Elsuhant másfél tanév...

Nem, ez még nem Jules Verne kedvelt és képzeletgazdag, Kétévi vakáció című ifjúsági regényével egyező állapot, de így is bő egy éve, hogy tavaly március dereka óta a fertőzővírus-krízis országosan felborította a tanítás megszokott menetét és formáit.

A diákság szokásrendjéből, a nyárutó pár hetét leszámítva, egyszerűen kiveszett a mindennapi iskolalátogatás kötelességének felelőssége. Nem a tantermekben és az osztálytársaikkal közösen, hanem távoktatással otthon tanultak; de személyesen is alig-alig találkozhattak. Vajon ez az „eltűnt” tizenkét naptári hónap csak tünetként megjelölte, vagy akár tartósabban megviselte Szlovákiában az iskolai oktatás amúgy sem túl erős immunrendszerét? Az aktuális dilemmát Strédl Terézia pszichológussal, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának oktatójával feszegettük.

Az elmúlt kerek esztendő intézményi bénultsággal járó oktatási rendje pusztán ezerféle gondot hozott, vagy a hazai iskolaügy szakmai reformja új esélyének is tekinthető?

Minden, ami új, főleg az ilyen kihatású, mindnyájunk számára fokozott stresszel jár. Ezt az a fokozott nyugtalanság, türelmetlenség és sok esetben megnövekvő agresszió bizonyítja, amely mostanában gyakrabban van jelen az életünkben. A munkapszichológia felveti, hogy a féléves munkanélküliség megváltoztatja a munkaszokásokat, az egyévi pedig sok esetben le is szoktat a munkáról. Ha ebből az ismert tényből indulunk ki, akkor látható, körülbelül mi jellemezheti az oktatásügyet is. A kérdésére ezért azt felelném, hogy isis, hiszen minden személyiségfüggő. Akit bénítanak az újdonságok, az megrekedt és nehézkesebben reagált a helyzet követelte változásra, majd újra beindult. Aki szereti a változásokat és rugalmasabban veszi a kihívásokat, azt gazdagította ez a helyzet. A probléma lényege, hogy a „nagy” digitális világ mégsem volt felkészülve az adott szituációra, így az iskolák, a pedagógusok meg a szülők is a hazai és saját lehetőségeik szerint igyekeztek megoldani ezt az új állapotot. Az volt a biztos, ami otthon már megvolt, annak működtetése vált a mindennapi rutinná. Ez komoly visszajelzés a munkaadóknak, hogy a számítógép és annak korszerűsége alapvetően munkaeszköz. Erre gondolni kell és biztosítani azt! Sőt, a jóléti országokban ebben a diákokkal is számolnak...

Ön szakmailag lát olyan, a koronaidők alatt felgyülemlett problémakört, amely miatt a kormánynak azonnal cselekednie kellene?

A legsürgetőbb a pedagógusok már folyamatban lévő oltása. És persze az infrastruktúra biztosítása. A PISA nemzetközi monitor rámutat, hogy hazánkban nagyon komolyak a regionális különbségek. Ez most különösen kiütközött, hiszen vannak iskolák, ahol a fénymásoló és a papír volt a legfontosabb eszköz ahhoz, hogy a tanulókkal tartani tudják a kapcsolatot. A pedagógusok pedig bölcsen kiszűrték legalább azt a minimális tananyagot, ami ahhoz kell(ett), hogy a tanulók a következő tanévben is tovább tudjanak építkezni.

A tanítás váratlanul alakult körülményei miben állítottak reális tükröt a hazai tanügyi rendszer valós állapotának?

Elsősorban a tananyag bőségét említeném, hiszen az sok olyan tartalmat is hordoz magában, amire a tanulónak soha nem lesz szüksége, lévén hogy a használható tudásközpontúság az igazán szükséges. Továbbá az alternatív oktatási formák előnyben részesítését mondanám. Mert az olyan különböző feladatokat tartalmaz, ahol a diákok önálló problémaérzékenysége, saját problémamegoldási készsége a fontos, hiszen otthon dolgoznak. Ehhez nem a napi kontroll, hanem a tanegységek visszaellenőrzésének szükségessége is hozzátartozik. Mindezt persze tudják a pedagógusaink, nem is ezzel van a baj, inkább azzal, hogy a központi tanterv ezt nem engedi meg. Vagyis nemcsak az autonóm iskola, hanem az autonóm pedagógus élettere is hiányzik. Pedig ő ismeri a tanulóit. A lehetőségeiket, a szükségleteiket és a képességeiket. Ő a szakember, ő mérlegel és differenciál, ő tudja a tanulást személyközpontúvá tenni számukra.

