. Az egyes nemzetiségekre – döntően inkább csak azok módosabb rétegére – jellemző épületekben a látogatók az adott nemzetiségre jellemző viseleteket, lakásbelsőt és berendezési tárgyakat tekinthettek meg.

Mindezek mellett ezekben a hónapokban országszerte számos reprezentatívnak szánt középületet, díszes emlékműveket és szobrokat emeltek, gyakoriak voltak az emlékfaültetések a kulturális és sportesemények, a kiállítások és estélyek, valamint az olyan az emlékév jegyében született gesztusok is, mint a Magyar Posta külön 32 darabból álló úgynevezett millenniumi képeslapsorozata.

A hónapokig tartó látványos millenniumi ünnepségek komolyan hozzájárultak a városfejlődés sikeréhez és számos további beruházást is ösztönöztek. Ráadásul nemcsak Budapest, a vidéki Magyarország számára is volt hozadéka: több városban a millennium alatt újították fel a városházát.

Az ezeréves államiságnak emléket állító és a Kárpát-medencei magyarság nemzeti önreprezentációjának számító épületek és infrastrukturális beruházások közül több ma is megvan. Elég csak a műjégpályára, a kisföldalattira, a fővárosi Vajdahunyad várra, a Szépművészeti múzeumra, a mai Szabadság hídra gondolni. A vidéki millenniumi ezredévi emlékművek közül viszont ma már csak az a kettő maradt fenn, amely települések a mai Magyarországon maradtak: a pusztaszeri (a mai ópusztaszeri) és a győrszentmártoni (a mai pannonhalmi). Utóbbi ráadásul a világörökség listájára is felkerült terület része. A többi mementóra, a brassói Czenk-hegyre, a Zobor-hegyre, a dévényi, a munkácsi és a zimonyi várhegyre állított millenniumi emlékművekre a terület-elcsatolásokat követően a pusztulás várt.

Bödők Gergely