Értekezés a honti és a gömöri állapotokról

Ézös anyanyelvem! – sóhajtok nagyot, mindahányszor leemelem könyvespolcomról az általam örökbecsűnek s túlszárnyalhatatlannak tartott művek egyikét. Általában olyankor kerül erre sor, amikor a hullámok magasan a fejem fölött hömpölyögnek, s a világ könyörtelenül vívja köröttem vascsörtető tusáját. Szóval nap mint nap, úgy estefelé, amikor a léleknek olyan jólesik az okos szó, mintha hájjal kenegetnék... Amúgy meg: „Haladott korunk megköveteli az embertől az ismereteket, megkívánja a határozott tudást. A ki ismeri környezetének elemeit, melyhez mindaz tartozik, a mi őt körülveszi, az könynyebben küzdhet, mint az, a ki tétlen nembánomságba elmerülve, tudomást sem vesz a mult, a jelen bizonyságairól, és ezekből következtetve, nem gondolkozik a jövő eshetőségeiről. Úgy gondolom tehát, hogy az embernek minden tudományok között legszükségesebb annak megismerése, a mi őt közvetlenül környékezi, a hol születik, él és meghal.”

Mindez a budapesti Országos Monográfia Társaság által kiadott, Borovszky Samu doktor által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai egyik kötetének előszavából idézve, melyet gróf Mailáth István Géza szignózott 1911 januárjában. S hová máshová is kalandozhatnék, mint a világ számomra legbecsesebb zugába, a girbegörbe Palócföldre, ahol a Nappal és Holddal együtt az emberek esze is másképp jár...

Ki a jó palócz?

Cumánból, kunból, polovecből – vagyis hát palócból – a mai modern tudomány legalább egy tucatfélét számon tart, ám – a monográfiát idézve – a legfontosabb rájuk vonatkozó adat az, hogy „egyesek különbséget tesznek magyar és palócz faluk között”. A megállapítás szerzője szerint „e megkülönböztetés alapja az, hogy a társadalom közvéleményébe az élczlapok és az írók közvetítésével palócz néven holmi furfangos, czikornyás beszédű csodabogarak fészkelődtek be, akárcsak a külföldiek meggyőződésébe magyar néven holmi színpadi csikósok, kanászok és betyárok. S így, a mint a külföld nem tud igazi magyart képzelni gatya, fokos és paprika nélkül, éppen úgy a hazai közönség is csak azt tartja igazi palócznak, a ki folyton körmönfont hunczutságokat produkál, érthetetlenül kiforgatott vaskos népies mondások kíséretében.”

Jellemükről – mit is beszélek: jellemünkről! – jegyzi meg a szerző, hogy „hamar hangolódnak jókedvre, de egykettőre felforr bennük az epe is és ez a hirtelen harag magyarázza meg, hogy vendégség, lakodalom nem lehet el verekedés nélkül. Hozzátartozik az úgy, mint »a leveshő a kanoá«, s nem ér az a legény egy font kóczot sem, a kinek egynéhányszor be nem lékelték a fejét.” A palóc ember igazságszeretetét jellemzi, hogy „ha érzi az igazát vagy ha a »fityusz« (ital) már dolgozni kezd benne, akkor csakhamar »kigyugja a zászlót« s az utcza közepére állva énekli a kakastollasoknak, hogy »Még az éjje’ csendőrvérvel puczolom a csizmoám ki!«”

A jó palócról illik tudni azt is, hogy csak három urat fogad el: a papot, a szolgabírót, és a falubeli régi földesurat. „Mind a hármat a múltak hagyományának tisztelete tartja fenn a régi tekintély magaslatán – írja az enciklopédista –, mert a palóczban a múlt idők kegyelete igen erős s ez óvja meg lobbanékony, okoskodásra igen hajlandó természetét a szocziálizmusba tévedéstől is. Ez köti a röghöz, mely apáiról maradt reá s egyedül ez tartja vissza Amerikától is. (...) Azt tartja, hogy az ember föld nélkül olyan, mint az erdei madár fészek nélkül.”

Betyárvilág az Ipoly mentében

Hogy a palóc nem úszta meg sem az Amerikába tántorgást, sem pedig a „szocziálizmusba tévedést”, annak hosszú sora van; az viszont tény és való, hogy az „átkosban” is csak az Ipoly mentén volt normális, ha egy párttitkár templomba járt.

Az Ipoly-mente népének szociális érzékenységéről vall Dobrovolni Antal, aki magát nemes egyszerűséggel csak „ipolyszakállosi krónikásnak” nevezi, s 1936-ban írt nagybecsű művében a folyóvölgy alsó szakaszán élt betyárok, rablók és zsiványok szennyesét teregeti ki.