Helyénvalók azok a megjegyzések, melyek szerint az iskolák tavalyi kényszerű bezárása óta eltelt idő nálunk többet tett az oktatás digitalizációjáért, mint eddig az összes iskolaügyi miniszter?

Így van. A gyakorlat nagy úr. Főleg, ha csak ez az egyetlen lehetőség. Bár a többség nyilván megmaradna a klasszikus módszereknél, ezt szívesen hagyományoznánk továbbra is. És lám: mégsem dőlt össze a világ, hogy „átköltöztünk” az online térbe! Mi, idősebbek is digitalizálódtunk, közelebb kerültünk az úgynevezett digitális bennszülöttek világához.

Ez a sajátságosan alakult másfél tanév segített, vagy fékezte a mai diákságot abban, hogy elsajátítsa a csapatmunka igényét, illetve megtanuljon logikusan és főként kritikusan gondolkodni. Mert ez is a modern iskola egyik alapvető feladata – lenne!

Sokan beszélnek arról, sőt százalékolják is, hogy most mennyi átadott tudástól maradnak el tanulóink. Én nem ebben látom a legnagyobb gondot, hanem abban, hogy nincsenek együtt, nem bandáznak, nem dumálnak, és akár szerelmet sem vallanak... Viszont elsajátították a csapatmunka más fajtáját, ami a közvetett kapcsolatokon alapul. A logikus, kritikus és rendszerszintű gondolkodáshoz eddig is lehetőséget kaptak, ám most ez hatványozottabban van jelen. Mindezt a kölcsönös pedagógus-tanuló(k) kapcsolat alakítja ki.

A Gauss-görbe szerint minden osztályközösségben találni gyöngébb, átlagos és eminens tanulókat. Ebbe a törvényszerűségbe is beleszólhatott ez az esztendő, mialatt jobbára nem is látták egymást a gyerekek?

A jó pedagógus képes különbséget tenni, mert ismeri és megismeri a tanulóit. Ez a személyközpontúság alapja, amit alkalmaznia kell! A pedagógiában ma már nincs egységes elvárás, ahogyan egységesen „tálalt” tananyag sem. Van, aki terhelhetőbb, de van olyan, akinek segítés nélkül nem megy. Így most jobban előtérbe kerül a pedagógiai asszisztensek szüksége. Ez szintén a szaktárca egyik prioritása lehetne, hogy ehhez anyagi keretet adjon az iskoláknak.

Eléggé kíváncsiak a mai gyerekek, hogy bepótolják mindazt az ismeretanyagot, amit a koronaidők miatt elmulasztottak?

Itt nem bepótolni, hanem elsajátítani kellene azt a „redukált” tananyagot, ami szükséges lesz a továbblépéshez. Ebben fontos szerep jut a szülőknek is. A már említett PISAmonitor rámutatott, hogy nálunk a gyermekeink iskolai sikeressége nagymértékben a család támogatásától függ. Most erre nagyfokú szükség van. Jól érzékelhető, hogy hol csak önálló a gyermek, és hol segít neki a szülő. Ez manapság meghatározóbb különbségeket okoz.

A jövő iránti motivációban mennyiben fogja tovább kísérni a koronaidők traumája a mai iskolásokat?

Ahogyan a társadalmi rend is más lesz, az iskola klímája is megváltozik. Az az intézmények és a szakemberek felelőssége lesz, hogy ki és hol, milyen rossz tapasztalattól válik meg, illetve milyen jó tapasztalatot emel be a mindennapi tevékenységbe. A felnőtt ember rugalmas, a gyermek még rugalmasabb, hogy elfogadja a megajánlott jót. Arra kell hát törekednünk, hogy pozitív gyakorlattal írjuk felül a rossz tapasztalatokat.

Az a rendhagyó helyzet, amelybe az oktatásügy is belecsöppent, milyen mértékben mutatta meg a tanítói-tanári pálya fontosságát és igényességét? Az adott szituáció növelte a pedagógusi hivatás tekintélyét a társadalom szemében?

