Elsős van a családban – 5. rész

A hosszú évek óta pályán levő óvodapedagógusok, tanítók, nevelők, tanárok egyöntetűen vallják, hogy a mai gyerekek fegyelmezetlenebbek, tiszteletlenebbek, izgágábbak, mint a régebbi generációk voltak. Az okot sokan a társadalom változásaiban keresik, a felgyorsult életritmust okolják. S van benne, kell, hogy legyen benne némi igazságtartalom, hiszen figyeljük meg, hogy mikor köti le magát szinte mindegyik gyermek? Mikor nyugodtak? Mikor mélyednek el teendőik végzésébe olyannyira, hogy még az étkezésről is elfeledkeznek...?

Amikor játszanak.

A játék a kisgyermek éltető eleme, benne vetíti ki örömét, bánatát, vezeti le a felgyülemlett feszültségét, s általa kaphat sikerélményeket.

A közösséghez szokott gyermekek szívesen játszanak csoportosan (a fiúk búvóhelyeket építenek, csatangolnak, a lányok közösen babáznak, főznek), ezáltal az emberpalánta elképzeléseivel, ötleteivel gazdagíthatja a játék menetét, szabályait, ugyanakkor ő is kénytelen elfogadni mások utasításait. A közösségi játékok nagyban elősegítik a kollektívákba való beilleszkedés képességének kialakulását. Veszély is leselkedik azonban rá. Gyermekeink azokkal játszanak, akik a környezetükben élnek. Az így alkalomként összeverődő gyermekserek igen eltérő, heterogén összetételű: az azonos korúakhoz gyakran „csapódnak” olyan nagyok, akik átveszik a játék irányítását, s jelenlétük eredményeként a játék nemkívánatos mederbe terelődik... Ezek a „nagyok” általában céltalanul csapongnak, a saját korosztályukba szélsőséges viselkedésük, magatartásuk miatt beilleszkedni nem tudnak – a kicsik fölött viszont basáskodhatnak. Trágár beszédükkel, másokat lenéző, megalázó viselkedésükkel, cigarettázásukkal nem csupán rossz példát mutatnak, de a kicsik a felettük basáskodó nagyok kiszolgáltatottjaivá is válnak. S ilyen szituációkban az erőszakos viselkedés minden formája felszínre kerülhet. A leggyakrabban az erőszak verbális megnyilvánulásai, a csúfolódás, a gúnyolódás, a zsarolás, a fenyegetés jelenik meg, de nem ritka a fizikai erőszak, a másik lökdösése, leköpködése, a rugdosás, a verekedés, a testi erő fitogtatása sem. A lelki bántalmazás, a közösségből való kitiltás, a megfélemlítés szintén felszínre kerülhet.

Ha a szülő olyasmit tapasztal,

hogy gyermeke szabad idejét nem elvárásainak megfelelő társasággal tölti, akkor tiltsa el csemetéjét a csapattól, s inkább engedje, hogy osztálytársai, barátai, barátnői náluk, a lakásban találkozzanak.

Vannak gyerekek, akik nem szeretnek közösségben, szívesebben múlatják az időt magukban. Ne bántsuk őket emiatt, ne kényszerítsük őket a csoportos játékra, de utaljunk rá, hogy próbálja meg a társakkal való közös időtöltést.

Egyesek szerint azért fáradtak a mai gyerekek, mert iskolarendszerünk teljesítményközpontú. Sulykoljuk beléjük az ismereteket, büntetünk hanyagságért, szidalmazunk a rossz viselkedésért, a cél érdekében megvonjuk tőlük kedvtelésüket, a játékot is. Egyes osztályzatot várunk tőlük nap mint nap – holott nem tudatosítjuk, hogy az egyesért minimum kilencven-kilencvenöt százalékos teljesítményt kell nyújtani.

Mi tudunk napról napra ilyen eredményességgel dolgozni? Ha fáradtnak érezzük magunkat, mert kimerítő volt a munkában a helytállás, vagy egyszerűen nincs megfelelő hangulatunk, a mosást, vasalást, a csöpögő csap megjavítását s bárminemű munka végzését elhagyhatjuk másnapra, harmadnapra. A gyermek megteheti ezt? Mondhatja, hogy ma kimerítőek voltak az iskolai foglalkozások? Ha azok voltak, ha nem, neki meg kell írnia a házi feladatot, ha tetszik, ha nem...!

Többen hangoztatják:

a mai gyerekek már nem tudnak életkoruknak megfelelően játszani. Egykor az iskolaudvarok társasjátékoktól, daloktól, tapsos játékoktól voltak hangosak – ma már a diákok az óraközi szünetekben sem igen akarják elhagyni a tantermeket, székhez ragadottak lettek. Akik szót fogadva, az udvaron töltik a tízpercet, azok eszeveszettül rohangálnak, a mai rajzfilmekből jól ismert üvöltözést, fegyverropogás zaját utánozzák.

Be kellene vezetni

az alapiskolák alsó tagozatán a játszásórákat! Mert iskolarendszerünk nem veszi tudomásul az életkori sajátosságokat, azt, hogy a gyermek játszani, mozogni, fecsegni szeret, nem pedig négy órán keresztül egy helyben ülni, figyelni. Ha az iskolarendszer ezt a jogos gyermeki igényt nem veszi figyelembe, tartsuk legalább mi, felnőttek szem előtt. Adjuk meg gyermekeinknek az életkoruknak megfelelő lehetőségeket. Ne csupán ne ellenezzük a játékot, de alkalomadtán lepjük meg játékkal , s mi is üljünk mellé. Váljunk mi is gyermekké. A gyermek igyekszik majd haza, a meghitt, meleg, szeretetteljes otthonba. Játék közben megnyílik, mint ősszel az egek, s olvasunk egymás gondolatában...

Az őszinte gyermek-szülő kapcsolatok ekkor, a közös játékok során fogannak

(Pénzesné B. Ilona jegyzeteinek felhasználásával)