„A nép a régi időkben – vezeti fel a témát a krónikás – a romantika fosztogatásból élő alakjait rabló, betyár, zsivány, haramia rokonértelmű szókkal nevezte meg, mást értvén mindegyik elnevezés alatt. A rablóktól félt, akik ismeretlen helyeken tartózkodtak és a védtelent is megtámadván, a gyilkolástól sem riadtak vissza, a betyárokkal rokonszenvezett, akik nyáron erdőkbe, télen csárdákba tartózkodtak és csak a gazdagokat bántották, és a zsiványokat mint útonállókat megvetette. Mivel a betyárok olykor a néppel barátságos módon is érintkeztek, ezért általánosságban a betyárokról él a legtöbb elbeszélés a nép ajkán.”

Kik voltak a vidék néppel parolázó, nevezetesebb kalandorai a 19. század második felében? Hát Galambos, Illik Laczi, Virág Miska, Kutyás Miska, Macskabajúsz – vagy mint ő magát nevezte: Rózsa Sándor –, Kuzma, és az utolsó Hont megyei betyár, Sisa Pista. Galambosról jegyezték fel, hogy „midőn Mikolán be lett csukva, egy alkalommal éppen akkor sétált az őrök között az udvaron, mikor a szakállosi Egegiek egyik őse négy lóval ment Somoskövi főbíróhoz, hogy forspontba a múlt század derekán oly híres lévai mulató helyre vigye őt. A főbíró Galambost meglátván, így szólt hozzá: »Te Galambos! Ugye, jó volna néked azt a négy lovat ellopni?!« Mire amaz így válaszolt: »Az semmi, főbíró uram, egy szegény jobbágytól négy lovat ellopni – hanem négyszáz uradalmi lóból háromszázat ellopni, no az a valami!«”

A betyárkirály, illetve cimborái elfogásáról (meg a hatósági közeg szellemi emelkedettségéről) a következő história járja az Ipoly mentén: „Virág Miska, Kutyás Miska és Macskabajúsz Sándor hárman együtt tartózkodtak. Ezek éjjeleken a falukba is bemerészkedtek, és ott húzódtak meg, vagy pedig mulattak. Akik nem ismervén őket megkérdezték tőlük, hogy hová valók, azt felelték, hogy: ingbe-gatyába. Amint a csendőrök elfogták őket, és kísérték Esztergom felé, az esztergomi hídon félredolgukra kéredzkedtek, hogy megszökhessenek. A csendőrök leültek a híd szélén, de a bilincseiket fogták lánczon. A bilincsek a betyárok csizmáira voltak erősítve; a betyárok észrevétlenül levetették a csizmáikat, és a Dunát átúszták, mikor a csendőrök észhez kaptak, már a betyárok messze úsztak és így elmenekültek.”

Az Ipoly-mente népét azonban nem is annyira az ingbe-gatyába, mint inkább a mundérba öltözött zsiványok zargatták. A folyóvölgyben le- s fölmasírozó és fosztogató csapatok kapcsán jegyzi meg a szakállosi krónikás, hogy „a sok rablások és fosztogatások következtében a nép azt sem tudta, hogy katonákkal vagy rablókkal van e dolga, és több ízben összesereglett és sikeresen szembeszállt a támadóival. Mint például 1663-ban Vesselényi Ferencz és Bori Mihály királyi táblabíró vezetésével a tatárokkal is. Szintén szembeszállt a föld népe 1683-ban a Bécs fölmentése után e vidéken pusztítva átvonuló lengyel hadakkal is.”

A hajdani honti betyárok fakuló emlékére álljon itt egy már-már feledésbe merülő nóta strófája, mely azt mondja, hogy:

„Aki betyár akar lenni, nem kell annak megijedni, ihajja!

Én is az akarok lenni, nem is fogok megijedni, tyuhajja!

Szép élet az, ihajja! Betyárélet, tyuhajja!

Erdő-mező a tanyája, barna kislány a babája, tyuhajja!”

Az emlékezés szabadságáról

Keletebbre tartva, Gömör vármegye egyes falvaiban az idősebbek még mindig emlékeznek Kubik Jancsira, korának utolsó betyárjára, akit a 20. század elején Pelsőcön, a Petőfi Sándor által is meglátogatott Korona Vendéglőben fogtak le a zsandárok, de egy fél tucatot sebesülten is levert belőlük. Mesélik, hogy mindig butykossal, öve mögé tűzött pisztollyal járta a hegyeket-völgyeket, s ha csendőrrel találkozott, először lőtt, aztán köszönt. De megtette azt a tréfát is, hogy bevárva a kakastollasokat az erdőszélen, igen ügyesen fejbe ütötte, majd pőrére vetkőztetve egy-egy fához kötözte őket – gondolom, a nép okulására. Meglehet, ő már akkor és ott, Gömör kies bükköseiben tudta, hogy kivétel nélkül minden hatalom romlott...

Mi marad nekünk, térben és időben egyaránt távolba szakadt utódoknak?

Néhány molyrágta könyv, az emlékezés szabadsága – és remélhetőleg a tanulság. Mert „elegen voltunk a multban és elegen leszünk a jövőben is, melytől ily testet-lelket edző mult után, nincs mit félnünk. A mennyit veszítettünk, annyival gyarapodtunk is.”