Bizakodó vagyok, hogy igen. Az egészségügyiek után, más igényszakmákkal szemben, az oktatásügy az, amelynek sikerült viszonylag szolidan átvészelnie és kezelnie a koronaidők problémáit. Ezt azért látom így, mert az iskola a legnagyobb mentálhigiénés tér, elvégre az iskolához – direkt vagy indirekt módon – szinte mindenkinek köze van. A többi szakma java is csak akkor tud jól teljesíteni, ha az alkalmazottai jó helyen tudják a gyermekeiket. Ideális helyzetben ehhez még az ingyenes étkeztetést, a szakköröztetést, a fejlesztést is hozzátehetnénk. Jó, hogy az iskolákra most komplex rálátás történt, hiszen a szakminiszter ma már az iskolai egészségügyi nővérekről is beszél. A jelen iskolája, főleg az utóbbi idők tapasztalatai után, nem működhet egy szélesebb szakmai kör, tehát az iskolapszichológusok, az iskolai speciálpedagógusok, a pedagógiai asszisztensek, az iskolai szociális segítők és egészségügyisek nélkül. Sőt, ide sorolnám a művelődésszervezőket is, hiszen a kisebb településeken a kultúrház fenntartása szintén gond. Ezeket az épületeket is épp az iskola tudja belakni. Ha a mai gyermeket a pedagógus nem viszi el színházba vagy moziba,akkorlehetséges,hogyegész életében nem jutnak el oda.

Közelítsünk a szülők felől: mi az, amit az elmúlt hosszú hetek-hónapok alatt ők is „hozzátanultak” a pedagógiából?

Akár azt is mondhatnám, hogy a szakma nagyon sok, úgymond, amatőr pedagógust avathatna a szülők köréből. A családok számára is megterhelő ilyen hosszú ideig és az eddig megszokottól eltérő rendszerben működni. Főleg akkor, ha több gyermek tanult egyszerre, és a szülő is home office-ban dolgozott. Mindez csak akkor működhetett, ha a család már eddig is hasonlóan, bár nem ilyen intenzíven, de leosztotta a szerepeket.

A koronaidők tapasztalatai segítettek összekötni a való világot az oktatással?

Ez a helyzet egy kényszerű rossz, és már valamennyien a saját helyünkön szeretnénk teljesíteni. Talán már az iskola legnagyobb „ellensége” is visszamenne oda, és őszintén bevallja: az osztálytermi tanulás hiányzik neki. A szülő szintén szívesen megpihenne, hiszen a tanítás elsősorban a pedagógus feladatköre. Ennek ellenére – vagy épp ezért – abban reménykedem, hogy a kölcsönös tisztelet erősödni fog.

A szükségszerűség terhe alatt az is bebizonyosodott, hogy a korábbi körülményeskedések dacára létezik észszerű tananyagszűkítés, hogy okvetlenül buktatni sem kell, és a szóbeli értékelés szintén megteszi az osztályzat helyett?

Ez az adott átmeneti gyakorlat több mindenre rámutatott és több folyamatot is felgyorsíthat. Ilyen például a tananyagszűkítés vagy az érettségi vizsgáknál a kilépők négyéves átlaga. Van viszont téma, amit meg sem nyitott, noha nagy szükség lenne rá. Ez az első évfolyamot megelőző felkészítő nulladik évfolyam bevezetése lenne, ahol fejlesztéssel, felzárkóztatással, „tanulós” játékossággal segítenék az iskolakezdést.

Esetleg arra szintén jobb fény derült, miért hiba, ha a pedagógusképzés elsősorban az egyetemi szkriptumokra épül, és nem a pedagógusi rátermettség kellő elsajátítására?

A szakmai rátermettség a továbbtanulás minden formájában fontos. A gyakorlati képzés révén használható tudás prioritás a felsőoktatásban. Másképpen nem tudnánk áthidalni azt az időzónazavart, hogy a tegnap iskolájában a ma pedagógusa készíti fel a holnap gyermekét! Az elmélet azonban szintén lényeges, ennek korszerűsítése és egyensúlyba állítása a gyakorlattal pedig szükséglet. Tanítunk és tanulunk, formálunk és formálódunk, közben a működő minőségbiztosítás a visszajelző rendszerre is gondol.

Összességében: az elmúlt tizenkét hónapban a hozzáadott pedagógiai érték vagy a vesződségek voltak túlsúlyban?

Mindnyájunk számára hozott ez az időszak olyan tapasztalást is, amit pozitívan beépíthetünk a készségtárunkba, hiszen minden rosszban van valami jó is. Remélem, hogy többségében azért továbbvihető pozitív hozadékkal gazdagodunk; hogy értékelünk s átértékelünk, és a jót meg a hasznosat megtartjuk.