Kemény volt a „naszvadi” honfoglalók élete

A szakember a Komáromi Napok keretébe illeszkedő „Komáromi mérföldkövek” c. konferencián adott elő. A naszvadi részletek előtt vázlatosan kontextusba ágyazta a témát. A források alapján 902 körülre tehető a mai Komárom környékének benépesülése.

Genetika, csoportok

Mivel nagyon „divatosak” manapság a genetikai kutatások alapján levont következtetések, így Tóth Gábor kitért erre a kérdéskörre is.

„Gondoljunk bele, hogy a honfoglaló magyarság sem volt egységes, többféle népcsoportja és etnikai összetevője volt. Egyszerűen sok minden függ attól, hogy honnan vesszük a mintát, mely ásatási anyagból, mely temetőből”

– szögezte le, ugyanis a kutatók számos módon rokonították már a honfoglaláskori leleteket különféle kelet-európai és ázsiai területekkel. A pontos összefüggések rögzítéséhez még időre van szükség a kutató szerint. Másodsorban hangsúlyozta Révész László kutatásai alapján, a honfoglaló magyarok még a Kárpát-medence letelepedésre alkalmas területei közül sem tudták az összeset „kitölteni”. Egyszerűen nem voltak ehhez elegen. A kezdeti időszak temetői is viszonylag kis létszámúaknak számítottak végig a 10. század első kétharmadában – a nagyobb közösségek pedig csak a letelepedett földművelő életmód nyomán jöttek létre. Éry Kinga 1994-es úttörő munkája nyomán pedig elmondta, az eltérő embertani jellegek alapján azonosított öt csoport közül Naszvad környékén az E karakterrel jelölt csoport élt. Ezek koponyája kifejezetten szélesnek bizonyult, az europo-mongoloidok aránya pedig legalább 40% volt köreikben – egyúttal a Dontól keletre eső, részben európai, részben ázsiai füves puszta vaskori népcsoportjaival mutatnak hasonlóságot.

Nehéz körülmények

Naszvadon 1930 óta több jelentős ásatás is zajlott. Az előkerült csontvázak és csontmaradványok alapján Tóth Gábor 36, s még kettő személyt vizsgált meg.

„Nem voltak jók vagy kedvezőek a halandósági jellemzőik. A születéskor várható időtartam nem érte el a 19 évet”

– tett egy, a mai fülnek szinte sokkolónak ható megállapítást. A férfiak többségénél 30–34, kisebb résüknél 40–44 év volt a halandósági csúcs. A nőknél 25–29, illetve 50–54 év voltak ugyanezek az értékek.

A maradványok alapján kőkemény életkörülményekre következtethetünk. Általánosan jellemző a gerincferdülések előfordulása. Már a letelepedett életmódra utal, hogy a szénhidrátban gazdag táplálkozás miatt nagyon rossz volt a fogak állapota, ami nemcsak fogszuvasodást jelent, hanem erőteljes kopást is, amelyet az őrlőkőből származó koptatóanyagok okozhattak a fogsoroknak. Ezzel együtt a vashiány és vérszegénység is megragadható a maradványokon, erre bizonyíték a szemüreg belső részében tapasztalható üregesedés. Csaknem nyilvánvaló, hogy a testet érő nagymértékű fizikai igénybevétel nyomai is fellelhetőek szinte az egész csontvázon. Négy személynél találkozhatunk a síp- és lábközépcsontokon, mind a csigolyákon, koponyákon és alkarcsontokon, de akár az ízületeken is egy nagyon jellegzetes elváltozással – például gyulladásos nyomokkal –, amelyek tuberkulózist jeleznek. A kutató úgy látja, hogy a korabeli népesség többsége TBC-től szenvedhetett.

Ha mindez nem lett volna elég, volt, aki holtában sem talált nyugalmat. Az egyik sírból gyermekével eltemetett anya került elő. A felkarcsontjának könyökízületi része egy törés mentén látványosan máshogyan színeződött el, mint a csont többi része. Tóth Gábor szerint elképzelhető, hogy az egy sírrablás során tört el, majd évszázadokig külön hevert egymástól a két testrész, amit az eltérő talajviszonyok végül eltérő módon színeztek el.